„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
„A baltiak ruszofóbiája különös erővel mutatkozik meg az orosz-ukrán háború kirobbanása óta”
Fotó:EUROPRESS/GINTS IVUSKANS/AFP
Ukrajnához hasonlóan a Baltikum is a Nyugat és Oroszország közötti pufferzóna. Ütközőövezet – még ha nem is olyan fontos, mint Ukrajna -, amelyet a történelem során hol ide, hol oda rángatott a sors. Megfordultak itt a vikingek, uralták a svédek, kiterjesztette rá a befolyását a Német Lovagrend és a Lengyel Királyság is. S amikor úgy fordult a sors, az oroszok. Ez utóbbi valahogy jobban beleragadt a litvánok, lettek és észtek emlékezetébe. Egyrészt azért, mert a többit kicsit megszépítette az idő, másrészt a jelenlegi emlékezetpolitikában e régi megszállók sokkal inkább nyugatosnak, mint leigázónak számítanak.
„A baltiak ruszofóbiája különös erővel mutatkozik meg az orosz-ukrán háború kirobbanása óta”
E három ország mintegy a lengyelek segédcsapataként az élen jár az oroszellenes retorikában. A lépésekben csak azért nem, mert ehhez nincs ereje. De Litvániával az élen mindent megtesznek azért, hogy fenntartsák az oroszellenes tüzet a nyugati blokkban. Hiába nincs sem légi erejük, sem pedig ütőképes szárazföldi hadseregük, maguk mögött érzik a NATO-t, ezen belül is a harcias lengyeleket és skandinávokat, de mindenek előtt az Egyesült Államokat. Így aztán a híres 5. cikkely mögé bújva nem riadnak vissza Oroszország folyamatos provokálásától sem.
A kapcsolatok szorosabbra fűzésével Tajvanon keresztül Kínába is beleszálló Litvánia háborús lázban égve szinte hetente rúgja bokán Oroszországot és Belaruszt. Vilnius vetette fel, hogy nyilvánítsák a NATO beltengerévé a Balti-tengert, és akadályozzák meg az orosz hajók mozgását. De Litvánia az elsők között tiltották meg például az orosz turisták beutazását, valamint csak az európai nyomásra álltak el a kalinyingrádi exklávét és Oroszországot összekötő vasúti közlekedés blokkolásától. Lettország több ezer nyelvvizsgával nem rendelkező orosz kitoloncolásával fenyeget, Észtország pedig már az Orosz Ortodox Egyházat is terrorszervezetté nyilvánította.
„A három ország háborúra készülve együtt épít védvonalat a keleti határain”
Közben a balti térségben enélkül is feszültté tette a helyzetet Finnország és Svédország csatlakozása a NATO-hoz, amely látványosan erősíti mind az északi, mind a keleti, mind pedig a déli szárnyát. Ezzel lényegében igazolja azt az orosz narratívát, miszerint az észak-atlanti szövetség folyamatosan nyomul Oroszország határai felé.
„A Moszkvára évek óta nehezedő nyomás látványosan felerősítette az Ukrajna megtámadása, az ezt követően kirobbant háború”
A Balti-tengeren egyre több, a víz alatti infrastruktúrát érintő incidens után 2023 novemberében tíz észak-európai ország úgy döntött, hogy első alkalommal aktiválja a „védelmi záradékot”, hogy további katonai erőforrásokat telepítsen. Folyik a svéd partoknál lévő, Kalinyingrádtól 350 kilométerre fekvő stratégiai fontosságú sziget, Gotland militarizálása. Közben megérkeztek a német hadsereg első egységei is Litvániába. A közeljövőben mintegy ötezer német katonát fognak a balti országba telepíteni.
„De a NATO nagy erőkkel építi a Rail Balticát is, amely egy nagysebességű vasútvonal, amelyet kizárólag a nagyszabású csapatmozgások támogatására terveztek”
A tervek szerint 2026-ra befejeződő építkezés célja, hogy biztosítsa a NATO-csapatok akadálytalan és gyors áthelyezését a balti térségbe. Persze, mindezt Oroszország sem hagyja válasz nélkül, erősíti a katonai jelenlétet a nyugati határai mentén és Kalinyingrádban, ennek jegyében és a hatékonyság növelése érdekében ketté bontották a Nyugati Katonai Körzetet, amelynek helyén megjelent a moszkvai és leningrádi katonai körzet.
„Ez a térségben érezhetően megnövekedett bizonytalanság még érthetővé is tenné a balti országok hisztérikus kijelentéseit, a baj ezzel azonban az, hogy sokszor a feleslegesen provokatív retorikájával éppen Vilnius, Riga és Tallinn gerjesztik a feszültséget”
De ez – hogy így fogalmazzunk – immár történelmileg, de nem okvetlenül mindenben törvényszerűen így alakult. A baltiak a Szovjetunió szétesése után a közép-európaiakhoz hasonlóan érthető módon nagyon szerettek volna úgymond Európa részévé válni. Ezzel együtt a manapság „megszállásként” aposztrofált szovjet örökségből megtartották volna a gyárakat, az ipart, tehát mindent, amit pozitívnak tartottak. Brüsszel azonban másként döntött. A „termelő” kapacitásokat, a piacot ugyanis már felosztották, és a balti államokra dotált, ám irányított országok szerepét osztották. Őket azonban ez a státus láthatóan nem zavarta. Ahogy kezdték magukat otthon érezni az Európai Unióban, úgy váltak egyre magabiztosabbá, és ezzel a megnövekedett önbizalommal azonnal elkezdték „leverni” a régi sérelmeiket Oroszországon. Ebből pedig, tegyük hozzá az igazséág kedvésért, volt bőven. Fogalmazzunk úgy, a bosszúállásra minden lehetőséget kihasználtak. Ami a történelmi előzményeket ismerve érthető, ám el nem fogadható.
„Ez a folyamat egybeesett a Nyugat és a NATO magatartásának, és főképp retorikájának egyre oroszellenesebbé válásával. Erre a hangulatra ráérezve Litvánia, Lettország és Észtország ma már egyre határozottabban ambicionálja, hogy hatással legyen az Európai Unió politikájára. Különösen érvényes ez az ukrán kérdésre, valamint az Oroszországhoz és Kínához fűződő kapcsolatokra”
Annak ellenére, hogy a Baltikum gazdasági súlya ezt a sokszor kioktató, ambiciózus magatartást messze nem alapozza meg. Elég, ha csak a nyugati gondolkodásban oly mindenható GDP adatokat nézzük. A három ország az Európai Unió össz GDP-jéből 0,7 százalékkal részesül, ami nyilvánvalóvá teszi még a geopolitikai szempontok ellenére is a valós súly és az ambíciók közötti mély szakadékot.
„S ha ehhez még hozzávesszük, hogy Ukrajnához hasonlóan ezek az országok sem járnak az élen az emberi jogok tiszteletben tartásában, akkor még érthetetlenebb ez a magatartás. Pontosabban az, hogy a Nyugat ezt szó nélkül hagyja”
Vegyük csak a kisebbségi jogokat, amelyek tekintetében ezek az országok élesen szembe mennek a sokat hangoztatott európai értékekkel. Az orosz és oroszajkú lakossággal szembeni politika ugyanis mindennek nevezhető, csak nem európainak. Érthetetlen, ahogy ebből a lakosság arányát nézve nem elhanyagolható, országonként 20-40 százalékos, ám eredendően apolitikus kisebbségből az agresszív nacionalista magatartás ellenséget, sok helyen komoly politikai erőt kreált. A balti országok ilyen politikája bizony sok tekintetben emlékeztet a náci Németországéra. Mert miképp lehetne másképp értékelni azt, hogy a ruszofób irányultságú politikai elitek üldöznek mindent, ami közvetlenül vagy közvetve kapcsolódik Oroszországhoz és az oroszokhoz. Miért kell például kitoloncolni azt a 80 éves oroszajkú nyugdíjast, aki nem tudja letenni a lett nyelvvizsgát. Lehet erre persze azt mondani, hogy erre az elmúlt 30 évben sem törekedett, de ez akkor is embertelen. Arról nem is beszélve, hogy föladott labda az orosz információs gépezetnek.
„Szörnyű, hogy ezek az országok az elismerésre méltó digitalizálás és egyebek mellett sok tekintetben még ott tartanak, mint a 20. század ’30-as éveiben Németország, amelyben a gyűlölet ideológiájából fakadóan a hatalom minden nem németben az ellenséget látta, tökélyre fejlesztette a cenzúrát, könyveket tiltott be és égetett, üldözött mindent, ami nem német. Tudjuk, hogy mindez hová vezetett”
A Szovjetunió szétesése után a birodalomból és a szocialista táborból szabaduló országok fejlődésének egyik zsákutcája, hogy az ideológiai vákuumban az európai álmokkal párhuzamosan erőre kaptak a revansista, szélsőjobboldali nézetek. Így a posztszovjet térség nyugati részében önállóvá vált országokban az oroszellenesség „hősökké” emelte az egykori náci kollaboránsokat. Ez megnyilvánult a Nagy Honvédő Háború veteránjaival szembeni magatartásban éppúgy, mint az egykori SS légiók piedesztálra emelésében. Ezt a folyamatot – mint ahogy ez azért mégis csak megtörtént például Közép-Európában – a Baltikumban is könnyen megállíthatta volna a szélsőséges eszmékkel szembeni határozott fellépés. Ezzel szemben ebben a régióban inkább csak kiteljesedett a kirekesztő, minden bajban Oroszországot látó és láttató viselkedés.
„Az emberi jogokra, a kirekesztésre oly érzékeny Nyugatnak ugyanis ez épp kapóra jött. Ez is erősítette ugyanis e térségben az Oroszországgal szembeni pozícióikat. Ez a geopolitikai szempont pedig felülírt minden európai értéket. Megérezték ezt maguk a balti országok is, és még jobban rájátszottak erre a kártyára”
A náci idők heroizálására jó példa, hogy a lett kulturális minisztérium 300 ezer eurót adott egy bizonyos Ernests Laumanisról készülő filmre. Nos, Laumanis a szovjetekkel szembeni ellenállás egyik harcosa, akit nem mellesleg a Wehrmacht is kitüntetésben részesített az együttműködéséért. Laumanis „hőstettei” közé tartozik, hogy a lett SS légió tagjaként a német oldalon részt vett Leningrád ostromában, ezt megelőzően pedig még a háború elején önkénteseként csatlakozott a „zsidó kérdés végső megoldásában élen járó” lett önvédelmi egységekhez. Népirtásért Laumanis a háború után tíz évet töltött büntetőtáborban.
„De ehhez még hozzá vehetjük, hogy a gazdasági válság ellenére mindig akad pénz a szovjet második világháborús emlékek lebontására, és mit ebből a példából is látjuk, a náci eszmék népszerűsítésére. Gondoljunk csak bele, milyen szerencsések vagyunk, hogy Magyarországon előbb egy Széchenyiről, majd egy honfoglalásról, végül egy Petőfiről szóló film költségvetéséről folyik a vita”
Abban is biztosak lehetünk, hogy az Európai Unió nem hagyná szó nélkül, ha mondjuk Szálasit tennénk a nemzeti identitás sarokkövévé, mint tették ezt Banderával Ukrajnában, vagy egy Laumanishoz hasonló „hősről” forgatnának filmet. A Baltikumban és a posztszovjet térségben azonban szemet hunynak az antiszemita eszmék és a jobboldali ideológiák térnyerése felett is, ha ez az oroszellenesség bázisát szélesíti.
„A baltiak jól értik, érzik ezt az elnéző magatartást, és ma már annyira felbátorodtak, hogy ebből a maguk számára előnyt kovácsolva akár az Európai Unió ellenében is kritikátlanul kiszolgálják az amerikai érdekeket”
Azzal, hogy ez a három ország sokszor agresszívan igyekszik hatást gyakorolni az unió külpolitikájára nem egy esetben kockáztatja Európa biztonságát. Az Ukrajna melletti kiállás sokszor erőszakos követelésével megosztják magát az Európai Uniót, és ami még ennél is veszélyesebb, saját érdekeiket, történelmi sérelmeiket előtérbe tolva kockáztatják Európa biztonságát. Ha ugyanis rajtuk múlna, már belehúzták volna a NATO-t egy közvetlen konfrontációba Oroszországgal.
„S hogy tényleg fenyeget-e – mint azt egyesek sugallják – ilyen körülmények között a NATO és Oroszország ütközése a Baltikumban?”
Jelenleg a sokszor ijesztő retorika ellenére sem igazán. Más kérdés, hogy mi lesz mondjuk tíz év múlva, amikorra befejeződik az észak-atlanti szövetség katonai infrastruktúrájának gőzerővel folyó kiépítése a régióban. Amikorra Lengyelország a szándékai szerint felállítja Európa legerősebb hadseregét. Amikorra teljes mértékben integrálódik szervezetbe a két, eddig is erős hadsereggel bíró új tag, Finnország és Svédország. Az már most is egyértelmű, hogy a NATO az északi és a keleti szárny megerősítésével komoly tényezővé válik a térségben. A térség militarizálásával, a NATO támadó jellegének egyértelmű kidomborításával pedig a jelenleg az információs háború részeként elhangzó, például a Balti-tenger lezárásáról szóló fenyegetések valósággá válhatnak, amelyre Oroszország elkerülhetetlenül választ kell, hogy adjon. A Nyugat meglehetősen agresszív stratégiája csak megerősíti Oroszországot abban, hogy lépnie kell, ahogy ezt Ukrajna esetében is tette. Stratégiai védelembe vonulva ugyanis vereségre van ítélve.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
csakafidesz says:
“A náci idők heroizálására jó példa, hogy a lett kulturális minisztérium 300 ezer eurót adott egy bizonyos Ernests Laumanisról készülő filmre. Nos, Laumanis a szovjetekkel szembeni ellenállás egyik harcosa, akit nem mellesleg a Wehrmacht is kitüntetésben részesített az együttműködéséért.”
Történészként mindig is érdekeltek a személyes memoárok. Volt egyszer egy idős kollégánk, nyugdíjasként dolgozott velünk, öt nyelven tudott. A felesége lett származású volt. A kollegánk, Imre bácsi már akkor elmúlt hetven éves, mikor még fiatal diplomásként szerény jövedelemért serénykedtem. A feleségével is alkalmam nyílott beszélnem, aki lett származása ellenére egy német nemesi család sarja volt. (Magyarországon is vannak német nemesi családok. Pl. báró Riedel Lóránt -van szerencsém személyesen ismerni- német származása ellenére a Magyar Történelmi Családok Egyesülete (=MTCSE) második elnöke volt.)
Kevesebb lelkes némettel találkoztam, mint amilyen Imre bécsi felesége volt. Már az is feltűnt, hogy a férjével a harmincas években ismerkedtek meg Berlinben. Megismerhettem a lett világnézetet, családi történeteket és és egy csipetnyit lett történelemből is . Első kézből értesültem a szovjet megszállás utáni kitelepítésekről, azaz lágerbe hurcolásról, majd az erőszakos oroszosításról, betelepítésekről. Lettország a leginkább németbarát ország a többi balti állam közül mind a mai napig. Ezek után nem csodálkozom ezen: “Miért kell például kitoloncolni azt a 80 éves oroszajkú nyugdíjast, aki nem tudja letenni a lett nyelvvizsgát.” A válasz is megvan rá. Azért kellett erőszakkal kitelepíteni, mert betelepítve is erőszakosan lettek az oroszok annak idején.
Legyünk őszinték itt a Moszkvatéren: A Szovjetunió 1940-ben nem éppen baráti arcát mutatta a balti államokban. A helyszínen lágereket létesítettek ahol összezsúfolták a kitelepítendő letteket, észteket, litvánokat, és a vonatok éjjel-nappal indultak kelet felé. Több millióra becsülik a kitelepítettek számát. A lakosság egyharmadát rövid időn belül elhurcolták, és a háború végére már csak a fele maradt meg az egykori lakosoknak. A háború után pedig újabb oroszosítási hullám következett. Ne csodálkozzunk a russzofóbián.
Krötinger says:
Kedves csakafidesz, kedves Stier Gabor,
csak mellekes tenykent emlitenem, hogy a 2. Vilaghaboruban a balti orszagokbol került ki a legtöbb naci-kollaborans; ha jol emlekszem, olvastam valahol, hogy meg a nemetek is csodalkoztak a nagyfoku kollaboracios keszsegen. Föleg a litvanok szorgoskodtak nagyon a zsidok elhurcolasaban es meggyilkolasaban. Ezzel nem szamlat akarok nyitni arrol, hogy ki mikor mit tett, csak azert az is hozzatartozik a valosaghoz, hogy a balti orszagokat sem lehet csak annak alapjan megitelni, hogy mennyit szenvedtek az oroszok miatt.
Pl. szerintem az oroszok germanofobiaja is teljesen erthetö. Csak eppen allamszinten ez nem tartozik a külpolitikajuk vezerfonalahoz. 21. szazadi, europai allamoktol lehessen mar alapbol elvarni, hogy ne (ugyan törtenelmileg megalapozott, de a jelen valosagban irracionalis) fobiak szabjak meg a külpolitikai kapcsolatrendszereiket es biztonsagi strategiajukat.