//Az európai politikai fejlődés értelme
„Nem hiszem, hogy Ferenc pápa olvasta volna ezeket a sok évtizedig érlelt és két infarktussal hitelesített, mély meggyőződést sugárzó gondolatokat. De biztos vagyok benne, hogy az újabb események hatására is, egyetértene velük” #moszkvater

Az európai politikai fejlődés értelme

MEGOSZTÁS

Bibó István és Ferenc pápa. Miért értené meg egymást Bibó és Ferenc pápa? Miért idézi a pápa  Zoszima atyát Dosztojevszkij halhatatlan regényéből, a Karamazov testvérekből? S miért fontos megérteni, hogy a népnek lelke van? A megfejtéshez közelebb visz ez az írás.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

„Nem hiszem, hogy Ferenc pápa olvasta volna ezeket a sok évtizedig érlelt és két infarktussal hitelesített, mély meggyőződést sugárzó gondolatokat. De biztos vagyok benne, hogy az újabb események hatására is, egyetértene velük” #moszkvater
„Nem hiszem, hogy Ferenc pápa olvasta volna ezeket a sok évtizedig érlelt és két infarktussal hitelesített, mély meggyőződést sugárzó gondolatokat. De biztos vagyok benne, hogy az újabb események hatására is, egyetértene velük”
Fotó:EUROPRESS/Tiziana FABI/AFP

„Mi történjék akkor, 

ha a háborús helyzetben

az élelmiszer árak felhajtása

a spekulációk révén bekövetkezik?”

(Bibó István Munkái 9. 437-438.)

„A valódi változás nem felülről jön, 

hanem a perifériákról, 

ahol Krisztus él.”

(Ferenc pápa – Jorge Mario Bergoglio)

„A népből ered a menekvés,

az ő hitéből és jámborságából.”

(Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek)

A nem Moszkva-téri elemzők között is egyre elfogadottabb már a nézet, hogy a hadi események valós jelentőségének a megbecsléséhez nemcsak az elfogyasztott lőszerek és felhasználóik mennyiségi és minőségi felmérése fontos, de legalább olyan mértékben a történelmi és kulturális, az emberi, sőt a Földön kívüli előzmények és következmények pontos elemzése is.

Hadi ismereteim és képességeim siralmasan alacsony színvonala miatt én az utóbbiakat választottam, jó ideje már. Nemzedékemet ’56-os csínytevései miatt a mai napig nem hívták be ugyanis katonának. Mivel Kádár János számára azonban mégis a forradalom adta az egyetlen érvet, hogy ellenálljon valamelyest, ha akart, a szovjet követeléseknek – „én még egy ’56-ot nem vállalok!” –, mi is részesedtünk a „gulyáskommunizmus” áldásaiból. A kezdő fizetésünkből 3 évig vonták havonta a „hadkötelezettségi hozzájárulást”.

„Amint az most az <ideiglenesen itt tartózkodók> kvótája ellenzőivel is történni fog, ha hagyjuk”

A szobatudóssághoz, a nálam okosabb elődök és kortársak gondolatainak elkoppintásához az utcai beszélgetések pofátlan kihallgatásán, a tányér-antennák felszerelésén és a baráti vitákban való ordítozáson túl, nagy mennyiségű könyvre is szükségem van. (A dolgok szeretik ismételni magukat és egymást.) De lakótelepünknek már említett, még a maiaknál is nagyobb kulturális igényekre épült, jól fűtött kölcsönkönyvtárában kártyázgató nyugdíjasok gyanakvó tekinteteinek kereszttüzében, legutóbb nem mertem már az olcsó, szétolvasott könyvek közül választani. Kivettem hát a mostanában szintén gyanús Bibó István 2012-ben megjelent, de még teljesen érintetlennek látszó, fenti című kötetét. És zavartan távoztam.

„Otthon, kettesben a könyvvel, megértettem aztán a közös zavarunk okát”

A szerző, a két világháború között népi író- és szocialista-gyanús, a Rákosi-rendszerben egyszerre „polgári” és „nacionalista”, ’56-ban államminiszter, a börtönből szabadulva nyugdíjas könyvtáros, jól megszolgált infarktusai után, előre látva az európai helyzet alakulását, a kórházban is azzal foglalkozott, hogy átdolgozza korábbi munkáit, és magnetofonra diktálja a számunkra. Hát így is lehet? Hagyjuk most az olvasás, vagy valami más, értelmes cselekvés helyett a könyvtárban is csak egy kicsit felmelegedni akaró nyugdíjas társaimat! De mi van velünk, egész életünkben magunkat értelmiséginek tartó, mégis mindig az éppen aktuális (fizetőképes) megrendelésen dolgozó, és a tévében is csak a nyugdíját és a körömgombáit „élvező” közhely-lemezjátszókkal? Kire várunk még, hogy felkérjen bennünket valami másra is?

„Ennek a könyvnek bizony már elég nehezen lélegző szerzőjét 1979 áprilisában-májusában ugyan ki kérte meg rá, hogy azzal a régi, vacak magnójával vacakoljon a kardiológián?”

Bibó István utolsó, befejezetlen munkája, A kapitalista liberalizmus és a szocializmus-kommunizmus állítólagos ellentéte, amelyet már a kórházban mondott magnóra, összefoglalja politikai esszéinek fő mondanivalóját: a szabadság liberális technikáit meg kell különböztetni magától a kapitalista társadalmi rendszertől, amelynek ő esküdt ellensége volt, egész életében!

„Ma, ha Európában (Amerikában más a terminológia) liberális pártról hallunk, akkor az első, amit rögtön tudunk róla, hogy a nagytőke által támogatott pártról van szó, s nagyon örülhetünk, ha emellett még több-kevesebb tisztasággal őrzi a liberális szabadság klasszikus intézmény rendszerét is, hiszen jól tudjuk, hogy a nagytőke, vagy annak legalábbis egy része, adott esetben a legsötétebb reakcióval és fasizmussal is képes kooperálni. (BIM 9. 423-424.)”

Ezt a gondolatot folytatja a címben idézett kérdéssel: „A szabadság, egyenlőség sem voltak eredetileg absztrakt eszmék, hanem egy nagyon is konkrét problémát testesítettek meg. Nevezetesen, mi történjék akkor, ha a háborús helyzetben az élelmiszerárak felhajtása a spekulációk révén bekövetkezik? A szabadság dogmatikus hívei azt mondták, hogy nem szabad az árat szabályozni, mert az ellenkezik a szabadság elvével. Ez a többé-kevésbé jómódú osztályoknak volt a harci álláspontja. A szegényebb osztályok viszont az egyenlőség elvére hivatkoztak, mivel az élelmiszer hiány esetén ez az egyedül lehetséges szabályozó elv. /…/ Nyilvánvaló, hogy ezeket a kérdéseket nem lehet merőben elvi síkon eldönteni.” (437-438).

Bibó egyaránt nem tudta elfogadni sem a létező szocializmust, sem a létező liberalizmust. Mint kiváló kutatói, Kutassy Mária és a kötetet szerkesztő Kovács Gábor hangsúlyozza, a tudós eszményképe, a két rendszer szintézisének létrejötte, és egy virtuális Világegyház által garantált működése, egy homo christianus embertípus kialakulása történelmileg mindeddig utópiának bizonyult.

Érdemes elolvasni mégis, amit ő maga írt (üzent) erről: „A keresztény-középkori, kapitalista-polgári, szocialisztikus és új közösségi gondolatoknak az elsorvadt és a doktriner elemektől megtisztult ötvözetéből nem volna lehetetlen életképes értékrendet létrehozni. Ehhez azonban nem elég az értékekben való elvi megállapodás, ami szintén hiányzik, hanem szükség van arra is, ami még sokkal nehezebb, hogy ez az új értékrend erős történelmi élmények tüzében egységgé és közmeggyőződéssé váljék, és a társadalom viszonylataiban tényleg érvényesüljön is.” (23. oldal. Kiemelések tőlem PNL.)

„Nem hiszem, hogy Ferenc pápa olvasta volna ezeket a sok évtizedig érlelt és két infarktussal hitelesített, mély meggyőződést sugárzó gondolatokat. De biztos vagyok benne, hogy az újabb események hatására is, egyetértene velük”

A maga könyvében (Álmodjunk együtt!) ugyanis így ír erről: „A nép mindig szintézis, találkozás és egymástól eltérő elemek össze olvadásának gyümölcse, ami létrehozza a részei összességénél nagyobb egészet. /…/ Lehet, hogy furcsán hangzik, de igaz: a népnek lelke van. Nem valami gazdasági rendszer vagy politikai elmélet szüli, hanem a személyiségéből fakad, amely a nép történelmének fontos pillanataiban formálódott meg.” (160-161. oldal.)

„A népből ered a menekvés, az ő hitéből és jámborságából”, idézi a pápa Zoszima atyát Dosztojevszkij halhatatlan regényéből, a Karamazov testvérekből. (170. oldal.) Bibó István természetesen nem ismerhette Ferenc pápa gondolatait, és nem ismerte az apósa, Ravasz László református püspök sem, akivel vasárnaponként Leányfalun, a nyaraló kertjében dolgozgatva osztották meg a nagyon is különböző helyekről vett, de a Ferenc pápáéhoz nagyon is hasonlóvá csiszolt gondolataikat egymással, a szomszédok jóindulatú biztatása mellett.

És a szomszédok nem csak ennyit tettek. Amikor látták, hogy „a püspök úrék” a hitvita mellett a kertet nem tudják már elég hatékonyan megművelni, elkezdték felvásárolni annak a nagyobb, termékenyebb részét. Azok meg, látván, hogy híveiknek a váratlan kiadások miatt nem tellett már a „népnevelés” hatékony és olcsó új eszközének, a tévé készüléknek a megvételére, kompromisszumot kötöttek, megszervezték a közös tévénézést. De akkor már meg is beszélték együtt, amit láttak. Azt hiszem, hogy ebben benne volt már szinte minden, amit ma is tenni lehet. Ne várjunk hát Godot úrra! Az a vonat már elment. Beszéljük meg! Ez az egyik alcíme a pápa könyvének is.

Pőcze Flóra kulturális antropológus könyvéről, A Moszkva tér gyermekeiről írtam már ezen a platformon. De azóta is gyötör a kérdés, miért egykor épp a főváros egyik legforgalmasabb helye, a Moszkva tér volt a hajléktalanok utolsó lelki hajléka, annak a nagy, közös gyónásnak a színhelye, amelyről tulajdonképpen a pápa beszél? A mű egy másik méltatójának, az egykor szintén „moszkvás” Kubiszyn Viktor író Utószavából idézek: „számomra a könyv legnagyobb értéke, ahogy a szövegből és a sorsokból előtűnik a fény, a mindannyiunkban ott élő isteni, amit minden embertársunkban szeretnünk kell, és ami összeköt bennünket az életben.” (134. old.)

Alighanem azért nem talál utat magának ez a fény, és azért nem tudunk gyónni még magunknak és egymásnak sem, mert a kádári „konszolidációnak” túl sok reklámkacatja hányódik még közöttünk. A gyónáshoz feltétlen őszinteség és bizalom kell. Szabaduljunk hát meg tőlük önként, mielőtt mások veszik el azt is, amint Bertha Bulcsú, a rendszer talán legőszintébb novellistája jövendölte meg az 1970-es évek legnagyobb társadalmi kérdésében, a „kesudió” vitában! Akkor talán meglátjuk magunkban a fényt, amely elvezethet bennünket egymáshoz. Mert egyedül elveszünk. Jókai Anna regényének a címe így bíztatott bennünket már 20 évvel Bibó István halála után: Ne féljetek!

 Aki úgy érzi, hogy tudna még egy fontos gondolatot hozzátenni ehhez, kérjük, hogy jelezze mielőbb a „moszkvater.com portálnál!

MEGOSZTÁS