„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Kovács Eleonóra írása a #moszkvater.com számára
„Rahmanyinov művészete egyszerre testesíti meg az orosz zenei hagyomány gazdagságát és a romantikus zene utolsó nagy virágzását, ezért a mai napig a közönség és az előadók egyik legkedveltebb zeneszerzője. Zenéjét gazdag dallamvilág, érzelmi mélység és rendkívüli technikai igényesség jellemzi, ezért művei ma is a koncerttermek legnépszerűbb darabjai közé tartoznak”
Forrás:Library of Congress
Létezik egy olyan fogalom, hogy orosz zongoraiskola. Ez is mutatja azt, hogy számos kiemelkedő művész adott a világnak valami rendkívülit. Hogy van-e valóságtartalma annak, hogy orosz zongoraiskola, erre most nem keressük a választ. Az biztos, hogy Liszt Ferenc három oroszországi turnéja https://moszkvater.com/hogyan-rotta-meg-liszt-ferenc-a-cart/ után tűntek fel az első orosz zongoristák.
„Liszt hatása tehát kétségtelen”
Anton Grigorjevics Rubinstejn (Антон Григорьевич Рубинштейн, 1829. november 28., Ofatinti – 1894. november 20., Peterhof) és családja a fiú hároméves korában Moszkvába költözött. Anton édesanyja tanítónő volt, nem mellesleg nagyszerű zongorista. Így nem csoda, hogy a fia már kilencévesen koncertet adott, többek között Lisztet is játszott. A következő évben koncert turnéra indult, és találkozott a világszerte csodált magyar zongorista-zeneszerzővel. Párizs után több európai városban is adott hangversenyt. A csodagyermek évek után – sok csodagyermek tűnt el a süllyesztőben – Rubinstejn a tanítás és koncertezés után a cári udvarba került, mint udvari zongorista.
„Ami az orosz zenei életet illeti, a művész 1859-ben néhány kollégájával megalapította az Orosz Zenei Társaságot. Ne felejtsük el, hogy akkoriban külföldi művészek adtak koncerteket, külföldi szerzők műveit adták elő. Addig nem volt még szervezett zenei képzés, az első felsőfokú intézet, a Szentpétervári Konzervatórium vezetését vállalta el Rubinstejn”
Állítólag ő maga csodálkozott a legjobban, hogy orosz nyelven oktattak. A koncertezést is folytatta, Nyugat-Európában és Amerikában is adott hangversenyeket. Méghozzá rendkívül hosszúakat, így mintegy négyórás műsort hallhatott a közönség. Egy párizsi hangversenyén elájult, a klaviatúrára bukott az intenzív terhelés miatt. Utolsó éveiben depresszióval küzdött. Öccse és édesanyja halála, fia tüdőbaja, majd a saját szembetegsége csak súlyosbította lelkiállapotát.
„Ha lehet hinni a korabeli írásoknak, zongorista tehetségét és népszerűségét csak Liszt múlta felül”
Rubinstejn az 1888/89-es évadban egy koncertsorozat keretén belül 57 zeneszerző 877 művét játszotta és magyarázta. Ez 32 koncert folyamán történt meg. Közel hozta az emberekhez a zenét, a bevételt pedig a szentpétervári Konzervatórium számára ajánlotta fel az újjápítéshez. (Többször jótékonykodott.) Nem csak zongoraművészként tartották számon, ráadásul a legjobbak között, de Rubinstejn vezényelt és komponált is. Írt operákat, versenyműveket, és természetesen zongoradarabokat.
„Anton Rubinstejn 1894. november 20-án halt meg 64 éves korában a Szentpétervár melletti Peterhofban”
Hosszan tartó szívbetegségben szenvedett, amelyet állítólag nem volt hajlandó műtéti úton kezeltetni. Ahogy sok zeneszerzőnek, zenésznek, úgy neki is az egészségi és mentális állapota idősebb korában romlott, amit a közeli családtagok halála utáni depresszió súlyosbított. Legismertebb darabját Pjatyigorszkij előadásában is meghallgathatjuk.
Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin szintén zeneszerzőként is működött. 1872. január 6-án (1871. december 5.) született egy nemesi család sarjaként Moszkvában. Édesanyja zongoraművész volt, de Alekszandr nem hallhatta koncerten játszani, mert fia egy éves korában meghalt tüdőbajban. Az apa a török nyelvet tanulmányozta, a szentpétervári Keleti Nyelvek Intézetében, és felesége halála után egy időre ki is költözött Törökországba. Később újra nősült, számos féltestvére lett így Alekszandrnak. Zongorázni a koravén, sokak szerint önző Szását nagynénje tanította. Katonai iskolába járt a fiú a kor szokásának megfelelően, 16 évesen azonban már a moszkvai Konzervatóriumban tanul, és
„annak ellenére lett virtuóz zongorista, hogy kis keze volt”
Talán a kéz mérete és a sok gyakorlás miatt egy időre abba kellett hagyja a zongorázást, és orvosa nem biztatta semmi jóval. Végül felgyógyult a kézbetegségből, és komponált is egy művet, az f-moll szonátát. Mint zongorista kitüntetéssel fejezte be tanulmányait, zeneszerzésből viszont nem kapott diplomát. 1894-ben volt az első hangversenye, majd ezt számos követte, Oroszországon kívül is. 1897 és 1903 között a moszkvai Konzervatóriumban tanított és komponált is. Megnősült, Vera Ivanova Iszakoviccsal több gyermeküket nevelték. De ez nem akadályozta meg Szkrjabint abban, hogy egy hódolójával, aki a növendéke volt, ne bonyolódjon szerelmi ügybe. 1907-ben Lausanne-ba költözött, majd visszatért két év múlva hazájába.
Zeneszerzői munkássága kivételes, ahogyan néhány művének címe is. https://moszkvater.com/hogy-is-hivjak/ Kezdetben Chopin zenéje volt hatással rá, és a romantika hangzásvilágából merítkezett. Majd egyfajta disszonáns zenei nyelvezetet alakított ki, a túlburjánzó kromatika fontos eleme volt műveinek, nem mellesleg a misztikum, a metafizika sem állt távol tőle.
„Olyan elképzelése is volt – meg is valósította -, hogy a hangokhoz színeket és fényeket társít”
Több zeneszerző, például a lengyel Szymanowski csodálta zenéjét, be is épített műveibe jellegzetes fordulatokat. Szkrjabinról a Nagy Szovjet Enciklopédia azt írta, hogy egyetlen zeneszerzőt sem ért nagyobb megvetés vagy szeretet.
Rövid élete volt, utolsó koncertjére 1915. április 2-án került sor Petrográdban, ahol saját műveiből álló nagyszabású programot adott elő. Két nap múlva visszatért Moszkvába, és újra észrevett az ajkán egy pattanásszerű képződményt. Néhány nappal később rendkívül magas láza lett. Sajnos az orvosi segítség ellenére – kimetszették a kelést – már a vérmérgezés tünetei jelentkeztek, Szkrjabin delíriumba esett. Halálát tehát a vérmérgezés okozta. 1915. április 27-én halt meg Moszkvában. Mindössze 43 évet élt. Művei rendkívül érdekesek, érdemes meghallgatni néhányat, hiszen Lev Tolsztoj is a csodálói között volt. Mi több, gépzongora-felvételei is léteznek.
Míg Szkrabinnak zongorista szempontból kis keze volt, addig Rahmanyinov hatalmas kézzel büszkélkedhetett, zongoraművei jócskán kihasználták ezt az Isten adta lehetőséget. Szergej Vasziljevics Rahmanyinov (Сергей Васильевич Рахманинов) 1873. április 1-én (március 20.) Szemjonovóban, az Orosz Birodalomban. Szintén arisztokrata családban nevelkedett, az édesapa, Vaszilij Arkagyijevics katonatiszt volt. Nem sokáig. Otthagyta a katonaságot, és felesége birtokainak bevételéből élt a család. Azonban az apa kártyázása miatt elszegényedtek. A kis Szergej édesanyjától tanult zongorázni négyéves korától, ekkor már az egyik birtokukon élt a család. Érdekes, hogy Rahmanyinov tévesen Onyeg városát jelölte meg születése helyének, ahol kilenc éves koráig élt. Azonban a szemjonovói egyházi könyvben megtalálható a fiú születésének bejegyzése.
„Mivel a kis Szergej hihetetlen zenei memóriával rendelkezett, az édesanya felfogadott egy nemrég végzett zongorista hölgyet, hogy tanítsa a kisfiút”
Anna Ornatszkaja a családnál lakott. A tanárnőnek több darabot is ajánlott Szergej. Az onyegi birtokot is elárverezték, és a család Szentpétervárra költözött. Szergej az ottani konzervatóriumban tanulhatott. Sajnos nem jó eredményeket ért el, kerülte az iskolát, megváltoztatta a bizonyítványában a jegyeket. A moszkvai Konzervatóriumban folytatta tanulmányait, ez alatt az idő alatt a fiú szavaival élve a „kényszeres szerencsejátékos, kóros hazudozó és szoknyakergető” apa elköltözött a családtól.
„Moszkvában összebarátkozott Szkrjabinnal, és 1892 májusában kitüntetéssel végzett mind zongora, mind zeneszerzés szakon, ráadásul egyik tanárától egy aranyórát is kapott”
A végzést követően komponált, műveit, köztük Aleko című operáját be is mutatták. Fiatal szerzőként hamar ismertté vált, különösen a cisz-moll prelűd
révén, amely egész életében az egyik legtöbbet játszott darabja maradt. Maga rendkívül nem kedvelte ezt a művet, amely sokak szerint azt jeleníti meg, hogy a koporsóra rögök esnek. Emellett zongora tanárként dolgozott egy leányiskolában. Hamar elérte a depressszió. Tekintélyes mennyiségű pénzt loptak tőle, így el kellett adnia az aranyórát, I. szimfóniáját pedig pályatársa, Cezar Kjui Egyiptom hét csapásához hasonlította. A depresszió hároméves időszaka alatt alig komponált, tanításból tartotta fenn magát. Végül egy pszichológiai kezelés és közeli barátai támogatása segítette át ezen az időszakon.
„Ennek eredményeként született meg 1901-ben a II. zongoraverseny, amely nemcsak Rahmanyinov önbizalmát állította helyre, hanem a zenetörténet egyik legnépszerűbb versenyművévé is vált. Olyannyira kedvelt lett a mű, hogy filmekben is hallhatjuk aláfestő zeneként”
Az 1897/98-as szezonban karmesternek kérték fel a Moszkvai Operába, és ez kimozdította a depresszióból. A következő években Rahmanyinov zeneszerzőként, karmesterként és előadóként egyaránt jelentős sikereket ért el. Dolgozott a moszkvai Bolsoj Színház karmestereként, majd Németországban és Európa más országaiban is tevékenykedett. 1909-ben első amerikai koncert körútján is nagy sikert aratott, ekkor mutatták be III. zongoraversenyét, amelyet sokan a zongorairodalom egyik legnehezebb művének tartanak.
Szakmai karrierje sikerei közepette Rahmanyinov három évnyi jegyesség után 1902. május 12-én feleségül vette Natalja Szatinát. Mivel unokatestvérek voltak, a házasságot az orosz ortodox egyház által előírt kánonjog tiltotta. Ráadásul Rahmanyinov nem járt rendszeresen templomba, és kerülte a gyónást. E két dolgot egy papnak igazolnia kellett volna a házassági anyakönyvi kivonat aláírásakor. Az egyház ellenállásának megkerülésével egy kis szertartás keretén belül házasodtak össze. A szeretetteli házasságból két leánygyermek született.
„Az 1917-es orosz forradalom – mint oly sok művésznek, embernek – alapvetően megváltoztatta az életét. Családjával együtt elhagyta Oroszországot, és végül az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le”
Az emigráció fájdalmas élmény volt számára. Gyakran nyilatkozott arról, hogy hazája elvesztése mélyen megviselte. Megélhetését elsősorban zongoraművészként biztosította, ezért kevesebb ideje maradt a komponálásra. Míg Oroszországban rendkívül termékeny szerző volt, emigrációja után mindössze néhány nagyobb művet alkotott.
Élete utolsó éveit Kaliforniában töltötte, ahol 1943-ban, 69 éves korában hunyt el. Öröksége azonban tovább él, zongoraversenyei, prelűdjei és zenekari művei a klasszikus zene legismertebb alkotásai közé tartoznak.
„Rahmanyinov művészete egyszerre testesíti meg az orosz zenei hagyomány gazdagságát és a romantikus zene utolsó nagy virágzását, ezért a mai napig a közönség és az előadók egyik legkedveltebb zeneszerzője. Zenéjét gazdag dallamvilág, érzelmi mélység és rendkívüli technikai igényesség jellemzi, ezért művei ma is a koncerttermek legnépszerűbb darabjai közé tartoznak”
1878. február 7-én (január 26.) született Oszip SzolomonovicsGabrilovics (Осип Сoломонович Габрилович) Szentpétervárott. Neve talán kevéssé ismert, de több tény miatt érdemes megjegyezni a nevét. Ahogyan a 19. századi zongora-, más hangszeres művészek, Gabrilovics is komponált. Zongorázni és zeneszerzést tanult a Szentpétervári Konzervatóriumban, többek között a már említett Anton Rubinstejnnél, Anatolij Ljadovnál, Alekszandr Glazunovnál és Nyikolaj Medtnernél https://moszkvater.com/komolyrol-komolytalanul/ . Miután 1894-ben végzett, két évig Bécsben képezte magát tovább. Különleges, hogy az ő zongorázását is megőrizte felvétel – az egyike volt azoknak, akik elsőként örökítették meg játékukat.
„1909. október 6-án feleségül vette Mark Twain lányát, Clara Clemenst, egy énekesnőt, aki vele együtt lépett fel egy előadáson”
1910. augusztus 18-án született egyetlen gyermekük, Nina, Mark Twain otthonában, a connecticuti Reddingben, Stormfieldben. Nina, Mark Twain utolsó ismert egyenes ági leszármazottja 1966. január 16-án halt meg egy Los Angeles-i szállodában. Sok alkoholt fogyasztott, szobájában gyógyszeres üvegeket és alkoholt találtak. Halálát öngyilkosságnak nyilvánították. Mark Twain négy gyermeke közül egyedüliként túlélte apját, gondozta a hagyatékát.
„Gabrilovics 1910 és 1914 között a müncheni Konzertverein (később Müncheni Filharmonikusok) karmestere volt”
Az első világháború kitörésekor ellenséges állampolgárként letartóztatták, de egy bajor nuncius, Eugenio Pacelli érsek – később XII. Pius pápa – közbenjárására kiszabadult a börtönből, majd 1914 augusztusában az Egyesült Államokba utazott, ahol le is telepedett. Felajánlották neki a Bostoni Szimfonikus Zenekar karmesteri posztját, de elutasította a felkérést. Azt javasolta a bostoni igazgatótanácsnak, hogy nevezze ki a nemrég érkezett Szergej Rahmanyinovot. 1918-ban a Detroiti Szimfonikus Zenekar alapító igazgatójaként tevékenykedett, miközben továbbra is koncertezett zongoristaként.
Gabrilovics mindössze néhány művet komponált, elsősorban rövid zongoradarabokat saját használatára. 1936. szeptember 14-én gyomorrákban halt meg Detroitban.
Születésük sorrendjében ismerhették meg a művészeket. Ők voltak azok, akik a semmiből megalapozták és előkészítették az utat az újabb és újabb nemzetközi hírnevet elért, elérő zongoristáknak. A következő részben a 20. század elején születettekről olvashatnak, köztük olyanokról is, akinek a neve már ismerősen cseng.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
