„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára
„Halál volt mindenütt, de valamilyen más halál. Új maszkokat viselt, ismeretlen külsőt öltött.”
„Halál volt mindenütt, de valamilyen más halál. Új maszkokat viselt, ismeretlen külsőt öltött. Valamennyi fanatikus az orosz humanisták tanítványa. És e bűn alól nincsen feloldozás…”
Fotó:EUROPRESS/AFP
Úgy gondolom én is, hogy az előző, a „demokratikus átmenet” veszteseinek jogos panaszainál, amelyeket az Elhordott múltjaink megörökít, Csernobil fontosabb számunkra még most, a tűzzel, vassal és vérrel folyó „átrendeződés” idején is. Legyünk őszinték! A múltjainkat, a ronggyá vagdalt farmerjeinkhez hasonlóan, sikerült alaposan elhordanunk már, mire végre megszabadultunk tőlük. (Ha ugyan, – egyáltalán!)
„Csernobil azonban azzal szembesít bennünket, hogy mi vár ránk hamarosan, ha nem tudjuk letépni az új világháború előkészítőinek arcáról azt a progresszív és humanista maszkot, amely mögött a készülő <véletlen> tömeghalál aljas terveit szövögetik. Azt, amit Hirosima és Nagaszaki idején vettek fel, amikor úgy látták az „igazságosztók”, hogy a mind tovább „eszkalálódó” háború tovább folytatása néhány centtel többe kerülne már, mint egy ilyen, angolszász fazonú Endlösung. Íme, néhány példa ennek egy, az ilyesmire elég érzékeny mikrofonnal járó írónőnek a feljegyzéseiből!
„Hallgatjuk Gorbacsovot: ’Minden rendben van, uraljuk a helyzetet!’ Abban a faluban, ahol forgatunk, javában folyik is a sugármentesítés: mossák a tetőket. De hogy lehet lemosni a tetőt egy magányos öregasszony házában, amely beázik?’ – ’Á, a filmesek! Rögtön kerítünk nektek hősöket!’ Igen, az akasztófa-humorban keresünk menedéket. „Vicceket” találunk ki: ’Letelepedett egy öreg csavargó a faluban, ahol már csak négy öreg asszony él. Kérdjük tőlük: ’Bírja az emberük a gyűrődést? – De még hogy! Akkora természete van, hogy még a szomszéd faluba is átjár koslatni.’ – Csernobil egy másik dimenzió! – A kezemben tartom a kamerát, de képtelen vagyok felfogni, hogy mi a baj. A kép jó, de mégis zavar valami. Hát persze! Nem érzem a szagokat. Így reagál a szervezet a magas sugárzásra. Még az orgonának sincsen illata! (150, 152. oldal.) – Felébredek éjszaka. Monoton zaj szűrődik be az ablakon, kékes fények villannak. Több tucat UAZ cirkál az utcán, vörös kereszt van rajtuk. Szedegetik össze a mai halottakat.
„Megírták a lapok, hogy szerencsére, nem a város felé fújt a szél, nem Kijev felé. Nem jöttek rá, hogy akkor Belarusz, Minszk felé fújt? Istenem, hogyhogy nem figyelmeztetett bennünket senki? Vagy, akik itt élnek, azok nem emberek?”
Semmitmondó, absztrakt fogalmakkal jönnek elő: ’néhány nemzedékkel később már minden rendben lesz’. Közben háromfejű madarak röpködnek körülöttünk, a tyúkok meg agyon csipkedik a rókákat, és kopasz sünök bukkannak fel, még most is. ’A zónába kellett utazni valakinek. – ’Meg kell értened a helyzetet, te már voltál ott egyszer. Neked már mindegy!’ „Mi van? És miért van, hogy akik koncentrációs táborban voltak, azok nem akarnak már soha többet találkozni egymással? – És önmaguk elől is menekülnek. Ami ott előjött belőlük. Menekülnek attól, amit ott megtudtak az emberről.
„Én is megtudtam, megéreztem valamit, amiről nem akarok itt beszélni. Például, hogy minden humanista elképzelésünk viszonylagos. Szélsőséges helyzetben az ember nem olyan, mint akiről a könyvekben írnak. (133, 134. oldal.)”
Idézhetek azonban más szerzőtől is. „A 19-ik századi orosz humanista írók lelkét nagy bűn terheli, a 20-ik században az ő zászlójuk alatt kiontott emberi vér bűne. Valamennyi terrorista tolsztojánus és vegetáriánus volt. „Halál volt mindenütt, de valamilyen más halál. Új maszkokat viselt, ismeretlen külsőt öltött.”
„Halál volt mindenütt, de valamilyen más halál. Új maszkokat viselt, ismeretlen külsőt öltött. Valamennyi fanatikus az orosz humanisták tanítványa. És e bűn alól nincsen feloldozás…”
Így mondta el már jó fél évszázaddal korábban ugyanezt egy zseniális lágerlakó, Varlam Salamov, a Kolimai történetek szerzője. És mondott még többet is. Például, hogy ha éjszaka meghalt valaki a barakkban, reggeli osztáskor a priccsszomszédja még napokig emelgette annak a hideg kezét, mintha élne. Az ételt meg, szétosztották. Az olaszok megfagyasztották a halottakat, így hasznát vehették a belső részeknek is.
Még belegondolni is szörnyű, igaz? Ne is csodálkozzunk hát, hogy a Hruscsov által felfedezett Szolzsenyicin kellőképpen „elemelt” láger történetei után a Kolimai történetek a szerző haláláig nem is jelenhetett meg még a Novij mirben sem, ahol az „olvadás” nagy ideológusa szerkesztő volt.
Salamov is csak a 18 év után, Moszkvába visszaérkezve értette meg, amit Illyés Gyula még nála is korábban, az Egy mondat a zsarnokságról című versében mondott ki:
„a rendszer tökéletesen zár. Hogy a családja, a társbérlői, sőt irodalmi vetélytársai is ugyanolyan, éhbérért dolgozó <zekek>, mint ő maga és egykori rabtársai voltak. Az orosz fővárosban, és még Rácegres-pusztán is, a szibériai törvény volt érvényes: <Ne higgy, ne félj, ne kérj!> Szolzsenyicin sem volt kivétel. Vendégül látta írótársát a villájában és kifaggatta, de nem állt ki érte, amikor kizárták az Írószövetségből. Ne csodálkozzunk hát a reakcióin sem!”
„Paszternak a hidegháború egyik áldozata volt, Ön pedig – az egyik fegyvere” (5, 367.) – írta egy, a Lityeraturnaja Gazetában megjelent nyílt levélben a GULAG szigetcsoport szerzőjének. Az volt a véleménye általában is, hogy „Napjaink igazságkeresői egyszerűen besúgók és zsarolók.” (5, 324.) És a számunkra talán a legfájdalmasabb kijelentés:
„A szamizdat pusztán egy tünemény, de minden érzéki csalódás közül a legveszélyesebb. A két ellenséges titkosszolgálat kifinomult eszköze ez, amelyeknek az emberi élet annyit ér csak, mint amennyit a berlini csatában ért. (5, 329.)”
Mint a többi irodalomkutató, én is az óriások kenyerének morzsáin rágódok csupán. Ezért hát, mindig úgy fogadtam ezeket a kemény szavakat, mintha valami szégyenletes dolgon kaptak volna. És igyekeztem udvariasan elhallgatni őket, akár a többiek. Az utóbbi hónapok eseményei rádöbbentettek azonban, hogy egy nálunk sokkal igazabb és őszintébb humanista, éppen minket védelmez itt! Éppen ennek a szónak az egyfajta, cinikus értelmezése ellen, amelynek nevében a brüsszeli farizeusok ki szeretnék fogni a szelet a maguk erejét lassanként felismerni kezdő nyugat-európai tömegek vitorláiból. Az idézetek szerzőjének Szibériában megtanult, félelmetes igazsága azonban századunk egyik legfontosabb paradigmájának bizonyul, amelyet régóta keresünk, de amellyel igazából szembenézni nem merünk még most sem.
Van még valami, amit érdemes hozzátenni ehhez. Szvetlána Alekszijevics dokumentum értékű interjúkötete felvethetné akár azt a kérdést is, hogy Csernobil valójában nemcsak a fehéroroszok tragédiája, de a peresztrojka katasztrófába fordulásának az „Endlösungja”, „lerendezése” is volt. Valóban, a kijevi május elsejei felvonulás előtt a szovjet híradók örvendezve közölték, hogy a szél nem arra sodorja a radioaktív felhőt. De azt már tudatosan nem említették, hogy viszont, Minszk felé fújta, és beborította szinte egész Beloruszt. Az ország 10 millió lakosából így ma még legalább 2 millióan szennyezett területen élnek. Ez borzalmas, égbekiáltó bűn! Van azonban egy előnyös következménye is.
„A belorusz emberek megértették, hogy szovjet állampolgárként is csak egymásra számíthatnak. Ez hatalmas lépést jelentett az önálló, modern nemzetté válásnak Moszkva által korábban minden módon akadályozott folyamatában. Az afganisztáni háborún, a <normák> be nem tartásán, no meg az elit alkalmatlanságán túl, ez vezetett végül a szovjet birodalom – éppen Belaruszban kimondott összeomlásához”
Maradt még azonban jó néhány elbizakodott, a katonai és gazdasági erejével csúnyán visszaélő veterán hatalom a világon. Vajon hány Csernobil és Hirosima kell még hozzá, hogy letépjük az álarcukat, és valóban egy új világrend új kapcsolatrendszerének törvényei szerint érintkezhessünk velük?
„Amire ma szükség lenne, az egy harcias humanizmus. Egy olyan humanizmus, amely felfedezi a maga férfiasságát, és megtelik azzal a felismeréssel, hogy az igazság, a türelem és kétely elvének nem szabad egy szemérmet és kételyt nem ismerő fanatizmustól kihasználtatnia és legázoltatnia magát”
– írta Thomas Mann a Mario és a varázsló című, milliók olvasta kisregényében. Nem csak az erre az igazságra újra ráébredő német milliókról van ám most szó!
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
csakafidesz says:
Kedves Peterdi Úr!
Ön idézte Thomas Mannt: „Amire ma szükség lenne, az egy harcias humanizmus. Egy olyan humanizmus, amely felfedezi a maga férfiasságát, és megtelik azzal a felismeréssel, hogy az igazság, a türelem és kétely elvének nem szabad egy szemérmet és kételyt nem ismerő fanatizmustól kihasználtatnia és legázoltatnia magát”.
Csak egyetlen dolgot hiányolok a világból: A humanizmus korrekt definícióját.. Véleményem szerint a Titanic fedélzetén is bebizonyították az emberek, hogy a humanizmus csak elv, a valóságban nem létezik. Életerős férfiak lökdösték a nőket vízbe, hogy nekik legyen helyük a mentőcsónakban..
Peter Dunai-Drobny says:
Nagyra becsülöm a belarusz írónő szaktudását (írástudását), de amit mintegy szemtanúként leír (háromfejű tyúkok, kopasz sünök), az úgy marhaság ahogy van (látott valaki erre vonatkozó hiteltérdemlő felvételt?). Fikciónak elmegy (jelezve!) de nincs dokumentum-értéke. Mint abban az időben Moszkvában dolgozó külföldi tudósító, kivételes lehetőségként benne voltam abban az első külföldi újságíró-csoportban, amelyet – először a sajtószférából – jó néhány hónappal később elvittek az erőműbe. Akkor még a regionális kórházban néhányan a súlyos dózist elszenvedettek közül életben voltak, beszéltem is egynémelyikükkel. Akkor már dolgozott a Csernobil 1.-es 2-es energiablokk és állt az első, kisebb szarkofág, amit azonban nem volt tanácsos megközelíteni. Két japán kollégával elvittek kocsival a szarkofág közvetlen közelébe, kb száz méterre. Egy percük van a nézelődésre, mondta az orosz kísérő. Láttuk a sugárzástól sárga színűre változott fiatal fenyvest. A japán kollégáknál lévő kisméretű GM-számláló megmutatta a valós sugárszintet, ami többszöröse volt a deklaráltnak, de ha rövid ideig tartózkodtál ott, nem károsított. Ma is élek, 78 éves vagyok. (A másodiuk szarkofág sokkal jobban véd az esetleges sugárzástól. Persze, ami a szerencsétlenségnél kikerült, por, gőz formájában, az a környékben a Zónában csapódott le. De korántsem volt olyan mérvű, amit az azóta megjelent többszáz beszámoló többsége leírt. Ismerem a szakmát, tudom, hogy egy sztorit csak akkor lehet eladni, ha ütős. De ez más volt…)