Szerzőnk a szélesre tárt, és acélosra edzett orosz lélek titkait igyekszik megfejteni. Mert úgy látja, hogy igenis van mondanivalónk egymásnak. De enélkül nem érthetjük a szomszédunkban történteket sem. A gyárudvaron ültetett krumplitól és a lakótelepi erkélyeken felfűzött szárított halaktól, gombáktól a mai orosz-ukrán háború várható kimeneteléig ugyanis számtalan csalhatatlan jel mutatja, hogy a még az ókori Rómától Bizánc közvetítésével örökölt életerő hatékony tényezője a mai orosz társadalomnak is.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

„Ó, ne higgyenek a Nyevszkij Proszpektnek!

Minden csak csalás, minden csak ábránd,

semmi sem az, aminek látszik!”
(Gogol: Nyevszkij Proszpekt)

„Keletiek, szkíták vagyunk, igen,

vad, sóvár, ferdeszemű fajta.

A fullasztó, halálos hússzagot,

a hús színét-ízét szeretjük.

A mi bűnünk, hogy csontotok ropog,

Ha gyengéd mancsunk ráeresztjük?”

(Alekszandr Blok: Szkíták)

„Vajon nem paródia-e?”
(Puskin: Jevgenyij Anyegin)

„A mi dolgunk csak annyi,

 hogy mielőtt ideér az özönvíz,

megtanítsuk az embereket

egy kicsit úszni.”

(Veres Péter felszólalásából a haladó társadalmi erők

1943-as balatonszárszói konferenciáján.)

Jóllaktunk a házi sonkával, és kiveséztük már a politikusok családi életét is. A pizza kihordókat alakító színészek közti ideológiai nézeteltérések sem igen érdekelnek már senkit. A fentiekhez hasonló, jelenleg fontosabbnak tűnő kérdések mérlegelésével igyekeztünk átvészelni hát a hosszú hétvégét, a nem kevésbé hozzáértő média segítségével.

Hát, sok minden belefér bizony, abba a „széles”, mi úgy mondjuk, hogy „mély” orosz lélekbe.  A magyar miniszterelnök mellett, jóformán csak az egyházfői teendői mellett Európa egyik legfontosabb gondolkodójává vált Ferenc pápa (az olasz származású argentin teológus, pap Jorge Mario Bergoglio, Buenos Aires egykori érseke) állítja, hogy csupán ellentétekről van szó, amelyeket túlzott önérzetünk kezel ellentmondásként, és változtat égő, gyújtogatni kész fáklyává. Úgy tudjuk, hogy erre predesztinál bennünket a geopolitikai helyzetünk, már évszázadok óta. És tényleg! Most, hogy kivergődtünk végre a hidegháború és a békés gazdasági versengés romjai alól, Nyugat-Európa korrupt vezetőinek öt perccel a bukásuk előtt, sikerült megint belerántani bennünket egy készülő világháborúba. És megint az a veszély fenyeget, hogy ellenségként fogunk megütközni egymással.

„Nagyra nyílt, ártatlan szemekkel nézünk most egymásra az oroszokkal. Mintha bizony, soha nem is láttuk volna egymást. Mintha nem lenne semmi, de semmi mondanivalónk egymásnak”

De ismerem én jól ezt a nézésüket. Így néztünk mi egymásra mindig is egy-egy jó kis ivászat után. Azokon a bizonyos zákányos reggeleken, amikor mindenki olyan szerény öntudattal és körültekintéssel hörpölgeti a teáját. Ilyenkor, már akkor is, mindig valami másról beszélgettünk. Mintha mi sem történt volna. Persze, hogy nem a sértődés jele volt ez a hirtelen beállt szerénység sohasem. Egyszerűen csak büszkék voltunk a felismerésre, hogy ilyen lazításokat nem engedhet meg magának más, csak két, egymás diszkréciójára biztosan számítható, nagy, széles és mély lelkű nép.

„De azért nehezen indul a beszélgetés most is. Pedig, tudjuk jól, hogy a következő találkozás már sokkal kellemetlenebb következményekkel járhat”

Erre utal Dmitrij Trenyin orosz biztonságpolitikai elemzőnek A félelem hiánya halálos lehet címmel megjelent (moszkvater.com március 19.) írása is. De hozzátehetjük mindjárt, hogy az lehet a mostanában Európát bejáró hisztérikus félelem is! Ez ugyanis, még több elsietett, felelőtlen agresszivitással jár. Hiszen nem csak egymást nem ismerjük eléggé, de magunkat sem. Mi erről talán még többet mondhatnánk el. De meghagyom ezt a nálam illetékesebbeknek. Figyeljünk fel arra inkább, amit Markó Béla írt egy Németországba szakadt fiatal erdélyi novellista könyvének borítólapján, vagy 20 éve!

„Jöhet még negyven esztendő erre a nemzedékre, bolyonghatunk negyven esztendeig a számítógépek virtuális világában, de az ígéret földjére bejutni úgysem fogunk, mert mi vagyunk a híd, a kapu, a bejárat és a kijárat: jönnek rajtunk keresztül a fiatalabbak a semmiből a mindenbe, mennek az öregebbek rajtunk keresztül a mindenből a semmibe”

Szép és pontos megfogalmazása ez a változások megállíthatatlan voltának. Csak a számítógépekkel van egy kis baja Markó Bélának is. De vajon miért érzi most úgy ez a búcsúzó nemzedék, hogy az „elektronikus forradalom” idézőjelbe, sőt kérdőjelbe teheti mindazt, amit eddig végzett? Hogy holmi, itt rekedt hologramok vagyunk mi is, mint a „fényes szelek” népi kollégistái, vagy a Petőfi Kör egyetemistái voltak? Azt hiszem azonban, hogy igazából, nem is a számítógépek az ellenségeink. Hiszen mi most már nem játszunk, hanem dolgozunk ezeken a gépeken. Komolyan, megfontoltan és szorgalmasan. A programokat nem mi írjuk azonban. Erősödik hát bennem a gyanú, nem is az utódaink, hanem valami idegen, szőrös mancs töröl le minduntalan bennünket a képernyőről, az átnyergelni nem tudó, még mindig a régi bringájukon szerencsétlenkedőket.

„Hasonló történhetett az oroszoknál is. Gorbacsov peresztrojkája és a glasznoszty csupán a politikai és a kulturális elitre épült, az egyszerű, a mindennapi <demokraták>, <emigránsok> és egyéb <másként gondolkodók> többsége nem vehetett részt benne. Jelcin pedig, nem tartott már igényt sem rájuk. Alapjában véve, mégis nekik köszönhető azonban, hogy az általa már csak szimulált reformok egy bizonyos ponton egy valóban új nemzettudatot építő társadalmi folyamatba csaptak át. Másként csak a régi jó balagan, a vásári komédia lenne az egész. Érdemes jól megérteni ezt”

Az utolsó éveiben Kádár János abban reménykedett, hogy az oroszok egyszer majd csak „észre térnek”. A peresztrojkát, az átépítést gyakran ugyanezzel a szűklátókörűséggel értelmezzük még ma is. El sem tudjuk képzelni, hogy a világtörténelmi átrendeződést csak valóban új, autonóm nemzetek tudják csak beteljesíteni. A vezérürühöz való igazodás ehhez már nem elegendő. A „lojalitás” szó értelmét veszíti, ha nem tartalmazza egymás tiszteletét, értését és megértését. „Akármit is kezdünk gyártani, abból a végén mindig géppisztoly lesz” – mondta keserűen Mihail Gorbacsov. De kiderült, hogy egy igazságosabb és emberibb világ fáradalmas felépítése igenis lehetséges, sőt el is kezdődött, már ott is.  Ennek legbiztosabb jele, hogy a „békés versengés” régi jó partnerei most már eszelősen ellene fordultak. Észen kell lenni!

„Nagy tehertétel az oroszoknál is, hogy megvoltak a maguk középkori <törökjei> a mongolok személyében, akik két és fél évszázadon át állomásoztak <ideiglenesen> náluk, és ideológiai, valamint állam- és hadsereg-szervezési és vezetési elveik és gyakorlatuk egy részét ott is felejtették, talán mindmáig”

Nagy Péter „ablakot nyitott” aztán Európa felé, és levágatta az óhitűek szakállát. De mit ért el vele? Kelet és Nyugat, a szlavofilek és a nyugatosok egyenlő identitással, egyszerre vannak jelen az orosz gondolkodásban azóta is. Váltogatják egymást. De hol a hadsereget, hol a belbiztonságot célozzák meg, a teljesség igényével. Ez bizony, már egy jól fejlett ellentmondás!

Az orosz kultúra „aranykorának” zsenije, Puskin, paródiának érezte saját verses regényének főhősét. A cím alatt idézett kemény sorok Alekszandr Bloknak, a finom lelkű szimbolistának, az orosz kultúra „ezüst kora” talán legeurópaibb költőjének Szkíták című verséből valók, az eredetileg Berlinbe tervezett varsói lovas hadjárat előtt. Iszaak Babel viszont, aki a Lovas Hadsereg politikai tisztjeként harcolta végig a lengyel hadjáratot, egy gazdag odesszai zsidó család tagja volt. Ez legkevésbé sem akadályozta azonban meg benne, hogy aktívan vegyen részt Szovjet-Oroszország szellemi felépítésében. Sőt.

„A politikai osztály szerelvénye tova vánszorgott a mezők halott hátán. És a páratlan szörnyű Oroszország, mint a ruhatetűk falkái, ott taposott háncsbocskorában a vasúti kocsik két oldalán. Tífuszos paraszt tömeg görgette maga előtt a katonahalál megszokott terhét. Fel-felugrándozott vonatunk lépcsőjére, de a puskatus ütések lesöpörték onnan. Egy halom Trockij röplapot dobtam ki közéjük. De csak egyetlenegy akadt, aki a röplap után nyújtotta mocskos, halott kezét. És ráismertem, Ilja volt, a zsitomiri rabbi fia”

Nem véletlen, hogy mégis Blok Tizenketten című poémája lett a szellemi megújulás programadó műve, amelynek szereplői járőr vörös katonákról szól, akiknek élén Jézus Krisztus jár. És persze, a Mutatványos bódé című komédiája. „Kozmikus forradalom”, így nevezték művészetük célját az orosz szimbolisták. Az értelmiség és a forradalom című tanulmányában a szlavofilek ellen támadó költő így fogalmazza meg ennek lényegét: „Arról van szó, hogy mindent átalakítsunk. El kell, érjük, hogy minden új legyen, hogy a mi hazug, mocskos, unalmas és ronda életünk igazságos legyen, tiszta, vidám, gyönyörű.”

Rabelaisről írott zseniális könyvében Mihail Bahtyin irodalomtörténész a mediterrán farsang reneszánsz világában találja meg végül az orosz népi kultúra legtisztább előképét. A sztálinizmus legsötétebb éveiben született monográfia minden lapján ennek az életereje és életszeretete üt át.

„A gyárudvaron ültetett krumplitól és a lakótelepi erkélyeken felfűzött szárított halaktól, gombáktól a mai orosz-ukrán háború várható kimeneteléig számtalan csalhatatlan jel mutatja, hogy ez, a még az ókori Rómától Bizánc közvetítésével örökölt életerő hatékony tényezője a mai orosz társadalomnak is”

De nem ilyen egyszerű a dolog. A mai performance-t előlegező vásári mutatványt, a balagant az oroszok a mindennapi beszédben is gyakran használják. Néha ironikus, lekicsinylő értelemben, néha meg alig titkolt büszkeséggel, mint afféle nemzeti látványosságot emlegetik, akárcsak az olaszok a karnevált, vagy a spanyolok a bikaviadalt. A balagan valójában egy jó kis orosz tömegbuli lett, majdhogy nem orgia. Még vodka nélkül is jól be lehet rúgni tőle. És közben megvan benne a produkció, a hatás és az önkifejezés igénye is. Nos, a leggyakrabban ezt tévesztik össze a valóságos változásokkal, a forradalommal, vagy éppen a szocializmus, esetleg a kapitalizmus „építésével”. Különösen az utóbbit nem szeretik. Jöjjön bármi inkább, csak ne az a kegyetlen, mégis olyan szánalmasan kisszerű nyugat-európai típusú kapitalizmus, amelynek segítségével a cári és főtitkári udvartartás „pragmatikusai” és „reformerei” akarták átmenteni a rendszert és önmagukat egy-egy váltáson.

„A cári-földesúri rendszer évszázadokon át egyensúlyban tudta tartani ezt a természetelvű és paraszti civilizációt. Az egyensúly azonban egyre bizonytalanabb lett”

Először 1861-ben, a földosztás nélkül végrehajtott jobbágy felszabadítással billent meg, amelyet Csehov Cseresznyéskert című darabjában az öreg háziszolga „nagy szerencsétlenségnek” nevez. A lakosságnak legalább nyolcvan százalékát kitevő parasztság számára az is volt, valóban. A földesúri osztály, hogy „modernizálja” magát, hogy megszabaduljon a keveset jövedelmező birtokától, bejelentés nélkül és egyoldalúan mondta fel a parasztjaihoz fűződő patriarchális viszonyt, és nem volt hajlandó tovább „gondoskodni” róluk.

„Piaci viszonyokat akartak teremteni a mezőgazdaságban. Ez volt az a keserű orvosság, amelyet a nyugatosok olyan régen le akartak már erőszakolni Oroszország torkán. Hát, sikerült nekik! De ezzel koránt sem volt vége a nagy produkciónak. Következett egy újabb paradoxon, mégis a parasztok lettek ugyanis a váltások igazi <nyertesei>”

1918/19-ben a bőrkabátosok, a matrózsapkások meg a „szemüvegesek” elvették tőlük a termést, majd magát a földet is. És ami ennél is sokkal súlyosabb bűn volt, a kolhozokkal-szovhozokkal szétzúzták egész kultúrájukat és életformájukat, civilizációjukat. Mint már annyiszor a történelemben, a győztesek azonban, a legyőzöttek kultúrájának köveiből építették fel a maguk világát. A nagy építkezéseken a munkások „paraszti módra” öltözködtek és tekerték elfagyott lábukra a kapcát. „Paraszti módra” ettek-ittak az államférfiak is a díszebédeken. És egy piszeorrú parasztlegény volt Vaszilij Tyorkin, az elpusztíthatatlan kiskatona, Tvardovszkij világháborús poémájának a hőse. Együtt adták elő a „proletár forradalom” és a „kommunizmus építésének” nagy színjátékát. Ahogyan lehetett, paraszti gúnyában és az egyik nagy nyugati márka tejszínes fagylaltjával a kézben, nagyszabású tűzijátékokkal, és sok-sok vérrel. Mindezidáig alig értettünk meg bizony, valamit is ebből a nagy happeningből, amely olyan szélesre és mélyre, néha meg olyan acélosra edzette őket. Mi sem, persze, de ők sem. De én azért próbálkoznék még egy kicsit. Ha lehet.