„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„A békefenntartók maradásának ezek után semmi értelme nem volt. Felmerül azonban a kérdés, hogy mit jelent mindez Oroszország befolyása felől nézve a dolgokat”
Fotó:EUROPRESS/STRINGER/AFP
Bár az orosz békefenntartó kontingens megbízatása csak 2025 végén ért volna véget, a mintegy kétezer fős egység kivonul Hegyi-Karabahból. A békefenntartók a második karabahi háborút lezáró, 2020. november 10-én aláírt orosz-azeri-örmény háromoldalú nyilatkozatnak megfelelően tartózkodtak Hegyi-Karabahban. A békefenntartókat a karabahi „harci érintkezési vonal” és a lacsini folyosó mentén telepítették, amely a régiót Örményországgal kötötte össze. A kontingens a megállapodás értelmében 1960 kézifegyverrel ellátott katonából állt, felszerelését pedig 90 páncélozott személyszállító jármű, 380 egységnyi gépjármű és speciális eszköz alkotta. A békefenntartók mandátuma öt évre, tehát 2025-ig szólt, és újabb öt évre meghosszabbítható volt.
„A békefenntartók feladatai közé tartozott a tűzszünet fenntartása, az eszkaláció megakadályozása, a terület aknamentesítése, a kiemelt létesítmények, köztük a kulturális örökség részét képező épületek, valamint a civil lakosság védelme”
Ez utóbbi jegyében lényegében a békefenntartók garantálták a régióban élő örményeknek nem csupán a biztonságát, de technikai értelemben megteremtették a mindennapi élet alapvető feltételeit is. Egészen odáig, hogy biztosították az örmény iskolák működését, hiszen Jereván ezt 2020 után már nem tette meg. A misszió felhatalmazása korlátozott volt, legtöbb esetben csak a megfigyelésre szorítkozott, ráadásul azután, hogy 2023 őszén Örményország magukra hagyva az ott élőket, egyoldalúan lemondott Hegyi-Karabahról, már nem is volt kiket védeni. Az örmény lakosság ugyanis szinte teljes egészében elmenekült Hegyi-Karabahból.
„Az utóbbi fél évben a misszió szinte egyetlen feladatra, a kulturális örökség védelmére, így az örmény történelemben fontos szerepet játszó, a 9. és a 13. század között épült Dadivank monostor, valamint az ott élő szerzetesek megóvására korlátozódott”
Az orosz békefenntartók az elmúlt mintegy három és fél év során többször az életük kockáztatásával látták el feladatukat, és veszteségeket is elszenvedtek. Így még 2020 december 17-én aknamentesítés közben halt meg egy orosz tiszt, majd 2023. szeptember 20-án, a harci cselekmények ismételt kirobbanása után rálőttek az egység az autójára és hatan, köztük a kontingens helyettes parancsnoka meghaltak. Ilham Aliyev azeri elnök sajnálatát fejezte ki az incidens miatt, és bocsánatot kért orosz kollégájától. Ezt követően 2023. december 11-én egy békefenntartó életét vesztette, két másik pedig megsérült, amikor egy orosz BTR-82-es páncélozott szállítójármű lesodródott egy hegyi útról.
„A teljes képhez tartozik, hogy az utóbbi időben egyre inkább elhidegült Jereván és Moszkva viszonya”
Pasinjan a Kreml és az orosz békefenntartók nyakába igyekezett varrni Hegyi-Karabah elvesztését, miközben előtte arról sem tájékoztatta Moszkvát, hogy Prágában megállapodást írt alá, amelyben Azerbajdzsán részének ismerte el Arcahot, azaz Hegyi-Karabahot. Nagyon úgy tűnt, hogy a nyugati nyitás jegyében Pasinjan inkább feladta Karabahot, hogy ezzel is támogassa Oroszország kiszorítását a Dél-Kaukázusból. Az örmények felfüggesztették tagságukat az orosz dominanciájú Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetében is, majd az Egyesült Államokkal tartottak közös hadgyakorlatot. Jereván azt is jelezte, hogy szeretnék szorosabbra fűzni a kapcsolataikat az Európai Unióval.
Az orosz békefenntartók kivonását a fentiek fényében szenzációnak aligha lehet nevezni, hiszen 2023 szeptembere után a katonai-politikai status quo a térségben megváltozott, és a kontingens távozása várható volt. A másfél napos háború után Hegyi-Karabah teljesen azeri ellenőrzés alá került, az ott lakó örmények pedig elhagyták a régiót. Ezt követően 2024 elején az azeri elnökválasztást a posztszovjet Azerbajdzsán történetében először az ország teljes, nemzetközileg elismert területén megtartották.
„A békefenntartók maradásának ezek után semmi értelme nem volt. Felmerül azonban a kérdés, hogy mit jelent mindez Oroszország befolyása felől nézve a dolgokat”
A történtek kapcsán ugyanis sokan felidézik az I. Miklós cárnak tulajdonított mondást, hogy ahol az orosz zászlót egyszer felvonták, az ott is marad mindörökre. Mintegy erre válaszul szögezi le a posztszovjet térség ismert orosz szakértője, Szergej Markedonov, hogy a békefenntartók körüli történet is megmutatta, a politika a lehetőségek művészete, és az ukrajnai háborúval egyidejűleg Oroszország nem képes a korábbiakhoz hasonló mértékben fenntartani korábbi befolyását a posztszovjet térségben. Az elemző ugyanakkor ehhez hozzáteszi, hogy Oroszországot azért korai lenne leírni, tény azonban, hogy a kaukázusi régióban komoly geopolitikai átrendeződés zajlik.
Érdemes megjegyezni, hogy a posztszovjet térség többi befagyott konfliktusával ellentétben Karabah esetében békefenntartók nélkül is sikerült 26 éven át megtartania a befolyását. Moszkva a konfliktus moderátora volt, és ezzel egyetértett mind a két közvetlenül érintett fél, mind a térség olyan országai, mint Törökország vagy Irán, de még a Nyugat is. Az Örményország és Azerbajdzsán közötti erőegyensúly azonban folyamatosan az utóbbi javára billent át, és ez 2020-ban a status quo megváltozásához vezetett. Ezúttal azonban nem Oroszország exkluzív részvételével, hanem Törökország Baku melletti fellépésével.
„Ha a <színes forradalmakat> nem vesszük ide, akkor a Szovjetunió felbomlása után ez volt az első eset, amikor egy a térségen kívüli szereplő megjelenésével alakul át a geopolitikai térkép”
Ráadásul történt ez Eurázsia egyik nagyon fontos pontján. Nem lehet nem észrevenni, hogy a helyzet az ukrajnai háború kirobbanásával érzékelhetően megváltozott, hiszen 2020 és 2022 márciusa között Oroszország még komoly szerepet játszott a helyzet stabilizálásában. Ezután azonban finoman szólva sem az elképzelései szerint alakultak a dolgok. Megérezve a geopolitikai pillanatot, Pasinjan egyre látványosabban távolodott el Moszkvától, és amerikai, és európai – elsősorban francia – biztonsági garanciákat keresve próbálta lerázni magáról a „karabahi terhet”. S akkor még nem beszéltünk Baku és Ankara szoros együttműködéséről. A békefenntartásnak így már nem nagyon volt helye, értelme, kivonásuk pedig egyértelműen Oroszország régióbeli súlyának csökkenését jelenti.
„Ennek a játszmának azonban még koránt sincs vége, így elsietett dolog lenne Moszkvát leírni”
Az ukrajnai háború most mind katonai, mind pedig diplomáciai értelemben leköti az energiáit, ám amennyiben a konfliktusból jól jön ki, az ismét megváltoztatja a térség status quóját. Ami pedig a kivonulást illeti, az nem vereség, mint azt egyesek gondolhatják, sokkal inkább a realitások felismerése, ebből fakadóan a prioritások újratervezése. Oroszország most hátrébb lép egyet a Kaukázusban. Volt ez így már az orosz birodalom, majd a Szovjetunió bukása idején is.
Moszkvának jelenleg stratégiai időnyerésre van szüksége. Egyrészt azért, mert az ukrajnai háború azért rendesen leköti az erőit, másrészt az idő jó eséllyel megmutathatja például Örményországnak, hogy rossz döntés volt elfordulni Oroszországtól, és néhány év múlva a nyugati garanciákban csalódva akár még vissza is könyörögheti magát a Kreml kegyeibe.
„Jelenleg ugyanakkor mindenek előtt arra kell Oroszországnak koncentrálnia, hogy ne hagyja magát belehúzni a határai mentén tudatosan gerjesztett konfliktusokba. Az amerikai stratégák által forszírozott taktikához nagyon is adta magát az instabil viszonyaival a Dél-Kaukázus, és Moszkva okosan húzta ki a lábát a csapdából”
A kaukázusi helyzetet azonban messze nem csupán a nyugati ambíciók, hanem a török faktor is bonyolítja. Ráadásul Törökország sem egységes. Az elit egyik része nyugatos, míg a másik Oroszország és az eurázsiai integráció felé kacsingat. A jelenlegi hatalom célja egyértelműen a neooszmán álmok beteljesítése, a türk világ összeszedése, erre a befolyás kiterjesztése. Ez a törekvés konkrétan érinti a posztszovjet térséget is, benne a Kaukázust és Közép-Ázsiát. Az új türk identitást Ankara mindenek előtt a „puha erő” segítségével, a valláson, a kultúrán és az oktatáson keresztüll erősíti e régiókban. Ehhez megfelelő infrastruktúrát, intézményeket épített ki, így látható eredményeket tud felmutatni a türk világ” közös értékeinek formálása terén. Annak ellenére, hogy a pántürk szólamok ellenére az etnikai törökök a hétköznapok szintjén érezhető lenézéssel viszonyulnak a türk nyelvű lakossághoz.
„Törökország politikai szerepének erősödését a Kaukázus és Közép-Ázsia országaiban a helyi elitek egyrészről a felgyülemlett belpolitikai problémáik kezelésére, másrészt Oroszország és Kína régióbeli befolyásának ellensúlyozására is használják”
Ugyanakkor a pántürkizmus mögött meghúzódó neooszmán törekvéseket, és az ebből fakadó veszélyeket mintha nem igazán érzékelnék. A török külpolitika így jelenleg összességében sikeresen és akadálytalanul, alapvetően a helyi elitek támogatásával bontakozik ki a Dél-Kaukázusban és Közép-Ázsiában. Jól mutatja ezt a Türk Tanács, amelyen keresztül Erdogan felmutathatja a vezetése alatt álló türk világ egységét. A türk államok szövetségének létrehozását tehát Erdogan egyrészt komoly geopolitika sikerként mutathatja fel, másrészt ennek leple alatt Oroszországot megkerülve Törökország felé terelheti Közép-Ázsia és a Kaukázus energiahordozóinak Európába irányuló szállítási útvonalait, mint ahogy a kereskedelmi útvonalakat is. Ne felejtsük el, hogy a Kínát Európával összekötő, Oroszországot elkerülő úgynevezett középső közlekedési folyosó geopolitikai szempontból kiemelten fontos a Nyugatnak, mindenek előtt Európának, és kulcsországként felértékeli Törökországot. Ankara és az európaiak térségbeli, ennek jegyében Oroszország kiszorítását és elszigetelését is célzó aktivitása tehát mind gazdasági, mind pedig geostratégiai értelemben érthető.
„Jogosan merül tehát fel a kérdés, hogy melyik ország is húzza a legnagyobb hasznot Oroszország kaukázusi és közép-ázsiai kiszorításából”
Vagy vegyük Grúziát, ahol a bizonytalan társadalmi-politikai helyzet re alapozva Törökország szintén megerősíti a befolyását, és alternatívaként azt ajánlja Tbiliszinek, hogy bizonyos előnyökért cserébe csatlakozzon fel a neooszmán politikára. Ankara tehát nemcsak a türk népeket, így az azerieket csatornázza be neooszmán elképzeléseibe, hanem a valamikor az Oszmán Birodalomhoz tartozó más népeket is. Legyenek azok keresztények, mint például a grúzok. Tbiliszi a török geopolitikai gondolkodás fontos láncszeme, hiszen Ankara egyrészt rajta keresztül ellensúlyozná Oroszország és Irán térségbeli súlyát, másrészt ellenőrizné a Dél-Kaukázuson át futó kereskedelmi és szállítási útvonalakat. Persze, szintén e szempontokat követve Grúziára már az Európai Unió is kivetette a hálóját.
„Mindezek fényében egyáltalán nem kizárt, hogy Grúzia külföldi védnökei egyszer <ráébresztik> Tbiliszit az Oroszországhoz fűződő jelenleg pragmatikus kapcsolatok feladására. S akkor Tbiliszi úgy gondolhatja, hogy az Ukrajnában lekötött Oroszországnak a legkisebb gondja is nagyobb annál, mint Dél-Oszétia vagy Abházia megvédése”
A példa Azerbajdzsán lehet, amely végül erővel vette vissza a Hegyi-Karabahot. A status quo felrúgásával ráadásul az abban érdekeltek hosszú időre destablizálhatnák a régiót, ebben perdig a Kaukázus geopolitikai pillanatot megérző országai sokszor partnerek. Jól mutatja ezt a hamis reményeket keltő Franciaország jelenlegi játszadozása Örményországgal. Az a nagy geopolitikai játékosokat hidegen hagyja, hogy az ilyen politika végzetes lehet Jereván vagy Tbiliszi számára. Nem ez a fontos. A cél ugyanis Oroszország déli határai mentén destabilizálni a helyzetet, ezzel újabb konfliktusokba rántani bele Moszkvát.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
csakafidesz says:
Az elemzésben a legérdekesebb kérdés az, hogy Törökország merre mozdul el. Kemal Atatürk annak idején az Oszmán Birodalom sírásója is volt. Igaz kényszerlépések sorát kellett megtennie, hogy a muszlimokat háttérbe szorítva igazi világi államot teremtsen; európai színezetű kulturális alapokkal, latinbetűs írással, közigazgatási, oktatási, stb. reformokkal. Ennek ellenére Trabzonból a tengerre kinézve mindenki érzi, hogy ellenséges is lehet ez a nagy
víz, idegenek is érkezhetnek. Trabzon még a kisázsiai hellén kultúra utolsó bástyája volt Trapészosz néven. Választóvonal a hellén és a perzsa világ között. Ettől alig száz kilométerre, Kars térségében kereszteződnek a civilizációk. Igen, a híres örményirtás színhelyén, ott ahol a történelem során mindenféle népek megfordultak már, és most az iszlám befolyása leplezetlenül növekszik. Ráadásul nemcsak ebben a térségben. Az iszlám egyre jobban terjed nyugat felé. Az iszlám egyébként világszerte erősödik, és Törökországban nagyon komoly belpolitikai kérdés a muszlimok helyzete. A türk országok pedig többnyire az iszlám világhoz tartoznak, a vallás egyre erősebb szerepet kap. Oroszországot is feszítik belülről a muszlimok. A beszláni merénylet óta (2004) Moszkvában nagyon idegesek, ha a muszlimok helyzete szóba kerül. Az iszlám ugyanis világszerte fékezhetetlen terrorral “politizál”. Közel négyszáz iskolás gyerek élete sem számít nekik. Fő az, hogy a politikájukat ráerőszakolják a többségre. A térség jövőjét pedig a muszlimok fogják majd megszabni. Ebben a kaukázusi darázsfészekben jobb, ha nincsenek jelen az orosz katonák, mert mindenki őket tekinti célpontnak.
hentesli says:
pasinjan soros ügynök,ha így megy örményország eltűnik a térképről. teherán az örményeken két éve akart segíteni,de a siita muszlimok szerint háborút csak imám indíthat – így elálltak tőle. iszfahánban 200 000 örmény menekült él,akiknek az őseit az 1800-as években üldözték el a törökök. az előző iráni kormány egyik minisztere örmény nő volt. nahicsevánban 40% örmény élt1990-ig – ma senki,csak azeri. örményországban alig van fiatal jelenleg,ajánlom a youtube fodor té videovlogját,ő most jerevánban van. jereván most egy porfészek a szovjet időkhöz képest. valahol olvastam,hogy az azeri térképeken örményország – nyugat azerbajdzsán néven van jelölve. tbiliszi kétkulacsos politikát folytat – ráadásul a törökökkel is haverkodik,rájuk sem igazán számít moszkva. szerintem a nyugat terve – szárazföldön ne lehessen barátként átkelni a kaukázuson irán és oroszország felé. esetleg megjelenik az u.s. army vagy a nato ott is,olyan békét hozva,mint afganisztánban ,irakban – végén a maradék nem muszlimokat is elűzve akaukázusból. irán akkor lépne bátrat,ha az egész azeri részt elfoglalná,mert így megelőzné a 20 millió iráni azeri esetleges fellázadását teherán ellen. azerbajdzsán az egyetlen siita többségű volt szovjet utódállam a türk nyelvű területekből. az 1960-as években a jenki és a nyugat európai egyetemeket kína támogatta,1990-óta katar,emirátusok,szaúd – arábia. nincs kétség,hogy merre fogják terelni a birkákat! a meg nem hódított világ – a háború földje a muszlimok hite szerint. el kell olvasni a koránt — elfoglaljuk rómát és bizáncot – le van benne írva!
Bérces Zsolt says:
Az orosz-örmény viszony gyakorlatilag Pasinjan 2018-as hatalomra jutásától kezdődően romlik. Pasinjan és Putyin személyes viszonyát mostanra kifejezetten rossznak jellemzik. Talán érdemes visszanézni egy tavaly májusi csúcstalálkozón történteket, ahol Pasinjan-Aliyev-Putyin közötti vita történt:
https://www.youtube.com/watch?v=JfwyRBMR5MY
A felvételt látva érezhető a személyes feszültség/ingerültség a 3 személy között. A vezetők közötti személyes rokonszenv ill. ellenszenv pedig a modern korban is befolyásolja az államok döntéseit. Ezen aspektust sem szabad figyelmen kívül hagyni!
Másik kapcsolódó kommentem: az elmúlt kb. 1/2 évben több angol nyelvű cikkben olvastam, hogy az oroszok láthatóan szövetséget építenek ki Azerbajdzsánnal, gesztusok és pozitív cselekedetek sorát teszik egymás irányába, a geopolitikai átrendeződés részeként. Sajnos, az általam olvasott cikkek mindegyike csak az általános megállapítást tette meg, és egyike sem nevezett meg konkrétumot az orosz-azeri egymás irányába tett pozitív lépésekből. Azonban – számomra meglepő módon – az orosz-azeri szövetségépítést ezen cikkek mindegyike már kész tényként, szinte evidenciaként kezelte.