„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„A felzárkózás Európa és a világ élvonalához azonban gyorsan ment, és a szovjet labdarúgás rengeteg kimagasló eredményt tudott felmutatni az ország 1991-es széthullásáig tartó három és fél évtizedben”
Fotó:EUROPRESS/Olga MALTSEVA/AFP
Bár a labdarúgás már a cári időszakban megjelent az Orosz Birodalom területén is, a foci világhódító útjának első évtizedeiben az orosz, majd szovjet futball elzárkózott és lemaradt a világ többi részétől. Bár a futball élet nem állt le a szovjet időszakban sem, egészen 1934-ig kellett várni egy összszovjet labdarúgó szövetség, és 1936-ig egy az egész ország klubjait tömörítő bajnokság létrehozására. A Szovjetunió kihagyta az első világbajnokságokat is, hiszen csak 1946-ban lett a FIFA tagja, és bár az 1930-as évek második felétől a szovjet labdarúgás is egyre inkább igyekezett nyitni a világ többi része felé, a szovjetek igazán csak az 1950-es évektől kapcsolódtak be a nemzetközi foci életbe.
„A felzárkózás Európa és a világ élvonalához azonban gyorsan ment, és a szovjet labdarúgás rengeteg kimagasló eredményt tudott felmutatni az ország 1991-es széthullásáig tartó három és fél évtizedben”
Az első Európa-bajnokságon aratott győzelmet még három ezüstérem (1964, 1972, 1988) követte, de az 1960-as évek nagy csapata az 1966-os angliai vb-n is bejutott a legjobb négy közé. A szovjetek az olimpiákon is jól szerepeltek, aminek eredménye 1956-ban és1988-ban arany, 1972 és 1980 között pedig három bronzérem lett. A klubfociban is tudtak eredményeket felmutatni, a Dinamo Kijev kétszer (1975, 1986), a Dinamo Tbiliszi pedig egyszer (1981) tudta elhódítani a Kupagyőztesek Európa-kupáját (KEK), és a szovjet labdarúgásnak három aranylabdása is volt, a kapuslegenda Lev Jasin (1963) mellett a Dinamo Kijev két KEK-győztes csapatának sztárjai, Oleg Blohin és Igor Belanov személyében.
„Az országon belül persze orosz-ukrán uralom alakult ki, pontosabban a moszkvai csapatok – Dinamo, Torpedo, CSZKA, Szpartak – és a kijevi Dinamo dominanciája, amelyek az 1936 és 1991 között kiosztott bajnoki címek döntő többségét besöpörték”
Ez persze nem jelenti azt, hogy a két központon kívül ne lett volna futball élet, sőt! A posztszovjet orosz és ukrán labdarúgás későbbi meghatározó csapatai, mint a leningrádi (pétervári) Zenit, a vorosilovgrádi (luhanszki) Zorja és a dnyipropetrovszki Dnyipro bajnoki címig, a Sahtar Donyeck pedig ezüstéremig jutott már a szovjet bajnokságban is. De a többi tagköztársaságnak is voltak kiemelkedő csapatai. A már említett, KEK-győzelemig jutó Dinamo Tbiliszin kívül az örmény Ararát Jereván és a belarusz Dinamo Minszk is bajnok tudott lenni, de voltak jó időszakai az üzbég Pahtakor Taskentnek, a kazah Kajrat Almatinak és az azerbajdzsáni Nyeftcsi Bakunak is.
De még Kárpátalja sem maradt ki a szovjet foci sikereiből, amihez hozzájárulhatott az 1930–40-es években kiemelkedő magyar és csehszlovák labdarúgás hatása is a terület Szovjetunió általi elcsatolása előtt. Bár a régió csapatai rendre alacsonyabb osztályokban szerepeltek, közben a jelentős országos és nemzetközi sikereket elkönyvelő Dinamo Kijev számos kárpátaljai focistát – Koman Mihály, Turjancsik Vaszil, Szabó József, Medvigy Ferenc, később Rácz László – tudott a soraiban, akik közül többen a válogatottban is fontos szerepet játszottak.
„A szovjet labdarúgás az egész sportág megújításához is hozzájárult”
Napjaink egyik legismertebb szakírója, Jonathan Wilson a modern futball egyik atyjának tartja Viktor Maszlovot, a Dinamo Kijev 1960-as évekbeli edzőjét, aki elsők között alkalmazta az egész pályás letámadást és a 4-4-2-es felállást. A Dinamo Kijev legnagyobb nemzetközi sikereinek felelőse, a világhírű Valerij Lobanovszkij pedig a tudományos alapokon álló játék- és teljesítményelemzés egyik úttörője volt az 1970-es évektől kezdve.
A Szovjetunió széthullása természetesen a térség labdarúgására is hatással volt. A klubok gazdasági helyzete is megrendült, miközben a legjobb játékosok előtt megnyílt az éppen ekkoriban egyre jobban felpörgő nemzetközi átigazolási piac, a függetlenné vált tagköztársaságoknak pedig meg kellett szervezniük saját nemzeti válogatottjaikat. A helyzet azonban hamar stabilizálódott, a klubok mögött megjelentek az újonnan felemelkedett vállalkozók, vagy ha úgy tetszik oligarchák, Oroszországban pedig a jelentős állami vállalatok is szerepet vállaltak az élvonalbeli csapatok felemelkedésében.
„A folyamatban persze a legnagyobb labdarúgó hagyományokkal rendelkező Oroszország és Ukrajna járt élen, és a két ország a 2000-es évekre ismét helyet foglalt, ha nem is az európai futball élvonalában, de a középmezőnyének elején”
Az ukrán válogatott első szereplése alkalmával 2006-ban a nyolc közé jutott a vb-n, két évvel később pedig az oroszok az Eb-n jutottak be a legjobb négy közé. Aztán 1999-ben Lobanovszkij utolsó nagy Dinamója a Bajnokok Ligájában jutott az elődöntőig, azzal az Andrij Sevcsenkóval a csatársorban, aki pár évvel később aranylabdás lett immár az AC Milan játékosaként. Sevcsenko csatártársa, Szerhij Rebrov a közelmúltból a Ferencváros, majd az ukrán válogatott edzőjeként lehet ismerős. UEFA-kupát nyert a CSZKA Moszkva (2005), a Zenit Szentpétervár (2008) és a Sahtar Donyeck (2009). A két ország csapatai a Bajnokok Ligája rendszeres résztvevői voltak, nagyon gyakran két-két csapattal is képviseltetve magukat az európai klubfoci csúcs sorozatában. 2007-ben Ukrajna – Lengyelországgal közösen – megkapta a 2012-es Eb rendezésének jogát, pár évvel később pedig eldőlt, hogy Oroszország rendezheti a 2018-as világbajnokságot.
„A 2010-es évek elejére az ukrán és az orosz bajnokság is vonzó átigazolási célpontot jelentett”
Itt nem csak a többek közt Samuel Eto’o-t, Roberto Carlost és persze Dzsudzsák Balázst is beszippantó, zsákutcába jutó mahacskalai kísérletre kell gondolnunk. Olyan játékosok igazoltak ekkoriban a térségbe, mint Hulk, Axel Witsel (mindketten Zenit), Kim Källström (Szpartak Moszkva), Obafemi Martins (Rubin Kazany), Miguel Veloso vagy Younes Belhanda (Dinamo Kijev). Még az első és másodosztály közt ingázó ungvári Hoverlának is sikerült egy időre leszerződtetnie a korábbi német válogatott, Dortmundot és Betist is megjárt David Odonkort. A Rinat Ahmetov oligarcha érdekeltségébe tartozó Sahtar Donyeck pedig sztárkeltetőként működött. E sorok szerzőjének éppen az ungvári Hoverla stadionjában, 2012-ben volt szerencséje látni egy ukrán kupamérkőzésen azt a Sahtart, amely sorai közt tudhatta többek közt Williant (később Chelsea, Fulham), Fernandinhót (Manchester City), Henrik Mhitarjánt (Dortmund, Manchester United, Inter) vagy Douglas Costát (Bayern, Juventus).
„A Majdan és az utána következő események azonban elsodorták a mondhatni csúcson lévő ukrán labdarúgást”
A független Ukrajna első bajnokcsapata, a Tavrija Szimferopol a Krím-félszigettel együtt orosz fennhatóság alá került, ahol feloszlatták és újjászervezték. A kelet-ukrajnai harcok miatt az ottani csapatok nyugatabbra költöztek – a Zorja Luhanszk Kijevbe, a Sahtar Donyeck Lembergbe –, és bár mindkét klub túlélt, az európai szinten is ütőképes Sahtar korábbi fénye jelentősen megkopott. Egy sor, a történések során politikailag vagy gazdaságilag rosszul érintett vállalkozók kezében lévő klub csődbe ment, így a nagymúltú Metaliszt Harkiv, a Metalurh Zaporizzsja, a Metalurh Donyeck és az említett ungvári Hoverla is. De összeomlott az egyébként is hányattatott sorsú, szintén jelentős történetre visszatekintő Arszenal Kijev, és még Ihor Kolomojszkij oligarcha csapata, a Dnyipro is, mindössze egy évvel azután, hogy 2015-ben az Európa Liga döntőjéig jutott. Ennek azóta már az újjászervezett utódcsapata is csődbe ment, Mariupol futballklubját pedig a háború sodorta el 2022-ben, lerombolva és orosz kézre juttatva annak teljes infrastruktúráját.
„A háború pedig más problémákat is okozott az ukrán labdarúgásban”
Az ország egyik legnagyobb sztárját, Anatolij Timoscsukot például minden kitüntetésétől megfosztották és szankciók alá vonták, amiért a háború kitörése után sem volt hajlandó lemondani a Zenitnél betöltött segédedzői állásáról, és a háborút sem ítélte el. De a mozgósítás is problémákat okoz, főleg alacsonyabb osztályokból lehetett olyan történetekről hallani, miszerint játékosokat soroztak be a hadseregbe, máskor pedig az orosz nyelvhasználat okozott konfliktust.
Az orosz labdarúgást a 2014-es történések még nem érintették komolyabban, és a 2018-as világbajnokságot is sikerült probléma nélkül megrendezniük, 2022-ben azonban a válogatottat és a klubokat is kizárták a nemzetközi sorozatokból. Bár felmerült, hogy az orosz szövetség „átigazol” Ázsiába, hogy az ottani sorozatokban részt vehessen, erre végül nem került sor. Az orosz válogatottnak így esélye sem volt részt venni a 2022-es és 2026-os világbajnokságon, ahogy a 2024-es Eb-n sem. Az ukránoknak viszont igen, előbbiekre azonban nem sikerült kvalifikálniuk, a 2024-es Európa-bajnokságon pedig a keret erősségéhez képest csalódást keltő teljesítményt nyújtottak.
„Miközben a vb-n se az oroszok, se az ukránok nincsenek ott, és a tavalyi BL-mezőnyben sem szerepeltek – igaz, a Sahtar elődöntőig jutott a Konferencia Ligában -, a volt Szovjetunió nem maradt képviselet nélkül. A Bajnokok Ligájában a kazah Kajrat Almati és az azeri Qarabag igyekezett helyt állni, a világbajnokságon pedig Üzbegisztán vehetett részt első alkalommal”
Egyik esetben sem egyszeri meglepetésről van szó, sokkal inkább a tartós építkezés eredményeiről. A jórészt idegenlégiósokra építő Qarabag, amelyet a mai fociban szinte egyedülálló módon lassan két évtizede ugyanaz az edző, Gurban Gurbanov irányít, már másodjára vívta ki a BL-főtáblás részvétel jogát, e két alkalmat leszámítva pedig az elmúlt évtizedben szinte bérelt helye van az Európa Liga vagy a Konferencia Liga főtábláján. Bár a Kajratnak nincs ilyen impozáns európai mérlege, egy másik csapat, az egy évtizeddel ezelőtt szintén BL-főtábláig jutó Asztana viszont rendszeresen szerepelhet a két kisebb európai kupasorozat valamelyikének csoport-, illetve ligaszakaszában. A Kajrat BL-részvétele viszont éppen arra utalhat, hogy immár nem csak egy kirakatcsapat jó szerepléséről, hanem az egész bajnokság színvonalának emelkedéséről lehet szó – mégha ez a színvonal persze messze el is marad attól, amit az ukrán vagy orosz bajnokság jelent még ma is.
„Üzbegisztánt nehezebb összevetni a többiekkel, hiszen a legtöbb volt tagköztársasággal ellentétben nem az európai, hanem az ázsiai konföderációhoz tartozik. Kazahsztán például 2002-ben lett az UEFA tagja az ázsiai AFC helyett”
Az idei, gyors és kudarcos véget ért üzbég vb-részvételt ráfoghatnánk a létszámbővítésre is, amiben lenne is igazság, azonban az üzbég foci fejlődése úgy is megkérdőjelezhetetlen, hogy a világbajnokságon nyújtott teljesítményük ezt nem igazolta. Az üzbégek az elmúlt években három korosztályban (U-17, U-20, U-23) is Ázsia bajnokai lettek, a 2023-as, hazai pályán megnyert U-20-as torna legjobbjának az idei vb-keretben is szereplő, jelenleg Törökországban játszó Abbosbek Fayzullaevet választották, és ott volt a csapatban az azóta a Manchester City játékosává váló Abdukodir Khusanov is. Mindketten részt vettek a 2024-es párizsi olimpián is, amelyre az üzbég válogatott szintén sikerrel kvalifikált. Üzbegisztánban az elmúlt időszakban nagy energiát fektettek a labdarúgás fejlesztésére, külföldi szakemberek bevonásával, az utánpótlásbázis kiszélesítésével, stadionok építésével és felújításával, amelynek lassan beérik a gyümölcse.
Az építkezés tehát egyeseknél zajlik, miközben az ukrán labdarúgás háború miatti bizonytalan helyzete, valamint az orosz foci nemzetközi elszigetelődése azonban mindkét ország tartós lemaradását és visszaesését okozhatja majd. Ezzel együtt is még valószínűleg hosszú időbe telik, hogy valóban kiegyenlítődjenek az erőviszonyok a posztszovjet labdarúgás keménymagjának számító Ukrajna és Oroszország, valamint a feltörekvő türk államok között.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater