Az úgynevezett kritikus infrastruktúra szisztematikus támadásával szintet lépett a háború Ukrajnában. A clausewitzi triád harmadik fokozatához érve az orosz erők a közvetlen összecsapások kerülésével nemcsak a társadalom ellenállását törhetik meg, de az utánpótlás akadozásával a hadsereg harcképessége is csökkenhet. A helyzet ukrán szempontból már most kezd kritikussá válni, a tél beálltával pedig rendkívüli módon ellehetetlenülhet a civil lakosság élete. Nem meglepő tehát, hogy a nyugati kommunikációban az energetikai infrastruktúrát érő rendszeres rakétacsapásokat már háborús bűnként kezelik. Közben nagyvonalúan átsiklanak azon a tényen, hogy Jugoszlávia bombázásakor, vagy Irakban az amerikai hadsereg ugyanezt a taktikát követte, ráadásul még intenzívebben. A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.

Oroszország továbbra sem hajlandó totális háborút vívni Ukrajnával. Ugyan az eredeti elképzeléseivel ellentétben magát a háborút nem úszta meg, sőt az egyre inkább elhúzódik, ám nem hajlandó kivéreztetni a hadseregét az ukrán harcmezőn. A „különleges katonai művelet” azonban mégis csak közelít a háborúhoz. Előbb a harkivi front feladása után a részleges mozgósítással, majd még egy szintet lépett azzal, hogy a krími híd elleni támadás után elkezdődött az úgynevezett kritikus infrastruktúra támadása. Sokan nem értették, hogy minderre miért kellett több mint fél évet várni, azonban logikus magyarázatot találunk rá, ha szélesebb kontextusban vizsgáljuk a történéseket. Oroszország szemében ez csupán csak az egyik frontja a Nyugattal vívott nagy proxy és hibrid háborújának. Ráadásul ez egy testvérháború, amelyben szerette volna elkerülni a civil lakosság szenvedéseit.

„Hogy értsük a különbséget, az iraki háború első napjaiban az amerikai bombázások következtében tízezres nagyságrendben haltak meg civilek, és nemcsak a kritikus infrastruktúra, hanem a világörökség egy része is pusztult. Végül a háború összesen mintegy 200 ezer polgári áldozatot követelt”

A civil lakosság Ukrajnában is szenved, nagyjából 20 ezren meghaltak, milliók pedig elmenekültek, az energetikai infrastruktúrát egymás után érő rakétacsapások következtében pedig a lakosság rendkívül kegyetlen tél előtt áll.

A Szergej Szurovikin tábornok kinevezése után életbe lépett, közvetlen helyett indirekt összecsapásokra alapuló orosz taktika két hónap elteltével egyre inkább kezdi éreztetni a hatását nemcsak az ukrán társadalomra, a hátországra, hanem a hadsereg harcképességére is. A heti rendszerességgel érkező csapásokkal Moszkva elsődleges célja az energetikai hálózat egységének megbontása, és akár már december első napjaiban is bekövetkezhet egy egész Ukrajnára kiterjedő teljes áramszünet. Villamos energia hiányában sem a haderőt kiszolgáló logisztika, sem a még megmaradt ipar nem tud működni.

„Ezért aztán Ukrajna hiába állt már át a tömeghadviselésre, és mozgósította totálisan a társadalmát és a gazdaságát, az orosz haderő 6-8-szoros tüzérségi túlerővel kompenzálja a néhol már 3-4-szeres ukrán létszámfölényt. A kritikus infrastruktúra elleni célzott rakétacsapásokkal pedig képes megbénítani a hátországot”

Közben Oroszország megkésve és szép lassan, de a részleges mozgósítással tömegesíti a hadseregét, és a hadiipar is turbó fokozatra kapcsolt. Ezért bár a fő célokhoz, az új világrendben az orosz pozíciók erősítéséhez a háború elhúzódása nem közelíti Oroszországot, Moszkva az erőfölényére alapozva türelemmel felőrölheti az ukrán ellenállást. Főképp akkor, ha a gazdasági fronton előállt helyzet miatt gyengül Ukrajna nyugati támogatása. A jelenlegi trendek folytatódása mellett nagy győzelmet egyik fél sem tud aratni, de miközben Ukrajna pusztul, és részben a Nyugat is – elsősorban Európa – gyengül, Oroszország nem omlik össze és fekszik ki az ukrajnai frontokon.

„Ez a patthelyzet azért előbb-utóbb elvezethet a tűzszünetig. Ettől azonban még messze vagyunk, egyelőre minden oldal hisz a győzelemben, és mindenki a sok tekintetben sorsdöntőnek tartott télre készül”

Kijev és a mögötte álló Nyugat láthatóan nem igazán tud mit kezdeni a kritikus infrastruktúra bénításával, így jobb híján, a kommunikációs fronton támad vissza, és háború bűntettnek minősíti az orosz rakétacsapásokat. A civil infrastruktúra rombolása kétségkívül sok szenvedést okoz a lakosságnak, a jogászok véleménye azonban megoszlik arról, hogy ez háborús bűntett-e. Ez persze nem érdekli a politikusokat, és a G7-ektől kezdve az Európai Unióig ezzel vádolják Oroszországot. Miközben azonban már a háborús bűnöket vizsgáló törvényszék megalakulásán dolgoznak, valahogy elfelejtik, hogy ugyanígy rombolta a kritikus infrastruktúrát az Egyesült Államok előbb Jugoszlávia, majd Irak bombázásával. A NATO 1999-ben az ENSZ felhatalmazása nélkül 2300 légi csapást mért Jugoszláviára, 420 ezer lövedéket lőtt ki, mintegy 12 ezer Tomahawk rakétát indított el, ezzel 25 ezer lakóépületet, 19 kórházat, 69 iskolát rombolt le, és megölt 2500 civilt.

A koszovói háborúban az Egyesült Államok és szövetségesei a jugoszláviai katonai képességek tervszerű lebontásával kezdtek bele a hadműveletekbe. Először a kapcsolatokat semmisítették meg a katonai egységek és a parancsnokok között, utána a repülőterek irányító tornyait, majd a kifutópályákat, magukat a harci gépeket, az üzemanyag tartályokat és a fegyver raktárakat. Ezután következett az elrejtett kommunikációs központok, majd az elektromos hálózat pusztítása, a hidak bombázása. Aztán Milosevics megtört.

„Ekkor csak kevesen mondták, hogy az Egyesült Államok vezette NATO háborús bűnöket követ el, és a tiltakozásokat morális alapon ugyanúgy ignorálták, elhallgattatták, mint jelenleg az egyoldalúságra, a kettős mércére, vagy éppen helyzet árnyalását segíteni próbáló, és az agresszor mellett a Nyugat felelősségére is figyelmeztető hangokat”

De arról sem illik beszélni, hogy az ukrán hadsereg lehetőségeihez mérten ugyanúgy lövi a kritikus infrastruktúrát Belgorod vagy Kurszk környékén, és az oroszok által ellenőrzött ukrán területeken, mint ellenfele. Erre a válasz, hogy megtámadták. De vajon mindenre feljogosít-e az áldozati szerep? Akár a háborús bűnökre is?

A háború szörnyű, a katonák halnak, a civilek szenvednek, menekülnek, miközben a háttérben meghúzódva mások a geopolitikai céljaikat nézik, vagy csak simán gazdagodnak. Közben az információs térben dől a propaganda, és az elsők között esik áldozatul az igazság. Sokszor az egyértelmű helyzeteket is eltakarja a háború, de főképp a média köde. A többség bebújik a buborékjába, és egyetlen igazságot hajlandó látni. Pedig a háború, mint ebből a történetből is látjuk, ennél sokkal bonyolultabb. Naiv kérdés, de nem lenne jobb abbahagyni?

(Az írás eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, és itt olvasható.)