Szerzőnk a saját kozák lovas csapatra vágyó Napóleontól jut el a Csendes Don új film változatán, a Makrán és a Szolidaritáson át Ady Endréig. Felidézi, hogy sem Grigorijnak, a zsoldos szerepből kiábrándult délceg fiatal kozáknak, sem pedig Makrának, a pestszentlőrinci fiatalembernek nem sikerült kitörni a rossz kompromisszumok világából. A lengyel átmenet képében felvillant egy jó történelmi alkut is, végül Adyval azt üzeni, hogy egy nemzet csak úgy tudja a nagy csatáit megnyerni, ha összefog.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát.”-
József Attila: Eszmélet.

Emlékirataiban Napóleon arra a következtetésre jutott, hogy élete nagy csatáit, és velük a Világot mind-mind meg- és elnyerhette volna, ha egy kozák lovas csapat a rendelkezésére áll. Úgy képzelte ő is, hogy van a világon egy központi rendezvényszervező iroda. Ha oda befizet az ember, akkor máris rendelkezésére áll a szükséges „emberi erőforrás”, a megfelelő mennyiségben, minőségben és hangulatban. Szoktak ugyan adni hozzájuk ilyen-olyan használati útmutatókat is, de kinek van ideje ilyesmit olvasgatni egy csata, vagy pláne, egy választás előtt?

„Pedig, kiderült már Napóleon esetében is, hogy bizony, érdemes! Ha megfigyelte volna akár a vele szövetséges lengyel önkéntesek viselkedését az 1812-es orosz hadjáratban, már akkor megértette volna ezt”

A határfolyónál a lengyel ulánusok a gázló helyett a mélyvízbe ugrattak bele, és egymás után vitte el őket a sodrás, lovastól. Napóleon akkor értetlenül nevetgélt ezen a gyermekes hiúságon. A visszavonulásnál viszont, amin már mindenki gyalogosan vett részt, nagyon elcsodálkozott rajta, hogy a lengyelek maradtak meg a legtöbben. Nem vette észre, hogy ők már az üres Moszkvába történt bevonulás másnapján csencselni kezdtek az ottmaradott cselédnéppel, és meleg ruhára, halina csizmára cserélték el a lovukat, és a fegyvereiket. Nem is tudta elképzelni, hogyan fért el ez a két, annyira különböző tulajdonság egy nem francia,  vagy olasz nemzeti karakterben. És ezt nem értette meg az oroszokban sem.

„Napóleon minden egyéb elképzelése ellenére, a Doni Kozák Had csaknem önálló egység volt a cári orosz hadseregben, amelynek ellátásáról is nagyvonalúan gondoskodott az Uralkodó”

Hadtápterülete a Don középső és alsó folyása mentén fekvő ártéri földek voltak. Ezért, valamint a földesuraknak járó szolgáltatások alól való felmentésük fejében, készen álltak mindig, „minden körülmények között” a „pravoszláv hit és az Uralkodó” személyes védelmére. Valahogyan úgy tehát, ahogyan a székelyek voltak a még erejük teljében lévő magyar királyokkal, valamint a hajdúk az erdélyi fejedelmekkel kötött és általában kölcsönösen be nem tartott szerződéseik értelmében. Vagy, ahogyan Jermak martalócai tették kezessé Szibériát „Rettenetes” Iván zsoldjában, majd a „Patyomkin falvak” ujjongó népe, most meg a Wagner-csoport megmaradt tagjai működnek Ukrajnában, és a Földkerekség más „elmaradott” pontjain.

„A mai <kihelyezett> háborúk idején egy ilyen egyezség nem feltétlenül kifogásolható már morálisan sem”

Különösen, ha nemcsak anyagilag alapozzák meg, de politikailag és egzisztenciálisan is. Kérdés azonban, hogy elég lehet-e vajon ennyi alap és „gyökér” azokhoz a próbatételekhez, amelyeket az orosz forradalom, a polgár – és világháború, valamint a Szovjetunió felbomlása utáni helyzet állított Kelet-Közép-Európa zsoldos, vagy röghöz kötött lakosai elé. Ha már ők nem dicsekedhetnek a nyugat-európai kollégákéhoz hasonlítható gyarmatosító, civilizációs és „hittérítő” múlttal.

Nem véletlenül vette elő nemrég a Magyar Televízió Solohov szélesen merítő, de a gazdag zsákmánnyal kezdeni már nem sokat tudó, a maga szocreál célját torony iránt megvalósítani akaró regényének az új, 2015-ös filmváltozatát. És nem véletlenül volt ez olyan nézett nálunk is. Az új produkció nem fukarkodik a „nehézségekkel” (tragédiákkal), de az eddigiektől eltérően, érzékelhetővé teszi már azt a spontán életerőt is, amely, mint minden igazi tragédiában, képes gyökeret verni az új talajba, és a történelmi gyökereiktől megfosztott doni kozákokat és minket is átsegített a legutóbbi századfordulón.

„Tehát bemutatja, hogy valójában tragikus mű a Csendes Don, és idézőjelbe kellene tenni a címét. És hogy egyáltalán nem valami messzi, <ázsiai> történet ez, hanem benne vagyunk mi, magyarok is, akikkel többször is megtörtént már mindez”

Mindjárt az új film elején a kozákok visszaverik a K.U.K. hadseregnek egy lovas rohamát, majd beszélgetni próbálnak az egyik elfogott magyar huszárral. Már egészen jól összemelegedtek, és elszívták a „kolléga” összes „mézédes” cigarettáját is, amikor egyiküknek olyan ötlete támadt, hogy „hazakíséri” a díszegyenruhás foglyot az egységéhez. Aztán egyszerre lövés hallatszik, és jelentik a századparancsnoknak, a főszerepet játszó Grigorij Meljehovnak, hogy „a magyar” szökni próbált. Az lehordja és megbünteti a vétkest, de akkor költözik fejébe az első kétség is.

„Honnan van mibennünk ez a sértett gőg és rosszindulat, amelyet ez a szinte még gyermekesen naiv, fiatal magyar ébresztett bennünk? Jó egyezség, igazán méltó feladat-e a kozákság számára a cár védelme <minden körülmények között>? Vajon nem éppen ez tette-e ilyenné, tette-e tönkre a népét és őt magát is?”

Mitől van azonban, hogy végignézve nemrég a filmet a magyar tévében is, felismerve benne az utóbbi évszázad csapdáit és kegyetlen igazságait, hasonlóan nyugtalanító érzések fogtak el engem is? Végül felpattantam, kicipeltem a spájzból a nagylétrát, fürgén felkúsztam rá, és biztos kézzel kaptam ki a legfelső könyvespolc vastag porából Kertész Ákos Makra című regényének 1971-es, régen elfelejtett (eltüntetett?) kiadását. Voila! Íme Grigorij Meljehov magyar testvére! A kádári „munkáshatalom” egyik legtehetségesebb és jellemesebb képviselője, amint Grigorij is, a kozákoknál. Egy sorsszerű találkozás után szintén fel akarja mondani osztályának a rendszerrel kötött egyességét ő is, amelynek fejében egy biztos munkahelyet, tásbérleti lakást, „szerető” családot, és időnként egy alapos berúgáshoz elegendő olcsó bort kapott. Azonban, neki nem volt még annyi lehetősége sem erre, mint a délceg kozáknak. „Egyedül nem megy!”, énekelte Kern András és Garas Dezső a Ripacsok című nagysikerű filmjükben. De sok néző észrevette már akkor is, hogy nem volt ez olyan nagyon mulatságos felismerés.

„A zsoldos szerepből kiábrándult délceg fiatal kozák a polgárháború zűrzavarában könnyen válogatott a különböző kerülő- és kitérő utak között”

Mivel szeretőjének, Akszinyjának volt már férje, a belé már régóta reménytelenül szerelmes Natalját vette el, és megpróbált beilleszkedni annak tehetős paraszti családjába. Egy szerelmes asszonyt nem sokáig lehet azonban megcsalni. Amikor Natalja biztos lett benne, hogy férje a két gyermek után is a másikat szereti, öngyilkos lett. Még szerencse, hogy kitört közben a forradalom, és a falu Grigorijt választotta a fehér seregbe küldött önkéntesei vezetőjének. Kiválóan megállta a helyét, és hamarosan magas beosztásba került. Csakhogy ott sem találta meg azt az értelmes célt, amelyet keresett, és átment a vörösökhöz, amint tehette.

Nekik is jól jöttek ám a kozákok! De ott meg falubelije, Akszinyja férje nem hagyta, hogy feltalálja magát. A sebesülése után így otthon maradt, gazdálkodni kezdett, és összeköltöztek végre Akszinyjával is. Valaki feljelentette azonban, és a vörösök érte jöttek. Megpróbáltak elmenekülni, de a vörösök üldözték őket, és az asszonyt el is találták. Grigorij mellé térdel, és valami nem emberi hangon üvölteni kezd. Megérti, hogy nincsen már több esélye az egyéni menekülésre. Solohov próbálkozott ezzel-azzal, de nem sok sikerrel. Vescsenszkáján a kolhoz nem jött be igazán. Napóleon már halott volt, afrikai ajánlatok pedig nem voltak még a különleges osztagok otthon bajba került tagjai számára.  Snitt, konyec filma.

„Kertész Ákos nagy vihart kavart regényét újra olvasva kiderül azonban, hogy Trianon és Jalta tapasztalataival a génjeiben és a százszor is visszasírt <kádári konszolidáció> éveiben egy pestszentlőrinci fiatalember számára még ennél is szánalmasabb lehetőségek maradtak a kitörésre”

Makra hiába is erőlteti a dolgot. Testi és lelki adottságai eleve egyaránt idegenné tették mind a munkást játszó káderek, mind a vállalkozót játszó „maszekok” kisszerű világában. „Kiskorában cigánynak csúfolták a pajtásai…Nagyapja, Zsernyica Milan montenegrói születésű volt, aki a K.U.K. hadsereg katonájaként került Budapestre…Ha társai zsidóztak, mértéktartóan bár, nehogy a hangoskodás keverje gyanúba, velük zsidózott maga is.” (14, 15. oldal.) A Boráros téri aluljáróban egyszer aztán három barna szempár meredt rá fenyegetőn és gyűlölködőn. – Azt hazudtad, te szemét, hogy roma vagy. Mit akartál? Be akartad magad nyalni közénk? Hülyének néztél, a kurva spicli anyádat, most számolunk! (198. oldal.) Akkor már tudta, hogy nem csinálja tovább. Minek? Az emberből a világ számára csak a látszat létezik, és soha senki nem kíváncsi rá, hogy mi lehet a látszat mögött. (199. oldal.)

Mi maradt még a számára? A Rozsdatemető, meg a Jó estét nyár, jó estét szerelem! – vágják oda nekem a „nyóckerben” nevelődött lengyel gyerekeim. Makra sokkal több náluk, válaszolom. Sokunkat alaposan megszégyenítve, ő halálos komolyan belevágott abba, amivel mi csak kacérkodunk! Abba, amit mi ’56-ban, a prágai munkások 1968-ban, a gdanski munkások 1979-ben decemberében próbáltak meg, a nemzeti önrendelkezésén túl egy új, az „elit” kitalálta és leginkább csak neki kedvező egyezségeknél jóval magasabb szintű nemzeti tudat és erkölcs, egy új kultúra és életforma megvalósításába, méghozzá magunkon kezdve.

„Éppen az ő tragédiája bizonyította be viszont sokunk számára végérvényesen, hogy ez csak közös, nagy erőfeszítésekkel valósítható meg. És hogy előbb vagy utóbb el kell kezdeni valakinek, valahogyan, és le is kell vezényelni azt”

Abban az időben a varsói magyar kulturális intézetben dolgoztam, és így közelről láthattam egy mindeddig egyedülállóan sikeres kísérletet erre. Gorbacsov és hívei hozzákezdtek a peresztrojka és a glasznoszty megvalósításához. Ezen felbátorodva Jaruzelski tábornok az 1988-as sztrájkhullám után úgy döntött, hogy tárgyalásokat kezd a Szolidaritással. Megszületett a kerekasztal, és sokkal konkrétabban és eredményesebben működött, mint a nemsokára szintén létrejött miénk. Kompromisszum született nem csak a hatalomváltást, de a demokratikus választásokat és a békés átmenet konkrét kérdéseit illetően is.

„A lengyelek önmagukkal kötött nagy történelmi kompromisszuma nyitott utat így a régió többi országa számára is a demokratikus átalakulás számára”

„Mindez a két vezetőnek, Lech Walesának és Wojciech Jaruzelskinek volt köszönhető. Mindkettőjüknek meg kellett küzdeniük az életükből és közegükből fakadó sztereotípiákkal. És mindketten képesek voltak keresztül erőszakolni a kompromisszum szellemét. S ezért mindkettőjüknek hálával tartoznak a lengyelek. Hiszen történhetett volna homlokegyenest másként is” – hangsúlyozza könyvében Adam Michnik, Walesa egykori fő bizalmasa és ideológusa.

De még ezzel is „csak” egy meglehetősen hosszú és zűrös, sokszor már késznek tűnő, de valójában csak átmeneti korszak kezdődött ám el! Ripsz-ropsz, összedőlt a régi rend, de igencsak késik még a szép új világ. A háborúk nem oldanak meg semmit. A második világháború utáni átrendeződés hazug illúziói alapján kialakult elképzeléseink ellenére ez a korszak is gazdaságot, hadsereget, gyökereket, kultúrát, embert próbáló lesz.

„Idő kell hozzá, amíg a dolgok <kiforogják> magukat, és elnyerik az igazi formájukat”

Ahogyan az oroszok mondják: „obrazujetszja”. A kínaiak meg évtizedekig filléres dolgokat árultak Amerikában a mostani, önálló kozmosz programjuk előtt. Ehhez tehetséges és igényes, de fegyelmezett és felelős, dolgozó emberek kellenek. Olyanok, mint például Makra volt. Akik nem adnak ki a kezükből akármit. Hát még feleséget, gyereket, országot! De a „munkáshatalomnak” nem ők kellettek. A dörzsöltebbek odaadták hát szavazatukat egy Trabantért, belerakták a két láda sört meg a haverokat, a „szocialista brigádot”, és a kötelező színházlátogatás helyett, elpöfögtek a hétvégi ingyen telekre. Elszopogatták a söröcskét, és felépítették a hatalmas, kifűthetetlen kockaházukat, amelyből most külföldre, vagy a CSOK-hoz menekülnek a gyermekeik és unokáik. Néhányan, a tisztességesebbje, beteszi még a kulcsot a lábtörlő alá. Ennyi.

Pechére, Makra egy pestszentlőrinci derék családapa volt, és nem Gdanskban lett 26 éves. Vali, az egyetlen ember, akit érdekelt, aki megértette és vállalta ezt a rendhagyó munkást, egy szintén túl érzékeny, a származása miatt a továbbtanulástól elzárt, munka mellett lopva alkotó és „másként gondolkodó”, egy romantikusan baloldali, „független” képzőművész volt.

„Így történt ez sok varsói, majd később prágai és gdanski munkással is a jórészt baloldali értelmiségi csoportok által kezdeményezett antibolsevista felkelések idején”

Csak hát nem könnyű kenyér ám ez sem! Felismerve az elkerülhetetlen különbözőségeket, bölcs belátással kell egymáshoz súrolni, illeszteni magát ennek a két sorsdöntő történelmi erőnek! Csoda-e, hogy náluk (nálunk) sem működött, működik ez még tökéletesen? Végül Makra durván szakított ezzel az egyetlen előre vivő kapcsolatával, és visszahúzódott kispolgári családjának a csigaházába, ahol megfulladt a szépen tisztán tartott konyhai gáztűzhelytől, a szó szoros értelmében.

Aztán ’56-ban, mielőtt végképp elhagyta az országot, Vali felkereste még a Korányi Szanatóriumban: „Szedd a cuccod, és gyere! S mivel előbb-utóbb úgyis ki kellett mondania, hát kimondta, hogy nem, nem teheti, nem megy. Vali tűnődve nézte a géppisztolyt, aztán a szíját átvetette a nyakán, hátrált két lépést. – Fel a kezekkel, Makra! Makra indíts, kezeket fel, velem jössz, ha akarsz, ha nem. Vali keze előre csúszott a fegyver vasán, kibiztosította, Makra hallotta a katona korából ismert kattanást, és látta, Vali ért hozzá, kezében van a gyakorlott mozdulat… Jól van Makra, mondta, ne magyarázd a bizonyítványodat! Meséld el inkább, hogy mit csináltál. – Mikor, kérdezte ő. – Mikor az ég dörgött, apukám… (131. oldal.)

„Mit akarsz tőlem? Azt, hogy megmozdulj, kiabált Vali”

– De te csak ülsz itt a valagadon, és lesajnálod a hőbörgő hülyéket, mert így nem tévedhetsz… Tudta, hogy Valit érvekkel nem győzheti le, indulata mögött ott van a kemény, megszenvedett gondolat…. De a lány most elhallgatott, felkapta a zsákot, és a vállára dobta… Fáradtan mosolygott. – Ne haragudj, most rohadt rossz lesz neked. Nem akartam rosszat. Azt hittem, sikerül. Szia! (150, 151. oldal.)

„A hatósági vizsgálat kiderítette, hogy véletlen balesetre semmi sem utal, Makra Ferenc, 38 éves budapesti lakos megfontoltan, tudatosan és önkezével vetett véget életének. A holttestet felboncolták. Semmi kóros elváltozást nem találtak, s minthogy nevezett búcsúlevelet, üzenetet, vagy más jelet, ami tettét magyarázná, hátra nem hagyott, ezért tettének oka ismeretlen, megállapítást nyert, hogy tetté pillanatnyi elmezavar hatása alatt követte el, tehát a tragédiáért senkit sem terhel büntetőjogi felelősség.” (161. oldal.)

„Valóban? Hát én, például, mint kortárs, határozottan felelősnek érzem magamat. És nem is csak Makráért”

Mert ’56-ban hiába voltam ott a Mecsekben én is, doktori témám, a szintén hasadt lelkű Gogol kedvéért az orosz szakon maradtam másodmagammal, aztán mindjárt oktatni is ott maradtam. Akarva, nem akarva, ugyanazokat az álszent hazugságokat támogattam hát alá, amelyekre a rendszer épült. Nyilvánvaló, hogy e nélkül soha nem kerültem volna ki Moszkvába, a Világirodalmi Intézetbe, majd a magyar intézet vezetőjeként Varsóba, és nem láthattam volna meg, hogy miért nem mehet ez így tovább nálunk sem.

Századok óta ülünk, élünk és tépelődünk itt, a Don és a Duna, a Donyec és a Dnyeper öntözte, jól termő földeken már évszázadok óta. De még egymás nyelvét és kultúráját sem ismerjük. Olyan az egész, mintha együtt néznénk egy nagy képernyőt, de mégis mindent különbözőképpen látnánk. És bizony, a nyelvi szinkron sem elég megbízható.

„Mikor fogunk összefogni,
Mikor mondunk már egy nagyot,
 Mi elnyomottak, összetörtek,
 Magyarok és nem magyarok?”

A magyar jakobinus dalában kérdezte ezt a haldokló Ady Endre, kevéssel Trianon előtt. És jól érezhető ebben a kérdésben egy bizakodó felszólítás. Egyes kutatók szerint, eltámolygott még ő maga is az általa korábban „geszti bolondnak” nevezett Tisza Istvánhoz, hogy figyelmeztesse, egy katonatiszti csoport a lemondott miniszterelnököt hibáztatja a háborús vereségért, és meg akarja ölni. Ez meg is történt, annak rendje és módja szerint. Magyar a magyart. Hogy legyen legalább egy felelőse az „önként és dalolva”, a „kutya Szerbia” ellen indult háborúnak! Ha nem teremtünk a számára más lehetőséget, a történelem bizony, ismétli önmagát. De meddig még?