A nagy honvédő háború… Vaszilij Tyorkin a nagy honvédő háború irodalmi hőse, akinek verses regénybe formált daliás alakját hatalmas példányszámban osztogatták a fronton. Neki is komoly része van a győzelemben, pedig nem csinált semmi különöset, csak szolgálta népét. Tyorkinban katonák százezrei ismertek magukra. Ismerkedjünk meg Tyorkinnal, és szülőatyjával Alekszandr Tvardovszkijjal, aki pályáján hosszú utat megtéve a kolhozosítás éltetésétől a minden hamis pátoszt nélkülöző, közvetlenségével megragadó Tyorkinon át eljut addig, hogy a Novij mir főszerkesztőjeként kiadja Szolzsenyicin kisregényét, az „Iván Gyenyiszovics egy napját”.

Pontatlan vagyok. Ő nem az orosz népmesék legendás nagy erejű hőse. Vagy csak részben az. Benne van egy másik mondabeli hős, Ivanuska-bolonduska összes erénye, ügyessége, találékonysága, mindenben diadalt arató kitartása is.

Épp hogy befejeztem az olvasását és képtelen vagyok visszafogni magam, kérlek, ha ismered és találkozol vele, add át neki hogy engem (mint olvasót, nagyon kötekedőt és szigorút)  maradéktalanul elvarázsolt tehetsége, valóban ritka könyv: micsoda szabadság, micsoda csodálatos merészség, micsoda pontosság, hiteles mindenben – és a rendkívüli népi, katonai nyelv – semmi hamisság, egyenetlenség, sehol egyetlen álságos hang, közhelyes, vagyis irodalmilag olcsó szó.

Nem akárki sorai ezek, Borisz Paszternak üdvözölte így az orosz-szovjet irodalom mára elfeledett hősét, és ugyancsak érdemtelenül elfeledett, nagyszerű szerzőjét.

„Mert ez a mesebeli alak nem más, mint Vaszilij Tyorkin a nagy honvédő háború irodalmi bajnoka, akinek verses regénybe formált daliás alakját hatalmas példányszámban osztogatták a fronton a halált is vállaló katonák között, s feltehetően elévülhetetlen érdeme volt a kivívott győzelemben”

Pedig nem csinált semmi különöset, csak szolgálta népét. Nem próbált kibújni a kötelezettségek alól, mint számos más, rokon irodalmi hőse, mint Yosarion százados, vagy a furfangos magyar tizedes és a többiek. És mintegy magyarázattal szolgál, miért nyerte meg a Szovjetunió a háborút. Nem Sztálin, a generalisszimusz érdeme ez, akinek neve mellesleg egyszer sem szerepel Tyorkin kalandjaiban. És Zsukové vagy egyébként derekasan teljesítő tábornok társaié sem. A „Tyorkinok” nyerték meg a nagy honvédő küzdelmet. Elképesztő, hogy születése után vagy harminc évvel feleségem egyik rokonában, a háborúra és magyarországi élményeire -, a pálinkára, amiből mindig kevés volt -, mindig derűvel emlékező Petya bácsira ismertem benne.

„Tyorkin szülőatyja Alekszandr Tvardovszkij (1910-1971) apja falusi kovácsmester volt, aki ingoványos tíz holdján próbált megélni, ezért kuláknak kiáltották ki és kitelepítették. Csak bő fél évszázaddal később, a gorbacsovi fordulat után (1996) rehabilitálták a költő rokonságát, a háborúban hősiesen harcoló, de fogságba esett bátyját, nővéreit”

Az ifjú Alekszandr azonban ösztönösen megérezte, hogy a nagy változás a családját tragikusan érintő represszió ellenére valami újat, szebbet hoz népe számára. Elvégzi a pedagógiai főiskolát, ahová, ha nincs a forradalom, mint parasztgyerek soha nem juthatott volna be. A ’30-as évektől lelkesítő verseket ír a kollektivizálásról. De már első nagy poémája a „Hangyák országa” ugyan dicsőíti a kolhozosítást, emellett megértően mutatja be az orosz muzsikok évszázados kemény, embert próbára tevő életformáját, amivel szülei és rokonsága nem igazából szerettek volna szakítani. Ezért megkapta a „kulákbérenc” minősítést, és ha nem költözik Moszkvába és Alekszandr Fagyejev nem veszi védőszárnyai alá, nem szerez diplomát 1939-ben a Moszkvai Irodalmi Főiskolán, nem kerüli el a letartóztatást.  Így viszont még ebben az évben behívják katonának. Már a finn hadjárat során, mint haditudósítót bedobják a mély vízbe.

„Tvardovszkij 1941. június 22-én ismét ott van a harcoló hadsereg soraiban. Előbb a dél-nyugati frontról, majd a belorussziai harcokról tudósít. 1942-ig megfordul a háború legforróbb színterein, megéli a keserű leckét, visszavonul a többiekkel, és kitör a bekerítésből. Sok mindent átélt és látott, s becsülettel végig szolgálja a háborút annak győztes befejezéséig. De már nem, mint katona, hanem, mint költő”

1942 tavasza Moszkvában éri. Jegyzeteit és feljegyzéseit egybegyűjtve nekilát a műnek. „A háború komoly dolog, a költészetet is komolyan kell venni.” 1942 szeptemberében megjelennek az első fejezetek. Kezdetben a Nyugati front újságjában jut el a katonákhoz, majd sikerét követve a központi lapok, a Pravda, az Izvesztyija is közli őket. A moszkvai rádió legendás, csodálatos hangú bemondója, Levitan olvassa fel verseit. Népszerűségében segítségére vannak Oreszt Verejszkij hiteles és megragadó illusztrációi.  Nem csak a harcokról, de a harcok szüneteinek derűs pillanatairól.

„Tvardovszkij művével sorra járja a csapatokat, találkozik a harcosokkal, kórházakban, hadi üzemekben tart felolvasásokat”

Mi volt Tyorkin sikerének titka? Talán a népi hangvétel, a négyszótagos trocheus, ami az orosz bilinák és népmesék versformája? Vagy az, hogy katonák százezrei ismertek magukra Tyorkinban? Esetleg az, hogy nem volt benne semmi propagandisztikus, semmi hamis pátosz, nem említette a pártot sem. Egyszerű közvetlensége ragadta meg olvasóit, hallgatóságát. És a kérlelhetetlen igazság keresés, mely minden sorából sugárzott.

S van valami, ami jobban,

Jobban kell, mint bármi más –

Az igazság! Arra dobban

Szívük, bárha fájdalomban? 

Az igazság fájva lobban

Néha, s mar, mint a parázs. 

                                               (Kardos László fordítása)

Tyorkin és szerzője tisztességgel végigjárta a hadak útját, s győztesen került ki. Sajnos ugyanez már nem mondható el arról, ahogy a kultúrpolitika ingoványos ösvényeit tapodták a háború után. Tvardovszkij a békés mindennapokban is világosan látta a való életet. „Tyorkin a másvilágon” című szatirikus poémájában a derék katona lázálmában végiglátogatja a szovjet valóságra kísértetiesen emlékeztető poklot. Nem véletlen, hogy ezt a poémát 1963-ban csak elenyésző példányszámban jelentették meg, közönséges földi halandó irodalombarát nem juthatott hozzá.

„Igaz, Tvardovszkij már korábban sáros lett. Másik poémájáért, melyben  egy szibériai utazás keretében végre kimondhatja, amit gondol („Egyre messzebb”), és alapos fejmosásban részesül. Az „Így volt” fejezetben leszámol Sztálinnal, de nem gyalázza Lenint. Először szól a szovjet irodalomban a táborokról is”

Később megírja poémája folytatását,  „Az emlékezet jogán”-t, amelyben búcsúzik ifjúkori illúzióitól, s tagadja a sztálini paradigmát, „fiú nem felel apjáért”.

Mindez már a hatvanas évek közepe, amikor ádáz harc folyik a hruscsovi olvadás, és a keményvonalas pártapparátus Brezsnyev köré tömörülő hívei között. Ez a poémája maradéktalanul csak nyugaton jelenhetett meg.

Ekkoriban Tvardovszkij nem volt hajlandó elítélni másképp gondolkodó írótársait. Négy év után, 1954-ben eltávolították a legjelentősebb szovjet irodalmi folyóirat, a „Novij mir” szerkesztőségének éléről, ahová a szovjet történelem hullámzásait követően 1958-ban ismét kinevezték.

Tvardovszkij nem adta be a derekát. Nem volt hajlandó elítélni a másképp gondolkodó Julij Danyielt és a később Párizsban, emigrációban meghalt Andrej Szinyjavszkijt. Publikációs lehetőséget nyújtott a „hatvanasoknak”, a szovjet irodalom legális ellenzékének, Vaszil Bikovnak, Jurij Trifonovnak és még sokaknak.

„Legjelentősebb szerkesztői tette fekete pontként került életrajzába. Hruscsovnak az SZKP XXII. Kongresszusán mondott történelmi beszéde után 1961. november 10-én a Novij mir szerkesztősége kapott egy anonim kéziratot egy lágerlakó visszaemlékezéseivel”

Tvardovszkij fellelkesülve nyilatkozott a műről, s magához kérette a szerzőt, aki Alekszandr Szolzsenyicin volt. A kisregénnyé avanzsált terjedelmes novella, az „Iván Gyenyiszovics egy napja” később pártvezetői engedéllyel megjelent előbb a folyóiratban, majd több százezer példányban önállóan is.

Lassan gyűltek a viharfelhők a Tyorkin szerzőjének feje felett. Tvardovszkij azonban tántoríthatatlan volt. Pártszempontból renitens szerkesztői viselkedése oda vezetett, hogy 1970-ben meg kellett válnia a Novij mir szerkesztőségétől. Egy év múlva tüdőrákban meghalt.

Megmaradt azonban a szovjet irodalom egyik legjelentősebb alkotása a nagy honvédő háborúról, a hétköznapi hősről, akinek tetteiről milliós példányszámban emlékeztek meg hazájában és külföldön is. És ha a szerző és hősének neve az utóbbi időkben feledésbe merült, a mű mellett megmaradtak azok az örökké érvényes igazságok, melyek Tyorkint és több millió társát a harcba küldték és éltették.

Nem a dicsőségért, az életért harcolsz.

A városokat a katonák adják fel, és a tábornokok veszik vissza.

Ne azt nézd, mit tűznek a melledre, figyelj a lábad elé.

Nem fiúk, nem vagyok hetvenkedő, de nem utasítom vissza a rendjeleket.

Az irodalom legszebb rendjeleit az olvasók tűzték fel a szerző és halhatatlan hőse mellére.