//„Beszélni Saposnyikovval!”
Borisz Mihajlovics Saposnyikov #moszkvater

„Beszélni Saposnyikovval!”

MEGOSZTÁS

Minden külpolitikai jelzésnél inkább figyelmeztet egy küszöbön álló háború veszélyére, hogy a magunk „mély” lelke után egyszerre csak érdekelni kezdett bennünket az oroszok „nagy” lelke is. Még érdekesebb, hogy ők is így vannak most velünk.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

Borisz Mihajlovics Saposnyikov #moszkvater
Borisz Mihajlovics Saposnyikov
Forrás:Wikimedia

A mai orosz próza egyik fenegyereke, Viktor Pelevin egyik regényhőse, egy plakátiroda szövegírója azt a feladatot kapja, hogy foglalja össze minél egyszerűbben, miért ez a nagy érdeklődés az orosz lélek és ma nyugati viselkedés iránt. A főnöke közli vele a téziseket:

„Ha külföldre mész, megérzed, hogy azok nem vesznek bennünket emberszámba, mintha mindnyájan állatok és szar lennénk./…/ Azért van ez, mert ők látnak el mindennel. Az ő filmjeiket nézzük, az ő autóikon járunk, sőt még a kaját is az övékét esszük. /…/ Pedig mi – Oroszország vagyunk! Ebbe még belegondolni is szörnyű! Egy hatalmas ország! /…/Egyszerűen elveszítettük a gyökereinket egy időre e miatt a kupleráj miatt. /…/ És amikor a mi orosz dollárjaink valahol az Antillákon kavarnak, végképp nem érti az ember, hogy miért éppen orosz dollárok. Hiányzik a nemzeti i-den-ti-tás. /…/ Arra van szükség, hogy legyen egy világos és egyszerű orosz eszme, hogy akármilyen Harvardról való bármelyik rohadéknak egyszerűen meg lehessen magyarázni, hogy: dirr-durr, az irhádon nyolc lyuk, az oroszt nem szívatjuk!”

A plakátszöveg-író másnapra elérhetetlen lett. Szabad tehát a téma. Sokan már vissza is éltek vele. 1996 nyarán az elnöki posztra újraválasztott Borisz Jelcin például arra szólította fel a szellemi műhelyeket, hogy egy év alatt dolgozzák ki „az Oroszorzági Federáció állami ideológiáját, nemzeti eszméjét”. Az egy év lejártával meg is jelent Moszkvában egy fényűzően kivitelezett tanulmánykötet Oroszország eszmét keres (V poiszkah nacionalnoj igyeji) címmel. Az Itogi (Összegzés) című moszkvai hetilap elemzést közölt a hegyek vajúdásának eme egérszüleményéről. Ebben olvassuk, hogy „a nemzeti eszme régóta él nálunk a kulturális emlékekben, a mindennapi népi élet szokásaiban és szertartásaiban, az egész keresztény világra kötelező erkölcsökben, az orosz népmesében és az orosz anekdota kincsben. Vannak nekünk szöveg nélkül énekelt nemzeti himnuszaink, amelyeknek a csodálatos dallama és ritmusa minden orosz szívet megdobogtat. Mi ilyen nemzet vagyunk. És ilyen a nemzeti eszménk is: szavakkal nem fejezhető ki.”

Mi most már sokkal felkészültebben kezeljük ezt a témát. Ide idézem mégis az ostrom után az elvbarátai után kutató Márai Sándor véleményét is, az 1945-ös Naplójából. Alighanem ők ketten is az újjáéledő nemzet lelkét keresték. Talán épp egymásban. „Rajnai Gábort megtalálom hűvösvölgyi kertjében. Különös erő a színészi képesség. Elmondja, hogy lakása közelében, az őrültek házában helyezték el a budai orosz garnizon hülyéit és dühöngő őrültjeit, akik éjjel-nappal zörgetnek a környező házak kerítésén. S egyszerre megjátssza egy öreg orosz hülye alázatos, zavart fellépését, amint fél kézzel lekapja sapkáját, nadrágja varratához szorított tenyérrel, zavartan motyog, és kér valamit. S ez a mozdulat oly tökéletesen megelevenít egy alakot, sorsot, egy embert, s mindenestől valami ’oroszosat’, ahogyan szavakkal bajos lenne elmondani. Nagyon sok szó kellene hozzá, vagy egyetlenegy, melyet nehezen lehet megtalálni.” (220-221. oldal).

Remélem, hogy nem sértem meg a fenti kis jelenet egyik szereplőjének emlékét sem. De szerintem, Rajnai nagyszerű alakítása tulajdonképpen válasz volt a Márai által fel sem tett, de mind a kettőjüket egyformán gyötrő kérdésre, hogy mi van itt körülöttünk, és hol van a szellem embereinek helye ebben a bolondokházában? Márai nagyon is jól megértette ezt a választ, és Naplójában kissé el is emeli, általánosítja is

„Mi vagyunk ezek, a helyüket nem találó szerencsétlenek. Szedjük hát össze magunkat mielőbb, amíg mi is ide nem kerülünk! Azt javasolnám tehát, hogy keressük csak mi is azt a bizonyos, ma is érvényes szót! Magunkban, és egymásban is”

A téma továbbra is szabad. Sokan már vissza is éltek vele. 1941. július 3-án a háború első heteiben a nyilvánvalóvá vált bűneit, sőt tévedéseit meggyónt, de hatalmában megerősített Sztálin a rádióban felhívást intézett a néphez, amelyben először nevezte testvéreinek az orosz és egyéb, nem grúz honfitársait. Az ember a testvéreivel nem érintkezhet azonban csupán az éter hullámain. Ki kellett találni még valamit. Ezért há, lapozgatta tovább szorgalmasan a kedvenc könyvét, Merezskovszkijnak Rettegett Ivánról szóló regényét, amelyet kinyitva találtak az éjjeliszekrényén még hosszúra nyúlt agonizálása idején is. Nem orosz lévén, a főtitkár maga is az orosz lélek szorgalmas kutatója volt. Feltételezte, hogy Kazany elfoglalójának tudnia kellett valami nagyon lényegeset a katonáiról, a népről is. Nem is tévedett ebben. Az egyik lapszélen érdekes bejegyzést találunk:

„Beszélni Saposnyikovval!”

Borisz Saposnyikov egykori cári ezredes a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke volt. Az egyetlen ember Sztálin környezetében, akit tisztelettel, apai és keresztnevén szólított, és aki mindig rágyújthatott a dolgozószobájában. Valamint, aki nyíltan gyakorolhatta a pravoszláv vallását. Szemtanúk feljegyezték, hogy a háború első napjaiban a két ember különösen szoros kapcsolatban volt egymással. Nem tudhatjuk, hogy mi mindenről beszélgettek. Feltételezhető azonban, hogy Rettenetes Iván titkáról faggatta vezérkari főnökét a Gazda. És az egy jó tanácsot adott neki: nézze meg a Művész Színházban a Háború és béke szerzője távoli rokonának, Alekszej Konsztantyinovics Tolsztojnak Rettegett Iván cár halála című történelmi drámáját, amely a rettegett cár színészi alakításainak egyik legemlékezetesebbikét dolgozta fel. Megrendült hatalmát Iván egy alkalommal úgy állította helyre, hogy betegnek tettette magát, közben éberen figyelte azonban az udvaroncok pusmogását „halálos ágya” mellett. Az így „átvilágított” tisztségviselők között könnyű volt aztán rendet teremteni a „csodás felgyógyulása” után. Ezzel a céllal vezette be az opricsnyinát, az örökség egy részének az özvegy számára történő elkülönítése intézményének az államvédelembe való sajátos bevezetését, és hozta létre magánhadseregét, az opricsnyikokat.

„Sztálin ezt ismételte meg 1941 véres nyarán”

Bezárkózott a dácsáján, így a Politikai Bizottság tagjai kénytelenek voltak ott felkeresni. Visszaemlékezéseiben Bulganyin marsall így írja le ezt a találkozást: „Valamennyiünket megdöbbentett Sztálin külseje. Lesoványodott, görnyedtté vált, himlőhelyes arca földszínű, komor. Igen, nincs közöttünk a nagy Lenin, mondta. Ha most látna bennünket… Hogy, kire hagyta az országot!  Özönével kapjuk a szovjet emberektől a leveleket, amelyekben teljes joggal a szemünkre hányják, miként lehet, hogy nem tudjuk megállítani az ellenséget, és nem tudunk visszavágni? Bizonyára köztetek is akadnak olyanok, akik szívesen áthárítanák a felelősséget, természetesen, énrám! Köszönjük az őszinteséget, mondta Molotov, de kijelenthetem, ha bárki megpróbálna engem szembe fordítani Veled, azt a marhát elküldeném az ördög öreganyjához. Kérünk, térj vissza a vezetéshez, a magunk részéről aktívan segíteni fogunk! Azért gondoljátok meg: van-e jogom, hogy tovább tápláljam a reményt, hogy elvezetem az országot a győzelemhez? Vagy akadnak esetleg méltóbb jelöltek? Azt hiszem, felelte erre Vorosilov, teljes az egyetértés közöttünk, nálad méltóbb nincs senki. Így van! – hangzott fel a helyeslés egyszerre mindenfelől.”

Hamarosan Illés, a libanoni hegyi kolostor metropolitája is csatlakozott a díszes társasághoz. Saposnyikov közlése szerint bezárkózott a kolostor sziklapincéjébe, ahol alvás nélkül, étlen-szomjan térden állva könyörgött az Istenanyához Oroszország megmentéséért. A metropolitának látomása támadt, amelyről levélben tudósította az orosz egyház vezetőit. Vezeklése harmadnapján tűzoszlopban megjelent előtte az Istenanya, és tudatta vele az Úr akaratát:

„Meg kell nyitni az egész országban a templomokat és a kolostorokat! A papokat ki kell engedni a börtönökből. Leningrádot nem szabad feladni. A városban körül kell hordozni a Kazanyi Istenanya szentképet. Aztán a szentképet el kell vinni Moszkvába, ott misét kell tartani a tiszteletére, majd tovább kell vinni Sztálingrádba”

Sztálin azonnal intézkedett. Parancsára tömegével engedték szabadon a lágerekből a papokat. Megnyitottak 20 ezer templomot. A német ostromgyűrű szorításában fuldokló és éhező Leningrádban körmenetet rendeztek a Kazanyi Istenanya tiszteletére. Aztán átszállították a szentképet Moszkvába és Sztálingrádba, a másik két városba, amelyet minden áron védeni kellett. És meg is védték őket.

Ezeknek a tapasztalatoknak birtokában döntött úgy, hogy a németek fenyegető közelsége ellenére Moszkvában marad, sőt megtartják a hagyományos díszszemlét is. A csapatok a Vörös térről egyenesen a frontra indultak, és visszavetették az ellenséget. Sztálin pedig a színlelt engedékenység után feljegyezhette magának az orosz lélek egy másik vonását is:

„tiszteli az erőt és elszántságot”

1943 nyarán felismerte már azt, ami az én írásomnak a lényege is, a művészetek lehetséges, de egyáltalán nem dicsőséges szerepét a nemzeti tudat (lélek) alakításában. A sztálingrádi csata tennivalói között szakított magának időt, hogy magához rendelje Szergej Eizensteint, a kitartó sürgetésére félig már elkészült Rettenetes Iván című film rendezőjét és Nyikolaj Cserkaszovot, a címszerep alakítóját. Molotov és Zsdanov aszisztálása mellett, akik szintén látták már az elkészült részeket, a vezér előadta a kifogásait. Ezek lényege az volt, hogy a cár beállítása nem elég pozitív, az opricsnyikok pedig egyenesen valami terrorista különítménynek, valami „Ku-Klux-klánnak” vannak ábrázolva.

„Pedig – fejtette ki Sztálin – IV. Iván és az opricsnyina történelmi szerepe feltétlenül pozitív volt. Legfeljebb a bojárokkal és az idegenekkel szembeni határozatlanságát lehet a cár szemére vetni, amit azonban ő, Sztálin most aztán el fog kerülni”

A hatalomnak a túl egyenes lelkek iránti visszaéléseiről szóló példák sorának se vége, se hossza nincsen nálunk sem. Csak egy kicsit más színvonalon. Ezekhez a szó az iménti, nálam sokkal nagyobb művészének segítségét szeretném igénybe venni ismét. „1944 őszén a hadikórházat, amelyben Édesapám lelkészként szolgált, bepakolták egy marhavagonokból álló szerelvénybe, és Édesanyámmal, velem, meg kis öcsémmel együtt, elindították Nyugat felé. Szüleim azonban úgy döntöttek, hogy a pereputty maradjon csak szépen a nagynéniéknél, a Liberátorok legkedvesebb célpontjával, a Nyugati Pályaudvarral éppen szemben, egy Zichy Jenő utcai lakás ebből az alkalomból újrameszelt fáspincéjében. Mivel Pestet a németek meg fogják védeni!”

Kassai gyerek lévén, Márai Sándor viszont jobban ismerte a németeket, mint a mi szegény szüleink. Ezért fordítva döntött, a Dunakanyarban vett ki egy kis házat, és onnét figyelte Budapest ostromát.

Lehet, hogy ha igazán nagy művész fordul hozzá, megragadható a lélek szavakkal is mégis? Vagy 80 évvel később, újraolvasva az 1945-ös Naplóját (Helikon, 2006.), még most is úgy érzem, hogy együtt éltük meg Budapest ostromának ezt a nyolc hetét. Hogy amit akkor írt, az ma is érvényes, és mindnyájunkról szól.

„Ami Pesten történik az emberekkel, felfoghatatlan és elbírhatatlan. Tehetetlenül, reménytelenül hallgatom ezt az alvilági zajt, egymillió, másfél millió ember életének és otthonának pusztulását. És mindez azért, hogy az oroszok néhány héttel későbben jussanak el az osztrák határra. Ezért áldozza fel néhány náci tábornok másfél millió magyar éltét, otthonát, ezért, csak ezért. (…) S ezt csinálták Sztálingráddal, Harkovval, Kijevvel, Calais-val, olasz városokkal…Csinálták és csinálják, ahol és ahogy tudják, módszeresen, hidegen, tervszerűen! (28. old.)”

De ő sem úszta meg azért egészen szárazon. Házikója udvarán javítóműhelyt rendezett be a hadsereg, és mindjárt be is kvártélyozták ott magukat. „Este együtt ülünk a hosszú asztalnál, egy tiszt felolvassa a hadijelentést, sakkozunk, s megmagyarázzák nekem milyen az élet Oroszországban. Egyhangúan bizonygatják, hogy elégedettek az otthoni állapotokkal, gyűlölik a németeket és vágynak haza. Napközben magasrangú tisztek érkeznek ellenőrző látogatásra, először látok ilyeneket. Európai értelemben is korrekt fellépésű, kitűnően öltözött urak ezek, pontosan olyanok, legalábbis első pillantásra, mint egy angol vagy francia ezredes, tábornok. Ezek a tisztek már fehér kezűek, nagyvilágiak. Sok minden másképp van, mint hallottuk és tanultuk az elmúlt negyedszázadban.” (49. old.)

„Az orosz őrnagy, aki néhány hét előtt itt járt, keserű hangon említette, hogy magyar csapatok is részt vettek a németek oldalán Tolsztoj Jasznaja Poljana-i otthonának feldúlásában. (132. old.)”

„Legenda persze az is, hogy a magyarokat olyan nagyon szeretik. Megvetnek bennünket, és jogosan vetnek meg, amiért siettünk a németek oldalán gyilkolni és rabolni az ő hazájukban. De nálunk mégsem égetik a falvakat az oroszok, és nem gyilkolják a polgári lakosságot. Ez az igazság. S minden más, amit a megszállás következtében el kell viselnünk, jogos büntetés.” (59.old.) … „Az oroszok olyanok amilyenek. Semmit nem ígértek nekünk, semmit nem akartak tőlünk, mi üzentünk hadat nekik. De a magyarok az egyetlen ország Európában, ahol a nemzet történetének legválságosabb pillanatában akadt egy Szálasi-kormány, akadtak törvényhozók, akik iparkodtak megjátszani a legalitás komédiáját e horda számára! Csakhogy a zsákmányt kiegészítsék, néhány héttel prolongálják létezésüket és elveszejtsék Budapestet, s mindent, ami az országból megmaradt!” (62. oldal.)

Mindennek ellenére, Márai viszonylag épen találta a Mikó utcai lakást. Még egy, számomra kedves bekezdés. „Szobámban, a kályha romjai között megtalálom a fényképet, amely Tolsztojt és Gorkijt ábrázolja a Jasznaja Poljana-i kertben. Ekkor mondotta Tolsztoj Gorkijnak: már nyolcvan éves vagyok, és sírnom kell, amikor arra gondolok, hogy hiába írtam mindent, az emberek nem tanultak semmit, és nem lettek jobbak. A fényképet, amelynek üvegkerete eltörött, zsebre vágom.” (101. oldal.)

„Rákosiék nem az írókhoz fordultak tanácsért a nemzeti és a lelki ügyekben. Márai több évig kereste helyét az új világban, aztán feladta, még Európát is. Későbbi naplói egy megkeseredett embert mutatnak be, aki íróként változatlanul Magyarországon él, de a hazahívó üzeneteket visszautasítja, <amíg az oroszok ott vannak>. Szeretném úgy hinni mégis, hogy a Tolsztojt és Gorkijt ábrázoló fénykép vele maradt, mindvégig”

 „A kéziratok nem égnek el”, mondja Bulgakov A Mester és Margarita című regényében az 1930-as évek még csak kezdő világkapitalizmus agytrösztjének vezető elemzője, Voland. Nem égnek el, hanem végzik tovább a maguk dolgát. Az Élők és holtak regény, valamint a Várj reám! című, felejthetetlen háborús vers írója, Konsztantyin Szimonov memoárjaiból tudjuk, hogy a regény megjelenése után nem sokkal Sztálin meghívta a szerzőt a Kremlbe „egy kis beszélgetésre”. A főtitkár a dolgozószobájában fogadta egy, a könyvespolchoz támasztott hosszú létra legfelső fokán ülve. Magából a beszélgetésből nem sok maradt meg az író emlékezetében. De megörökített egy képet az utókor számára a „kései” Sztálinról. Egy kis öreg könyvmoly üldögélt ott a létra tetején. Nem akarta bemutatni a vendégnek a lemászás akrobata mutatványát, amihez be kellett volna szólítania talán még a titkárnőt is. Inkább idézgetett neki részleteket a kezében tartott könyvből, amelyet egykor talán éppen ő tiltott be. Az író így azonban észreveszi, és meg meri írni is, hogy a főtitkár híres, de bizony alaposan megkopott szattyánbőr csizmájának talpán már egy nagy lyuk éktelenkedik.

„A Magyar Nagykövetségen meg egy anekdota járt körbe az öreg, a már csak a maga tudósi lelke üdvösségével foglalkozó bolsevik kispapról”

Sztálin a szibériai száműzetésben a nemzeti, nemzetiségi kérdések felelőse volt. Később még nyelvtudományi kérdésekben is örök értékű fel- és félreismerései voltak. Erre hivatkozva sokan rebesgették, hogy ismerte Szekfű Gyula munkáit. Állítólag azért ragaszkodott a tudós moszkvai nagykövetté való kinevezéséhez is, hogy személyesen konzultálhasson vele Kelet- és Közép-Európa népeinek különös „nemzeti sajátosságairól”. Máig nem tudtam kideríteni, hogy miként folyhattak ezek a beszélgetések, ha voltak is egyáltalán. De biztos vagyok benne, hogy azt a bizonyos szót kereshették ők is, amelyet Márai és Rajnai. Amellyel megszólítható a nemzetek lelke, és megragadható a történések lényege. Amelyek akkor sem a leghangosabb szónoklatokban, hanem a fiókokban türelmesen várakozó kéziratokban és a betiltott, vagy éppen elégetett könyvekben voltak.

MEGOSZTÁS