A merénylet, mint a politikai harc eszköze. Kis munkásmozgalmi áttekintő a témánk a XIX. század Oroszországának második felétől kezdődően. Az orosz szociális mozgalmak „elhajlásairól”, a hatalomért folytatott harc általuk előszeretettel használt egyik eszközéről, a politikai gyilkosságokról, és Leninnek azokhoz való viszonyáról beszélünk. Azokról a gyilkosságokról, amelyben „a cél szentesíti az eszközt” machiavellista gondolata valósul meg a „vigyük az eszmét a tömegek közé” lenini gondolatával karöltve. Persze, nem a gyilkosság, az arra való felbuzdítás a lenini gondolat, hiszen az már évtizedekkel előtte az orosz szociális mozgalmak sajátja volt. A cikk eredetileg a Történelem Mindenkinek blogon jelent meg 2010-ben, aztán most szerző leporolta, ott ahol kellett átszerkesztette.

Csiki Attila írása a #moszkvater.com-on

Az orosz történelmet a narodnyikoktól (1866) Kirovig (1934) végigkíséri a politikai merényletek sokasága, sőt még Brezsnyev elvtársra is rálőttek 1969-ben. De hangsúlyosan meg kell különböztetni az elvi síkon, valamilyen cél érdekében, politikai megfontolásból elkövetett merényletet, s az úgynevezett egyéni elkövető által véghezvitt „magán kezdeményezést”.

„A politikai merényletek között pedig most csak azokat tekintjük át, amelyek valamilyen formában a hatalomért vívott harcot kísérték”

Ahogy Kenneth Galbraith – az egy időben oly’ népszerű konvergencia-elmélet atyja – fogalmazott, valahogy így: „A kommunisták csodálatosak a hatalomért folytatott harcban, viszont annál szánalmasabbak annak megtartásában”. Aki az oroszországi terrorizmus mai formái iránt érdeklődik, az talán csalódik, de kárpótlásul lesz a végén egy kis sztálini  (állami) terror. E posztban is egyszerre több névvel fog Lenin szerepelni, úgy, mint Lenin, Uljanov és Iljics (hiszen a egykor elterjedt vicc szerint „…már Lenin megmondta: A pártban három igazi kommunista van, Uljanov, Lenin és én.”)

Összeállításunk könnyebb megértéséhez szükséges, hogy előtte tőmondatokban tekintsük át az orosz szociális mozgalmak egyes időszakait, későbbi hajtásait. Az egyes elnevezéseket az úgynevezett közkeletű névadás alapján sorolom fel, természetesen a hivatalos megnevezést is mellé írva, s csak a jelentősebbeket, míg az egyes szétválásokat, kiválásokat, egyesüléseket stb. nem,  pedig voltak szép számmal.

Narodnyikok

A narodnyik mozgalom a legismertebb, s ami a XIX. századi orosz eszmetörténetet illeti, tulajdonképpen minden fejleménynek az alapja. Még az 1870-es évek elején elkülönültek a régi taktika híveitől, az úgynevezett liberális narodnyikoktól – ők a „nép közé járással”, az agitációval próbálták a parasztságot „megmozdítani” – a forradalmi narodnyikok, akik 1870-ben megalakították a Népakarat (Narodnaja Volja) nevű szervezetet, s akik kifejezetten az egyéni terrorban, mint új taktikában bíztak.

„Azt remélték, hogy ezzel változást kényszeríthetnek ki a cári abszolutizmusban”

Az 1870-es évek végén nyíltan két részre szakadtak, egy részük radikalizálódott, létrehozták a második Föld és Szabadság nevű szervezetüket (az első még az 1861-es cári rendelet után működött pár évig, de eredménytelensége miatt feloszlott), hogy

– az orosz államigazgatás egyes területi szerveinek vezetői ellen merényletek sokaságát kövessék el, kormányzók, cári tisztek elleni sikeres merényleteik több kormányzóságban rendkívüli állapotot is eredményeztek,
– fokozzák a paraszt zendülésekre való agitációt, s szerveztek parasztmegmozdulásokat,

– a munkások körében is mozgalmakat indítsanak,

– valamint a diák megmozdulásokat is felkeltsék.

„Jelentőségüket az is mutatja, hogy Lenin maga is foglalkozott a narodnyikok egyik irányzatának, a <nép barátainak> a szociáldemokráciával folytatott ideológiai harcával”

Van is egy híres műve még 1894-ből, a Kik azok a „népbarátok”, és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen? címmel (a későbbi kommunista, illetve bolsevik párt kezdetben nyugati szocdem pártként indult).

Eneszek, azaz NSZ-ek) narodnyije szocialiszti

A népi szocialisták 1906-tól 1917-ig működtek, akkor egyesültek a trudovikokkal.

Trudovikok

A Munka Pártjának tagjai (korai időszakában a történelemből ismert Kerenszkij is közéjük tartozott – lásd Kerenszkij-offenzíva az I. világháborúban), szerepük 1905-1907 között volt jelentősebb.

Eszerek (SZR-ek), szociál revoljucionyéri, azaz szociálforradalmárok

Kimondottan a terror hívei, egyik ikonjukat egyenesen a forradalom nagyanyjának nevezték a kortársak. Nézeteikben a narodnyikok orosz hagyományokon alapuló nézetei, és a nyugati opportunista (ez akkor még nem szitokszó) munkásmozgalmak eszmerendszere ötvöződött, a marxisták ellenfelei voltak (ilyen marxisták a bolsevikok is, de a menysevikek is, hiszen ők ‘testvérek’, egy irányultság tagjaként válnak majd szét felerősödő elvi ellentétek miatt).

„Az erőszakot, mint a hatalom megragadásának eszközét maguk is vallják, a korszak merényletei javarészt az ő nevükhöz kötődnek”

A bolsevikok hatalomra kerülése után osztottak keményen balra is. „Aztán jött a csősz, és mindenkit kizavart az erdőből.”).

Kadetek, https://en.wikipedia.org/wiki/Constitutional_Democratic_Party , azaz alkotmányos demokraták.

Egyben szójáték, a kadet [kadét] katonai tisztképző hallgatóját is jelenti. Leegyszerűsítve vehetjük úgy, hogy ők egyfajta baloldali liberális párt voltak.

A merénylet, mint eszköz ideológiai gyökere

Az egész folyamat áttekintését messziről kell kezdeni. Az orosz jobbágy felszabadításként tekintett 1861. február 19-i cári rendelet csak feltételesen, lehetőségként tette lehetővé az orosz jobbágyság megváltás nélküli személyi felszabadítását. Nem volt kötelező érvényű. A megváltás külön megállapodással jöhetett létre, ha egyáltalán létrejött (mit ér a parasztnak a személyi szabadság föld nélkül!). Ráadásul, ha megváltotta a jobbágy a földet, melyet addig használt, nem lehetett a saját tulajdona, hanem a faluközösségé (obscsináé) lett, azaz nem vált forgalomképessé, így nem segíthette elő sem a városi fejlődést (oda áramló munkaerővel), sem a nagyobb paraszti gazdaságok kialakulását. Azaz az üzemméret nem növekedhetett, így a hatékonyság sem. Ezzel együtt nem terjedt ki csak a központi területekre, sem Szibériára, sem a lengyelek lakta vidékekre, sem a központi területektől távolabb álló vidékekre, sem a cári birtokokra – arra csak 1866-ban terjesztették ki.

„Arra viszont épp elég volt, hogy e felemás megoldás felkorbácsolja azokat a szociális érzelmeket, amelyek akár a felvilágosult birtokosok, akár a városi értelmiségiek körében, vagy akár a nép soraiból felemelkedett, hivatalt viselő, tanult honoráciorok körében már amúgy is érzékelhető volt”

Azaz helyesen fogalmaztak a kortársak, nem volt ez jobbágy felszabadítás, hanem a jobbágy rendszer lebontása felülről. Maga a rendelet alkotója, II. Sándor tette azt a kijelentést a krími háborút lezáró békét követően immár a belpolitikára fordítva figyelmét, hogy „jobb elkezdeni a jobbágy rendszer lebontását felülről, mint megvárni, amíg azt alulról kezdik megsemmisíteni”.

„A felgyülemlett társadalmi feszültségeket, illetve az évtizedekkel elhúzódó döntés elégtelenségét jelzi az a tény maga is, hogy később a cár maga is politikai merénylet áldozata lett (1881)”

A reformot az 1860-as, és az 1870-es évtizedben további polgári reformok követték. A közigazgatás 1864-es átszervezését (települési önkormányzatok – zemsztvó – létesítésével) az 1870. évi városi önkormányzatok felállítása követte, cenzuson alapuló választójoggal. Az 1864. évi bírósági tv., valamint az 1865. évi sok enyhítést, feloldást hozó cenzúra tv. mind-mind a polgári átalakulás apró lépcsőfokai voltak egy erősen központosított, a jelentős erőforrásai ellenére elmaradott államban.

„A reformokra a társadalom mégis fokozódó elégedetlenséggel válaszolt, épp a jelentősebb átalakítások elmaradása miatt. Ez nyilvánult meg a narodnyik mozgalom éledésében és politikai aktivitásában”

Már 1862-ben, közvetlenül a földkérdést érintő cári rendeletet követő évben létrejött a Föld és Szabadság titkos társasága, mely inkább volt abszolutizmus ellenes, mintsem keresett átfogó megoldást. Már ebben, illetve a dekabristák törekvéseiben megnyilvánult az orosz társadalomban oly mélyen gyökerező álláspont, amely napjainkban is él, hogy egy személytől, a mindenkori cár atyuskától várják a saját sorsukat jóra fordító döntéseket. Jellemző  magatartási forma ez a passzivitás (nihilizmus) már a középkortól. Hiába, az orosz lélek amennyire mély, annyira kiismerhetetlen.

A narodnyikok és az eszerek legjelentősebb merényletei

Az alábbiakban tekintsük át a korszak legjelentősebb politikai indíttatású merényleteit, s látni fogjuk, miként illeszkednek egy füzérre.

1866. április 4. A II. Sándor elleni első merénylet. A cár a nyári kertből kijövet kocsijára szállván dördült el az első merénylő lövés, mely nem találta el az uralkodót, hanem elrepült felette, mivel a merénylő közelében tartózkodó Oszip Komisszarov (1838-1892) félrelökte a merénylő udvarnok, Georgij Karakazov kezét. A paraszti származású, amúgy kalapos Komisszarov (aki hasonlóan a merénylőhöz utcai járókelőként/bámészkodóként volt jelen) nemesi címet kapott az életmentő mozdulatért. Gyűjtést rendeztek számára, hogy házat vehessen, Moszkva díszpolgára lett (a merénylet Szentpéterváron volt), s a szentpétervári szalonok ünnepeltjévé vált az akkor 28 éves fiatalember. Nem tudta feldolgozni a hirtelen jött népszerűséget, 54 évesen alkoholistaként halt meg. Karakazovot szeptember 15-én felakasztották. További érdekesség, hogy Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művének a Kijevi Nagykapu című része nem egy létező középkori építménynek állít emléket, hanem a merényletből való szerencsés ‘megmenekülés’ emlékére állítani tervezett kijevi építmény vázlatrajzai ihlették.

1867. május 25. Anton Berezovszkij (1847-1916), lengyel emigráns merénylete Párizsban II. Sándor ellen.

1879. április 2. Újabb merénylet-kísérlet II. Sándor ellen. Ezúttal Alekszandr Szolovjov próbálkozott öt lövéssel (egyik sem talált) a Főparancsnokság terén Szentpéterváron. A magányos eszer merénylő sorsát nem kerülhette el.

1879. november 19. (dec. 1.) Újabb cári merénylet, a Krímből visszatérő cári vonatot robbantották fel a Népakarat szervezésében.

1880. február 5. (17.) Sztyepan Kalturin (Népakarat) a Téli Palota étkezőjét robbantotta fel. 11 személy meghalt, további 30 megsebesült, a cár szerencséjére elkésett a vacsoráról, így maradhatott sértetlen.

1880. február 20. Sikertelen merénylet kísérlet Mihail Loris-Melikov belügyminiszter ellen, aki más beosztásaival együtt a  külügyek kivételével az államélet valamennyi területének irányítója volt.

1881. március 31. A narodnyikok egy csoportjának sikerült meggyilkolnia II. Sándort, minden oroszok cárját, aki ellen összesen nyolc merényletet hajtottak végre (azért nyolcat, mert a korábbiak nem sikerültek, ha ez sem, akkor lett volna még néhány, ahogy fia ellen is a későbbiekben). Az 1866-tól kezdődő merényletek utolsóját bizonyos Grinyevickij nevű diák vitte végbe, aki egy, társa által a cári hintóra dobott fel nem robbant bomba után újabbat dobott a cár lába elé, amely szétroncsolta a testét. A hét sikertelen merénylet között olyan gyöngyszemek voltak, mint a cári különvonat felrobbantása, mérgezés, vagy a leghatásosabb, szinte filmbe illő, a Téli Palota ebédlőjének aláaknázása. A többségük egy évben, 1879-ben történt, így II. Sándor napjai szó szerint meg voltak számlálva.

1887. március 1. 1887 májusában felakasztották Iljics bátyját, a 21 éves Alekszandrt (1866-1887) egy III. Sándor cár elleni merénylet szervezésében való részvételéért. Alekszandr (aki maga is Sándor) 1886-ban tagja lett a narodnyikok fent említett radikális szárnyának, a Népakarat (Narodnaja Volja) szervezetének, mely a politikai merényleteket, mint politikai eszközt saját cselekvési programjának részévé tette (s most finoman fogalmaztam). Azaz orrba-szájba szervezték a merényleteket politikusok ellen, s a ‘minél magasabb a cél, annál nagyobb a hatás’ elve alapján az uralkodó (1881) és a miniszterelnök ellen is (1901; 1911) (ne feledjük az előző, uralkodó elleni merénylet 5 éve, 1881-ben volt). Tervüket 1887. március 1-re, az előző sikeres cár elleni merénylet időpontjára időzítették Szentpéterváron, kis csoportjának (sejtjének) hat tagját még a Nyevszkij-sugárúton letartóztatták, ahol az arra haladó cári hintóra akartak bombát dobni (az elhaladó járműre, s benne utazóra irányuló akció, mint módszer Szarajevóból és Dallasból is ismerős lesz).

„A fiúk hamar megtörtek, s  így Alekszandrt – aki szellemi vezetőjük volt, s a bombák készítője is egyben – még elmenekülési lehetősége előtt elfogták, azaz azt sem tudta meg, hogy nem sikerült a tervük, a kudarc hírének odaérkezte előtt kopogtattak a titkosrendőrök”

A Szentpétervári Egyetem Természettudományi Karának zoológia szakos hallgatója – öccséhez hasonlóan – remek szónok is lehetett, a bíróságon tettét bátran felvállalva, elkötelezett beszédet tartott. Jutalmuk az volt, hogy mind a tizenötüket halálra ítélték, de végül a cár öt személy kivételével kegyelmet gyakorolt (két életfogytiglannal, illetve a többiek esetében 2-20 éves szibériai kényszermunkával kiegészítve, úgynevezett katorgán). Ötüket viszont május 8-án (felénk aznap 20-át írtak) a Szentpétervártól 35 km-re fekvő Schlisselburgban felakasztották.

„Érdekesség, említsük meg, hogy a kegyelemben részesítettek egyike volt a később legendás lengyel államférfi, Józef Piłsudski (1867-1935) Bronisław nevű bátyja is (1866-1918), aki szintúgy bombát készített megrendelésre”

Később Bronisław – épp a szibériai tanévei során végzett kutatásainak köszönhetően (15 év „Szibéria”), a Szahalin-szigeti ainu népesség tanulmányozásával ismert etnográfus lett. További érdekesség, hogy biztos, ami biztos alapon egy másik bíróság az üggyel kapcsolatban további 50 személyt ítélt szibériai száműzetésre, köztük magát Józef Piłsudskit is, aki konkrétan 3 év ‘eltávozást’ kapott. Az, hogy nagyban folyt ott az igazságszolgáltatás, mutatja az a kiegészítő adat, hogy 1887 júniusában 525 száműzöttel behajózva futott ki Odesszából Szuezen át a Szahalin-sziget felé az őket szállító hajó, amely 200 főt egy csoportban tett ki a szigeten.

1901. Egy eszer diák megölte az oktatási minisztert, mert az akkori erőszakos diák megmozdulások résztvevőit erőszakkal besorozta (s kizárta az egyetemekről). UPDATE: A #moszkvatér oldalán a „tanulni, tanulni, tanulni, szállóigéről szóló cikkben ez az 1901-es merénylet említve van, mert hogy a szállóige előzményének köze van az erőszakos diákmegmozdulásokhoz https://moszkvater.com/tanulni-tanulni-tanulni/. Számukra végül pozitív hozadéka volt az esetnek, hogy belőlük lett az 1905-ös forradalom vezető katonai köre.

1902. április 2. Szentpéterváron a Mariinszkij-palota előterében – mely 1884-1917 között az orosz Államtanács épülete volt – Sztyepan Balmasov lelőtte Dimitrij Szipjagin belügyminisztert. Május 3-án a már említett Schlisselburgban felakasztották.

1904. július 15. (28.) A Pleve belügyminiszter ellen elkövetett merénylet. Jegor Szozonov (1879-1910) fémmunkás az eszerek utasítására bombát dobott a Szipjagin utódjaként kinevezett belügyminiszter kocsijára. Életfogytiglani kényszermunkára ítélik, az 1905-ös közkegyelem enyhítette büntetését, de öt év múlva a börtönben meghalt.

1905. február 7. Szergej Alekszandrovics Romanov főherceg elleni merénylet. Az elkövető, Ivan Kaljajev (1877-1905) eszer, aki egy időben szimpatizált az Oroszországi Szociál-demokrata Munkáspárttal (РСДРП) is, sőt tagja is volt – ők voltak a marxisták, később bolsevikok és mensevikek, szemben a narodnyikokkal és eszerekkel -, amúgy költő volt. A merényletet eredetileg február 2-ra (15-re) tervezte, mikor a főherceg a Bolsoj Színházba hajtatott, azonban elállt attól, hogy az elkészített bombát a kocsira hajítsa, mivel benne utazott a főherceg felesége, és 14 éves unokaöccse is. Ezért a „széplelkű” két nappal később hajtotta végre a merényletet, megölve a főherceget és kocsisát, mikor az a Kremlben lévő hivatalába készült. Kaljajev apja amúgy orosz születésű rendőr nyomozó volt Varsóban, ahol lengyel feleségétől született fia. Egy rövid ideig az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Lembergi Egyetemre is járt. 1903-ban maga jelentkezett, hogy élete feláldozásával is hajlandó merényletben részt venni, mert nem lát más utat. 1904-ben részt vett a Pleve belügyminiszter elleni sikeres merényletben is.

1906. augusztus 25. (ott akkor még 12-e) Sztolipin, Pjotr Arkagyijevics miniszterelnök elleni sikertelen merénylet. Az akciót egy eszer, bizonyos Mihail Szokolov (mozgalmi nevén Medve) szervezte, mikor egy szombaton a nyaralójához hajtatott ki az Aptekarszkij-szigetre (a Néva-torkolat egyik szigete), ahol fogadónapot tartott. A fogadónap délután 14-kor kezdődött  s fél 3-kor két rendőrnek öltözött merénylő közelítette meg a telket, melyre bombát dobtak, 100 ember megsérült, 27 meghalt, a 33 súlyos sérültből többen később szintúgy belehaltak a szerzett sérüléseikbe. Megsérült Sztolipin 14 éves lánya és 3 éves fia is, ő maga – szerencsés tartózkodásának köszönhetően – sértetlenül megúszta a merényletet.

1911. szeptember 14-én Dmitrij Bogrov (1887-1911) – amúgy 1906-tól az Ohrana ügynöke – a kijevi Operaházban II. Miklós és két lánya jelenlétében lelőtte Pjotr Sztolipin miniszterelnököt. Bogrov zsidó származású volt, s Sztolipin politikája felelős volt az 1903-1906 közötti cári pogromokért, így tette egyéni akciónak tűnik. Ugyanakkor felmerültek kételyek az Ohrana szerepét érintően, táptalajt adva a különböző konspirációs teóriáknak (pl. a cár rendkívüli intézkedéssel leállíttatta a merénylet körülményeit feltáró vizsgálatot). Bogrovot bitó várta a Лиса Гора-ként ismert kijevi erődben.

Az Iljics ellen elkövetett merénylet

A korszak fent tárgyalt merényleteinek a sorába illeszkedik a Lenin elleni merénylet. Azért, mert a szovjet hatalomátvétel után történt, még ugyanúgy kell minősítenünk, mint az uralkodó, vagy miniszterelnök ellen elkövetett korábbi merényleteket.

1918. augusztus 30. A Fanni Kaplan https://hu.wikipedia.org/wiki/Fanni_Jefimovna_Kaplan (1890-1918) által elkövetett merénylet – noha nem ölte meg őt – jelentős szerepet játszott Lenin halálában. Érdekesség, hogy Fanni harcos eszerként 1906-ban bomba készítéséért maga is életfogytig tartó szibériai száműzetésre ítéltetett (s a híres katorgák https://en.wikipedia.org/wiki/Katorga#Notable_katorgasközül a Malcev- ill. az Akatuy-katorgán töltött 11 évet, az 1917-es februári forradalmat követő cári rendelet szabadította fel). Részvételére a merényletben mindenképp hatott az ott töltött 11 év. Képzeljünk el egy törékeny nőt (lányt), akit 16 évesen életfogytig tartó szibériai kényszermunkára ítélnek, ahonnan 11 év után szabadul, állandó fejfájással, és időszakos látásvesztéssel küzdve.

„Fannit a cselekvésre az eszerek és a bolsevikok közötti ellentét vezette. Egészen pontosan az, hogy kinek az akarata érvényesül a szovjetek irányításában”

Az 1917-es novemberi választásokban a bolsevikok még nem vették át a hatalmat, a törvényhozás elnökéül eszer vezetőt választottak. A harc 1918-ban kezdett a bolsevikok javára eldőlni. Ebben nem kis szerepe volt Lenin hathatós szervező és agitáló munkásságának, így Kaplan, ahogy az eszerek, Lenint látták kudarcuk okának. Különösen azzal, hogy Lenin mindenáron békét akarva (s 1918 márciusában a breszt-litovszki békével azt elérve), a földről (földosztás), majd a békéről (béke, katonák hazatérte, családok egyesítése, immár saját földön való gazdálkodás lehetőségének megteremtése) alkotott dekrétummal jelentősen megnövelte tömegbázisát, politikai értelemben a bolsevikok győztek.

„Az eszerek még 1919. július 6-án megpróbálták elérni a hatalomból kizárt baloldali erők (értsd: a többi párt) visszahelyezését  a politikai palettára, ezért a Kremlt körbe zárták, de elkövették azt a hibát, hogy a telefonközpontot nem szállták meg (ebből ‘később’ vöröskatonaként Bors Máté is tanul), így a bolsevikoknak sikerült a közelben állomásozó lett hadosztályt mozgósítani, akik feloldották a blokádot. Másnap az eszerek pártját betiltották”

Ezért 1918. augusztus 30-án egy, a Michelson-gyárban rendezett munkásgyűlés után (a név ne tévesszen meg senkit, volt ilyen gyár Moszkvában) Fanni Kaplan likvidálási szándékkal rálőtt a bolsevikok szellemi vezérére. Az eset úgy történt, hogy Lenint a gyűlés végeztével, mielőtt beszállt az őt szállító autóba, Fanni megszólította.

„S amikor az egyébként is nyitott Uljanov a nő felé fordult, három célzott lövést adott le rá, melyből az egyik nem talált, egy másik viszont a vállában, a harmadik pedig az állkapcsán keresztül a nyakában állt meg”

Jellemző, hogy újabb merénylettől tartva nem közkórházba, hanem a szállására szállították (a Kremlbe). A kezelésére kiérkező orvosok viszont csak kórházi körülmények között merték vállalni a kezelését. Uljanov erős szervezetét mutatja az, hogy túlélte az esetet, úgy, hogy a nyakában megállt golyó elég közel került a gerincéhez, így annak az eltávolítására élete végéig nem vállalkoztak. Valószínűleg hozzájárult keringési rendellenességeihez, későbbi agyvérzéseihez (az elsőt 3,5 év múlva 1922 májusában kapta.). Végül nem ebben, hanem az elhatalmasodó szifiliszben hunyt el.

„Fanni higgadtságára, s eltökéltségére vallott, hogy nem menekült el egyből, az utcán a villamos megállóban fogták el. Ugyan mit gondolhatott?”

Ugyanaznap Péterváron meggyilkolták Urickijt, az északi területek belügyi népbiztosát (комиссар внутренних дел Северной области). Nem országos beosztás, s az akció egy kisebb arhangelszki párt politikai színrelépése volt, s az elkövető személyes bosszúja egy barátjának haláláért, mégis e két egyidejű eseményre válaszul vette kezdetét szeptember 5-én az 1918-1922 között tartó „vörös terror”, az akkor már folyó polgárháborúban, mint megelőző csapás a fehérek hátországi támogatása ellen.

Híres katorgás száműzött volt a dekabristákon, Dosztojevszkijen, az 1831-es lengyel cári felkelés vezetőjén, Pjotr Viszockijon, valamint Fanni Kaplanon kívül:

• David Rjazanov, ismert narodnyik 1891-1895 között
• Dzerzsinszkij (a Cseka későbbi vezetője) 1897-1900 között, akinek sikerült meg is szökni,
• Trockij (1900-1904)
• maga Sztálin 1902-1908 és 1913-1917 között.

Lenin viszonya a politikai merényletekhez, az erőszakos politikai megnyilvánulásokhoz rögtön fiatal korában állásfoglalásra késztette. 1887 májusában (17 éves!) a III. Sándor elleni merényletben való részvételéért – mint tárgyaltuk – kivégezték bátyját, Alexandrt, ami a mozgalomhoz való csatlakozását nagymértékben befolyásolta. Fontos azt látnunk, hogy a cári önkény elleni erőszakot a marxisták is elfogadták. Konkrétan Engels írta azt 1879 márciusában (elég színesen fogalmazva):

„A kormány ügynökei elképesztő kegyetlenségeket követnek el. Az ilyen vérszomjas fenevadak ellen minden lehetséges módon védekezni kell, akár puskaporral és golyókkal. Oroszországban a politikai gyilkosság az egyetlen olyan eszköz, amely az okos, bátor és önmagukat becsülő emberek rendelkezésére áll ahhoz, hogy megvédjék magukat a hallatlanul zsarnoki rendszer ügynökeitől”

1885-ben pedig maga Marx írta a Népakarat (Narodnaja Volja) tagjainak terrorjáról, hogy „specifikusan orosz, történelmileg szükségszerű cselekvési mód, amelynek kapcsán éppoly kevéssé érdemes moralizálni – helyes-e vagy sem – mint a chioszi földrengés kapcsán”.

1917 áprilisában (azaz a februári forradalom után, de még az októberi események előtt írta az Áprilisi Téziseket (ekkor a mensevikek még többségben voltak a munkás- és katonatanácsokban (ezek a szovjetek). Ebben fogalmazza meg az osztályharc erősödésének elméletét.

„Maga az erőszak nem állt messze Lenintől. Tudta, a hatalom megszerzése csak erőszak útján lehetséges, s erre az alkalmat megfelelőnek találta 1917 februárja után (permanens forradalom meghirdetése), de eszmetársai, az akkor még befolyásos Kamenyev és Zinovjev ezt nem osztották”

A hatalom erőszakos, fegyveres megragadására így csak októberben kerülhetett sor (a belpolitikai fejleményeket, az oda vezető utat nem részletezném). Szenvedélyesen, tudatosan látott hozzá az erőszak kiterjesztéséhez, az ellenállás letöréséhez.

„A szovjetek hatalomátvételével nem csitult a szándék a politikai harc során a merényletek alkalmazására”

A Lenin elleni merénylet a hatalom új birtokosainak szólt. Elmondható, hogy amikor a hatalom gyengülése volt tapasztalható, a merényletek maguk is elszaporodtak, s egyre erősebb célpontokat választottak, s a hatalom (magának az államszervezetnek a) megszilárdulásával a merényletek is erőtlenebbé váltak, majd megszűntek. Volt azonban a politikai harc eme sajátos eszközének még egy nagy fellángolása (az 1935-38-as időszak).

A szovjet érában elkövetett politikai merényletek

1934. december 1. A Kirov-gyilkosság úgy él a köztudatban, hogy ez volt az az „alkalom”, mely után Sztálin „alkalmat talált” a leszámolásra belső ellenzékével. Köztük olyan kiérdemesült tapasztalt kommunistákkal, akik a mozgalomban már a századfordulót követően jelentős szerepet játszottak, mint Zinovjev, Kamenyev, majd Trockij (mind-mind „opitnij szatrudnyik, gordoszty arganizácii”, azaz tapasztalt munkatárs, az intézet büszkesége – Zsvanyeckij).

„Szergej Mironovics Kirov (1886-1934), eredeti nevén Kosztrikov, a jóképű, orosz származású (ez fontos!) vezető szintúgy régi munkatárs volt, már az 1905-ös forradalomban részt vesz a maga 19 életévével”

Ez amúgy olyan legitimációs záradék volt magában a mozgalomban, mind 1917-ben, mind a későbbi évtizedekben. Aki részt vett, az jó elvtárs, mert régi, kipróbált elvtárs. A mai fiatal olvasóink számára lehet, hogy felfoghatatlan, de egy időben komolyan nagy érdem volt, s dicséret, ha azt mondták, hogy ő még ismerte Uljanovot, sőt!, de tényleg. Vagy az, hogy melyik évből származott a tagsági igazolványa, milyen régi elvtárs ő.)

Szóval a mozgalmi névvel Kirovvá változott agilis komisszár (aki nevét Kürosz orosz nevéről választotta) végigharcolta, amit kellett, az 1920-as éveket a Kaukázusban töltötte, s csak 1926-ben kapta a leningrádi városi vezetés posztját (innen más is indult már, s jutott a csúcsra, gondoljunk csak Putyinra), elsősorban azért, hogy Sztálin szeme előtt legyen. Miután nem fogadta el, hogy közvetlen környezetében, Moszkvában dolgozzon (nicsak, ellentmond Sztálinnak, ehhez már kellett ‘némi’ háttér).

„Népszerűsége fokozatosan emelkedett, s épp 1934-ben volt a csúcson – 1934-es pártkongresszuson a legtöbb szavazattal választották a Központi Bizottság tagjává -, s talán tovább is emelkedett volna, ha nem történik az a végzetes merénylet”

Első látásra magán kezdeményezés. A hivatalába érkező pártvezetőt – aki a testőreit már hátra hagyta – irodai folyosóján lőtte tarkón egy oda bejutó fiatal. A vizsgálat persze szerteágazó merényletet állapított meg, melynek végén az akkor már (1928-tól) külföldön tartózkodó Trockij állt. Az eredmény a Sztálinnal szembenálló kommunista vezetők letartóztatása (köztük Kamenyev, Zinovjev, Buharin), s további tisztogatásokat indított meg, további perekkel, hivatalos kivégzésekkel, nem hivatalos likvidálásokkal, a gulágokba vezető vonatok tömegével.

„Ежовщина, azaz jezsovscsinának hívták azokat gyűjtőnéven, akik 1936-1938 között a sztálini politika áldozataivá váltak utalva Jezsov (1895-1940), akkori belügyi népbiztos, Jagoda leváltása után 1936. szeptemberétől NKVD főnök nevére”

Ez lényegében állami terror volt. Jezsov maga is „áldozatává” vált saját munkásságának, előbb 1938 nyarán helyettesévé nevezték ki Beriját, egy későbbi korszak névadóját, majd fokozatosan befolyását vesztette. 1940-ben pedig az életét. 1939 áprilisában tartóztatták le, s ítélték szintúgy koholt vádak alapján halálra. Ő például 1905-17 között még a cári hadsereg katonája volt, s csak az 1917 februári események után csatlakozott a bolsevikokhoz, szerencse csillaga épp 1934-től emelkedett, valószínűleg erre a feladatra szemelte ki Sztálin, hogy annak végeztével távozzon is. Itt van Sztálin elvetemültsége.

– 1. moszkvai per 1936 augusztusában (Trockij-Zinovjev terrorista Központ pere) 16 vádlott, köztük Kamenyev, Zinovjev.

– 2. moszkvai per 1937 januárjában (Párhuzamos Szovjetellenes Trockista Központ ügye). Mert, hogy volt még egy, s milyen jó, hogy rábukkantak. Radek (Радек), Pjatakov [Pityikov] (Пятаков), a Nemzeti Bank korábbi elnöke, az első ötéves terv atyja, Szmolenszkij.

– 3. moszkvai per (szovjetellenes jobboldali-trockista Blokk): 21 vádlott, köztük Rikov, a Népbiztosok Tanácsának elnöke, magyarul miniszterelnök 1924-1930 között, Buharin, Rakovszkij, Jagoda (Jezsov elődje), érdekesség, hogy az ellene szóló vád szerint az ő utasítására ölték meg Makszim Gorkijt 1936-ban, illetve két évvel korábban fiát, Makszim (Makszimovics) Peskovot. Mindezt persze Trockij utasítására rendelte (volna) el.

„Az, hogy a nagy moszkvai perek állandó <felbújtója> Trockij volt, közrejátszott abban, hogy áttette 1937-ben Európából Mexikóba a <tartózkodási helyét>. Hiába, végzete (s Koba döntése) ott is utolérte”

Áttekintésünk végződjék úgy, mint egy merénylet kioltotta élet. Hirtelen vége szakad. Nem kívánt mást, csak bemutatni, hogy nincs új a nap alatt, a politikai harc eszközei mit sem változnak, s alkalmazásukat az elérni kívánt célok határozzák meg.