Tea-karaván

2019. márc. 06.

Bánhalmi András

MEGOSZTÁS

A világ számos országa büszkélkedhet teakultúrával, ezek közé tartozik Oroszország is, ahol naponta többször fogyasztják eme lelket is melengető italt. Az igazi teakedvelők – jó félórát rászánva erre a kellemes időtöltésre – érzéssel fogyasztják a teát, forrón, hogy a test minden pórusát átjárja. A hagyományos teázás egyrészt a békés nyugodt élet jelképe, másrészt a vendéglátás és társasági élet fontos kelléke is. Oroszországban gyakran invitálják az embert vendégségbe a “gyere be egy csésze teára” kifejezéssel. A teához süteményt, kekszet, konfetit, vagyis apró cukorkát, csokoládét és lekvárt vagy mézet kínálnak. Az orosz hagyomány része, hogy a konyhában egy tea mellett ücsörögve átbeszélik a mindennapok ügyes-bajos dolgait, legyen szó családról, barátságról, szerelemről.

Az orosz teaszertartásról nem hiányozhat a szamovár #moszkvater

Az orosz teaszertartásról nem hiányozhat a szamovár
Fotó:EUROPRESS/AFP/Sputnik

Az Orosz Birodalom Kínával határos településein megjelenését követően viszonylag hamar ismert lett a tea. A birodalom nagyobb részén azonban csak a 17. század második felétől lett népszerű. A tea Oroszországban, akárcsak máshol, először gyógyszerként lett ismert, de fogyasztói hamar rájöttek, hogy élvezeti cikként a mindennapi fogyasztás során is megállja a helyét. A teafüvek Oroszországba szárazföldi úton jutottak el, ellentétben Európával, ahova hajón szállították az indiai és kínai kincset.

„A több mint hétezer kilométeres, legalább fél évig tartó szállítás ideje alatt nehézségek sokaságával voltak kénytelenek szembesülni”

A szállítmányokat igen gyakran érte támadás kiéhezett farkasok vagy medvék által és persze leginkább a bűnözőktől kellett tartani. Ha nem jártak sikerrel, könnyen pórul járhattak a tolvajok vagy rablók, mert a karaván őrei kíméletlenül bántak el velük. Ha túl is élték, biztosan elkerülték a karavánokat életük során. További nehézséget jelentett, hogy az árut az út folyamán kénytelenek voltak többször is átpakolni. Ennek oka a nagy távolság, váltakozó terepviszonyok és klíma, az évszakváltásokat kísérő viszontagságos időjárási viszonyok voltak. A Szibérián keresztül közlekedő karavánok az évszakokhoz igazodva szekerekből vagy szánokból álltak. A hegyi területeken, különösen a hegygerincek mentén, a karavánok csak keskenyebb járművekkel tudtak közlekedni, ami – lévén szó kényes árucikkről – nem volt szerencsés.

A teát, hogy ne érje nedvesség, igyekeztek nagyon alaposan becsomagolni és védeni a külső behatásoktól. A kínaiak rétegelt papír közé csomagolták az értékesíteni kívánt teafüvet, amelyet még bambuszlevelekkel is lefedtek és faládákba rakodtak. A határ túloldalán, tehát már orosz területen, erre került rá az áztatott szarvasmarhabőr. Ezzel az eljárással próbálták légmentesen lezárni a faládákat, mondhatni a vákuumcsomagolás ősi módját alkalmazták. Még így is előfordult olykor, hogy a várva várt tea romlottan érkezett meg Oroszországba. A legnagyobb gondot az okozta, ha útközben nedvesség érte a teát, de az sem volt szerencsés, ha homokszemcsék kerültek az áru közé. A szállítással kapcsolatos problémák legtöbbször a nagy elosztó központok valamelyikében derültek ki, amelyek zömében Nyizsnij Novgorodban és Moszkvában voltak, ahol az árut szakértő nagykereskedők osztályozták és tesztelték kóstolás során. Ezt követte a kisebb kiszerelésekbe történő csomagolás, mely után az áru a kiskereskedőkhöz kerülhetett. A tea ára a bonyolult szállítás miatt nagyon magasra rúgott a vásárlók nagy szomorúságára.

„A 18. században már lehetett londoni teát is kapni a moszkvai bazárokban, melynek ára, mondani sem kell, hogy jóval alacsonyabb volt az egyszerűbb, gyorsabb tengeri szállítás miatt”

A Szibérián át szállított, drágább és nedvességtartalma miatt minőségibb teára mégis változatlanul megmaradt a kereslet, egészen a 19. század közepéig. Ennek oka az volt, hogy az angol gyarmatokról, főként Indiából származó tealeveleket a tengeri szállítást megelőzően erőteljesebben kiszárították, hogy a sós, nedves tengeri levegőnek ellenálljon. A kelleténél jobban megszárított teafű viszont már nem volt az I. osztályú áruk közé sorolható, érezhetően sokat veszített élvezeti értékéből.

1869-től, mikor is a Szuezi-csatornát megnyitották, a hajóknak nem kellett többé megkerülniük Afrikát, hogy Európába jussanak, melynek következtében a szibériai karavánút sorsa megpecsételődőtt. A hajók mindkét útvonalon közlekedtek és jóval rövidebb idő alatt jutatták el az árut Odesszába is és Londonba is. Odesszából közvetlen vasúti összekötetés volt Moszkvába, ráadásul az orosz kereskedők teafeldolgozó üzemeket is létesítettek Kína területén. A megnövekedett megrendeléseket az Orosz Gőzhajózási Társaság teljesítette.

„Ha orosz teázásról beszélünk, akkor sokunknak a szamovár jut elsőként eszébe. A közgondolkodásban a szamovár, legalábbis Oroszországon kívül, elválaszthatatlan része az orosz teakultúrának, pedig manapság inkább csak ünnepi alkalmakkor kerül elő”

A teát kezdetben kínai mintára, rézből vagy ezüstből készült teáskannákban szervírozták, melyek az Urál-vidéki rézedény-műhelyek valamelyikében készültek. A hagyomány szerint szamovárt először egy tulai fegyverkovács készített, 1750 körül. A Moszkvától 170 km-re, délre elhelyezkedő Tula városa már a 17. században óriási fémfeldolgozó központtal büszkélkedhetett, ahol fegyvergyártással és háztartási cikkek előállításával egyaránt foglalkoztak. Az első szamovárgyárat is itt alapították, 1778-ban. Az 1800-as évek elején már hetvennél is több, kisebb-nagyobb szamovárkészítő üzem létesült Tulában. Így vált Tula városa a szamovárgyártás fellegvárává. Az eredeti szamovárban izzó faszénnel melegítik fel a vizet, amitől különlegesebb, füstösebb íze lesz a teának.

A mindennapok teázási szokásai szerint – forró vízzel – előmelegített pocelánkannába tealeveleket szórnak, majd lobogó vízzel leforázzák és lefedik azt. Az így nyert esszenciát néhány perc múlva csészékbe öntik, majd tetszőleges mennyiségű forró vízzel felöntik. Az igazi teakedvelők magában vagy cukorral fogyasztják a ceyloni, indiai vagy kínai teák valamelyikét. Vannak, akik a mai napig kockacukrot harapnak a teához és olyanok is, akik jobban szeretik fém pohártartóba helyezett üvegpohárból inni a teát. Különös és egyben elterjedt szokás csészealjból inni a teát. Mint már említettem, a teához feltétlenül jár keksz, aprósütemény, konfeti, vagy szuski, ami egy kis kerek, száraz, perecszerű péksütemény. Vigyázni vele, kőkemény tud lenni! Megfázás esetén lekvárt is szokás a forró teába tenni, főként málnalekvárt, de a nálunk megszokott mézzel is kínálják.

A legnépszerűbb orosz teák, melyek manapság is forgalomban vannak, a Májszkij csáj, a Vkus, a Bodrosty, a Curtis, a Tess és a Greenfield. Az utóbbi két márka nálunk is kapható. Az Orosz Birodalomban, leginkább az éghajlatilag erre alkalmas Grúziában és Krímben is próbálkoztak tea termesztésével, de erről egy következő alkalommal olvashatnak.

És hogy mennyire központi mozzanata az orosz életmódnak és mindennapoknak a teázás, azt számos mondás igazolja: gondoljunk csak a “teát inni, nem fát vágni”, vagy a “teát inni, hosszan élni” bölcsességekre. Hasonlókat kívánok Önöknek is, élvezzék a teák sokszínű világát, nyugalmát, lélekmelengető békéjét!