Egy elfeledett trauma

A magyar történelem tucatnyi nemzeti traumával tűzdelt. 1241-42-ben a tatárok dúlták és fosztogatták hazánkat, 1541-ben végérvényesen eldőlt, hogy három részre szakad a Magyar Királyság, 1920-ban pedig az ezer éves állam területét szabdalták szét azok a nyugat-európai hatalmak, amelyek ma se érdekeltek az ország felvirágzásában. Hasonló, de sokkal kevesebbet emlegetett az a nemzeti traumánk, mely 1945 után teljesen s visszafordíthatatlanul átalakította társadalom jövőjének sorsát. Ez az úgynevezett kényszerkollektivizálás, és annak a magyar vidékre gyakorolt máig ható hatása, amelyet 1956 évfordulójának apropóján tanulságos górcső alá venni.

Molnár Máté Gál írása a #moszkvater.com számára

„A magyar kényszerkollektivizálás eredménye, hogy az ezer éves hagyományos létszervezői mezőgazdasági struktúra végérvényesen megszűnt”
Fotó:Fortepan/Kovács Márton Ernő

A kedves olvasó biztosan találkozott már azzal a történelmi fogalommal, hogy kollektivizálás. Ezt a XX. századi, főleg a kommunista diktatúrák által alkalmazott módszert a mezőgazdaság átalakításának érdekében alkalmazták. Viszont a fogalom nem tükrözi a társadalom és a gazdaság ténylegesen végrehajtott átalakításának a lényegét.

„A kollektivizálás pontos meghatározása, hogy az agráriumban élő és dolgozó parasztság önként viszi be földjét és a termelőeszközeit abba a kolhoz rendszerbe, amelyet <szocialista termelőszövetkezetként> ismertettek meg velünk. A valóság persze ennél jóval bonyolultabb”

Ugyanis az 1945 után fokozatosan kiépülő kommunista totalitárius állam kényszerítő módszereket alkalmazott a fenti cél eléréséhez. Innen jön a kényszerkollektivizálás, mint fogalom. Az elmúlt több mint tíz évben, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának a vidék történetével foglalkozó kutatócsoportjának kiváló történészei, részletesen felkutatták és a nagyközönség elé tárták ennek a folyamatnak a történelmi részleteit.

Magyarország a természeti adottságainak is köszönhetően évszázadokon keresztül mezőgazdaságra, tehát földművelésre és állattartásra berendezkedett állam volt. Az ország lakosságának döntő része vidékre, a kis-és közepes nagyságú településekre koncentrálódott. A parasztság lélekszáma ebből adódóan meghaladta az 5 millió főt, tehát az ország népességének több mint felét. Ez a XX. század közepétől fokozatosan megváltozott.

„A kommunisták tényleges politikai hatalomgyakorlásának kezdetétől, tehát 1949-től olyan tájidegen társadalom-és gazdaságpolitikai átalakítás kezdődött, melyre nem nagyon volt példa a magyar történelemben”

A korabeli kommunista gazdaságfilozófiából adódóan a hatalom részéről az erőltetett urbanizáció és iparosítás élvezett prioritást. A vidék, mint fogalom és életvilág ugyanakkor kezdettől ellenségnek bizonyult. Erre a jelenségre a magyarázat egyszerű. Ahhoz, hogy a kommunista állam totálisan, a legkisebb közösségekig leuralja az egész ország területét, az önellátáson alapuló paraszti életforma már csak ideológiailag sem illett bele a nómenklatúra jövőbeni elképzeléseibe. Ugyanis az önellátás olyan sajátos életformát és helyzetet takar, amelynek a segítségével egy adott család vagy közösség kevésbé van kitéve a különböző külső hatásoknak. Hogy könnyebben megfogható legyen ez az elv, vetítsük ezt le napjaink Magyarországára. Ha megpróbálnánk nem rombolóan, hanem tudatosan felhasználni természeti erőforrásainkat, és ebből gazdasági előnyt kovácsolnánk saját hasznunkra, tehát bizonyos ágazatokban, például az élelmiszer előállításban önellátókká tudnánk válni, akkor biztosan lenne több olyan európai szereplő, akik nem néznék ezt jó szemmel s mindent elkövetnének ennek megakadályozása érdekében.

„De ugorjunk vissza az 1950-es évek magyar vidékére. A magyar kényszerkollektivizálás folyamatát két periódusra lehet osztani. Az első 1948 és 1956 között zajlott, a második 1958 és 1961 között”

A 1940-es évek legvégére az iparban, a bankszektorban és a különböző termelői vállalatokban az állam lett az egyedüli tulajdonos és munkáltató. A mezőgazdaság és a parasztság társadalmi tömbjének megtörése viszont keményebb feladatnak bizonyult. Nem hiába, a Rákosi-korszakként emlegetett 1950-es évek időszakában a hatalomnak keményebb eszközökhöz kellett nyúlnia céljai eléréséhez. A központi kommunista propaganda már csak az 1919-es proletárdiktatúra tapasztalatai miatt sem győzte meg a gazdatársadalmat arról, hogy a kolhoz rendszer előnyös termelői modell. Ezért a megyékben a kihelyezett pártfunkcionáriusok gyűléseket tartva agitátori szerepben járták a településeket, hogy személyesen győzzék meg a parasztságot, így önként beléptetve őket a téeszekbe. Ahol pedig nem ment „szép szóval”, ott fizikai atrocitásokat követtek el a település tekintélyesebb gazdái ellen.

„Ez az időszak hazánkban 1953-ig, Sztálin haláláig tartott. Rákosi (Rosenfeld) Mátyást háttérbe szorították és jött Nagy Imre. Bár miniszterelnökségének időszaka enyhülést hozott a vidék számára, a neve mégis ambivalens érzéseket keltett. Erre minden indoka megvolt a gazdatársadalomnak, ugyanis 1952-ig az ő felügyelete alá tartozott annak a beszolgáltatási rendszernek a felügyelete, amely a padlássöprések irányítását is végezte”

Így tevékenységét – a köztudattal ellentétben – nem igazán lehet pozitívan értékelni. A Szovjetunión belüli események utáni konszolidálódást követően Nagy Imrét is menesztik, és újra a rákosista irányvonal kerül a kormányrúdhoz. A vidéki társadalmat pedig ismét komoly presszió éri a hatalom részéről, de 1956 nyarára már látszott, hogy ez az erőltetett gazdasági modell és annak strukturális hiányosságai a kifulladás jeleit mutatták. Az Alföldön és a jelentősebb agrár vidékeken már jóval az októberi események előtt folyamatosak bomlottak fel a téeszek, ráadásul a karhatalmi szervek és a lakosság között már ekkor komoly összetűzésekre került sor.

Az október 23-án és az utána következő budapesti eseményekkel jelen írásomban nem célom foglalkozni, inkább a történések vidékre gyakorolt hatásait szeretném tovább görgetni. Ahogy a főváros, úgy a vidéki települések lakói is fegyvert ragadtak, és szembeszálltak az elnyomó rendszerrel. Rengeteg helyen kommunista jelképeket – szobrokat, emlékműveket – döntöttek le és rongáltak meg, a könyvtárakból kivitték az utcára és elégették Marx, Lenin s egyéb más kommunista szerzők műveit, vagy éppen államvédelmiseket lincseltek fényes nappal.

„Ha a történések menetét nézzük, akkor nagy különbséget nem láthatunk a budapesti és vidéki folyamatokban, érdemes megvizsgálni viszont az utóhatásokat”

Az új pártvezetés Kádár János vezetésével 1958-ig a szabadságharcban részt vettek vagy az azt támogató csoportok tagjainak az elítélésével volt elfoglalva. Ettől az évtől kezdve viszont a vidék újbóli pressziója is nagyobb fokozatra kapcsolt. Innentől számíthatjuk a kényszerkollektivizálás második hullámát. Tanulságos adat, hogy azok a paraszt családok, akik éltek a Nagy Imre időszakában felkínált magángazdálkodásra való átállási lehetőséggel, még 1957-ben is az ország mezőgazdasági termelésének 71 százalékát adták. A téeszek pedig mindössze közel 5 százalékát. Ez jól szemlélteti a korabeli gazdatársadalom súlyát és ellenszenvét a kolhoz rendszerrel szemben.

„Az MSZMP Központi Bizottságának döntése értelmében 1958 decemberében új lendületet vett a kényszerkollektivizálás”

A módszerek durvultak és olyan jelenetekre került sor, amelyek komoly traumákat okoztak egyes családok életében és emlékezetében. A legismertebbek közé tartozott az áldozat izzasztása, majd gyors lehűtése, amely drasztikus hősokkot volt képes generálni a testben és komolyan megterhelte az emberi szervezetet. Emellett ott volt a nyílt erőszak, amikor az utcán vagy a „tanácsházán” félholtra verték a település tekintélyesebb gazdáit. A pszichológiai hadviselésről már nem is beszélve. „A magyar nemzet szívósságát jól mutatja, hogy ilyen nyomás alatt is képes ellenállást kifejteni”

1960 februárjában, a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei Nyírcsaholyban került sor az úgynevezett asszonylázadásra. Mivel a gazda férfiak vagy meg voltak félemlítve, vagy a börtön rácsai mögül szemlélték a világot, ezért a falu 300-400 női tagja szervezett tüntetést, bízva abban, hogy velük szemben nem lép fel brutálisan a karhatalom. A tüntetés célja az erőszakosan aláíratott téesz belépési nyilatkozat visszaszerzése volt. Bár megpróbáltak behatolni a tanácsházára, a rendőrség és a helyi pártszervek tagjai ebben megakadályozták őket. Estére pedig a karhatalmi szervek megérkezésével, gumibotos oszlatással brutálisan szétverték a tüntetést. A végeredmény büntetőperek és az elszenvedett fizikai erőszak traumatizáltsága. A fenti jelenetekhez hasonlóak 1956 és 1958 után más településeken is lejátszódtak, és bár a vidéki gazdatársadalom az ellenállás minden módszerével próbálkozott, a mindent leuraló totalitárius pártállami gépezet ellen nem volt ellenszer.

„A magyar kényszerkollektivizálás eredménye, hogy az ezer éves hagyományos létszervezői mezőgazdasági struktúra végérvényesen megszűnt”

Ennek egyik hozadéka, hogy a közel 5 millió főt számláló paraszti társadalom eltűnt, és a boldogulása érdekében teljesen más módon kellett felépítenie az egzisztenciáját. Ez pedig olyan negatív népesedési, egészségügyi és megélhetési tendenciákat indított el, amelynek máig érezzük a következményeit. Az 1950-es évek történéseit érdemes tehát ilyen szemmel is néznünk, ugyanis sokkal erősebben befolyásolják napjaink társadalmi folyamatait, mint az gondolnánk. Többek között megnyilvánul ez a vidék elnéptelenedésében. Ebből adódóan a következő nemzedékek gyökértelenné válásában és szülőföldjétől való elidegenedésében. Nem utolsó sorban pedig, a vidéken található bárminemű lehetőségek beszűkülésében, ami nagyban meghatározza a vidék és az itt maradt emberek jövőbeni sorsát.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com