„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Venomka
Az illusztráció a szöveg alapján a Nanobanana Mesterséges Intellligencia segítségével készült
Az eső már órák óta szakadt. A szél végigsöpört Passau óvárosának keskeny, macskaköves utcáin, az ereszekről lezúduló víz pedig apró patakokban folyt a csatornák felé. Az októberi délután lassan estébe fordult, bár a szürke, alacsonyan úszó felhők alatt egész nap úgy tűnt, mintha a nap fel sem kelt volna. Csak egy eldugott kis kávéház neonfelirata derengett át a sűrű esőn.
A kávéházban alig lehetett már megmozdulni. Az eső elől menekülők elfoglalták az asztalokat, a fogasokon nedves kabátok lógtak, a levegőben frissen őrölt kávé és átázott gyapjú szaga keveredett. A beszélgetések tompa moraját időnként elnyomta az ablaküvegen doboló eső.
Az ajtó fölötti rézcsengő élesen megszólalt.
Két férfi lépett be az utcáról. Az egyik magas, széles vállú, őszülő orosz volt, aki bosszús mozdulattal rázta le magáról a vizet. Nyomában egy valamivel alacsonyabb, középkorú kínai férfi érkezett, és nyugodtan összecsukta az esernyőjét, majd körülnézett a zsúfolt helyiségben.
Egyetlen szabad asztal maradt, a hátsó sarokban, közvetlenül az ablak mellett. Sötét faasztal volt, két kopott bőrfotellel. A közepén régi sakktábla feküdt, rajta gondosan felállított, elefántcsontszínű és fekete figurákkal.
A kínai férfi egy pillanatra megállt, majd halványan elmosolyodott.
– Úgy látom, nincs sok választásunk.
Az orosz végigmérte a sakktáblát.
– Választásunk mindig van – felelte, és kihúzta az egyik fotelt. – Legfeljebb egyik sem tetszik.
– Elnézést, uraim! – lépett hozzájuk egy idősebb pincér, kezében két itallappal. – Mielőtt helyet foglalnának, fel kell hívnom a figyelmüket egy apróságra.
Az orosz felnézett.
– Csak nem foglalásra vár az asztal?
– Ó, dehogy! – mosolyodott el a pincér. – Ez a kávéház sakkasztala. A tulajdonos régi szokása, melyhez a mai napig ragaszkodik, hogy aki ide leül, annak bizony játszania is kell.
– És ha nem akarunk? – kérdezte az orosz.
– Akkor természetesen kereshetnek másik asztalt.
A pincér egy pillanatra körbemutatott a zsúfolt helyiségen. A kínai férfi halkan felnevetett.
– Úgy látom, a körülmények már döntöttek helyettünk.
– A körülmények nem döntenek – morogta az orosz, miközben levette átázott kabátját.
– Csak korlátozzák a lehetőségeinket.
– Akkor talán érdemes volna megismernünk egymást, mielőtt korlátozott lehetőségeink között megpróbáljuk legyőzni a másikat – felelte a kínai, és kezet nyújtott.
Az orosz kelletlenül elfogadta a felé nyújtott kezet.
– A nevek nem számítanak – dörmögte, majd visszafordult a sakktábla felé.
A pincér letette az itallapokat.
– Nos, uraim, ki játszik a világos figurákkal?
– Kaphatnánk előbb egy forró kávét? – morogta az orosz a bajusza alatt.
– Természetesen – felelte a pincér. – És addig eldönthetik, ki kezd.
– Nos, akkor én választanék elsőként! – jelentette ki vidáman a kínai, és már nyúlt is a világos figurák felé.
Az orosz összevonta bozontos szemöldökét.
– Ugyan miért pont maga? Miért nem én?
– Mert én akarok választani előbb.
– Ez nem érv!
– Valóban nem – mosolyodott el a kínai. – De maga még egyetlen érvet sem mondott.
Az orosz bosszúsan hátradőlt.
– Maga mindig ilyen szemtelen?
– Csak azokkal, akiknek szükségük van rám.
Az orosz tekintete megkeményedett.
– Vigyázzon, barátom! Attól, hogy valaki segítséget kér, még nem válik a másik alárendeltjévé.
A kínai lassan visszahúzta a kezét a világos figuráktól.
– Természetesen nem, de azért nem árt tudni, melyikünknek van nagyobb szüksége a másikra.
Egy pillanatra elhallgattak.
– Akkor játsszunk – mordult fel az orosz.
– Örömmel! – mosolygott a kínai. – Csak azt ne feledje, hogy a sakktáblán a király is másokra szorul.
A pincér letette eléjük a két csésze gőzölgő kávét, majd magukra hagyta őket. A kínai elégedetten megdörzsölte a kezét, és előre tolta az egyik világos gyalogot.
– Nos, kezdjünk hozzá!
Az orosz belekortyolt a kávéjába, majd megvetően elhúzta a száját.
– Csak óvatosan, barátom, aki először lép, az először árulja el a szándékait is.
– Valóban? – kérdezte a kínai, miközben kényelmesen hátradőlt. – Én inkább úgy gondolom, aki először lép, az kényszeríti a másikat válaszra.
Az orosz egy határozott mozdulattal előre tolta a saját gyalogját.
– Mi van akkor, ha a válasz nem az, amire számított?
– Akkor alkalmazkodom.
– Ilyen egyszerű volna?
– Egyáltalán nem az, nem ragaszkodom mindenáron az eredeti elképzelésemhez.
Az orosz összehúzott szemmel figyelte ellenfelét.
– Maga túlságosan könnyedén veszi ezt a játékot.
A kínai a sakktáblára pillantott, de nem mozdult.
– Ellenkezőleg. Éppen ezért nem sietek.
– Mire vár?
– Arra, hogy kiderüljön, melyikünknek sürgősebb a győzelem.
Az orosz letette a csészéjét.
– A győzelem mindenkinek fontos.
– Természetesen – bólintott a kínai. – Csak nem mindenkinek ugyanakkor.
Az orosz néhány pillanatig mozdulatlanul nézte ellenfelét.
– Érdekes – szólalt meg végül. – Maga nem siet a győzelemmel, mégis ragaszkodott ahhoz, hogy elsőként léphessen.
– Talán szeretek előnyből indulni.
– Vagy csak szereti, ha mások végzik el maga helyett a nehezebb munkát.
A kínai arcáról lassan eltűnt a mosoly.
– Ezt most hogy érti?
– Pontosan úgy, ahogy mondtam. Maga nyugodtan üldögél, figyeli a táblát, és közben azt számolgatja, meddig tart ki az ellenfele.
– Nem az ellenfelem kitartása érdekel.
– Hát akkor kié?
A kínai nem válaszolt azonnal.
– Maga túl sokat képzel bele egy sakkjátszmába.
– Lehetséges. De mondja csak, mi történne, ha holnap felállnék ettől az asztaltól?
– Akkor véget érne a játék.
– Biztos benne? – kérdezte az orosz. – Vagy csak keresne valakit, aki folytatja helyettem?
A kínai letette a kezében tartott figurát.
– És maga biztos benne, hogy fel tudna állni?
Az orosz előrehajolt.
– Ne tévessze össze azt, hogy nem akarok felállni, azzal, hogy nem tudok.
A kínai elgondolkodva nézte ellenfelét.
– És mi tartja itt? A győzelem reménye vagy a vereségtől való félelem?
Az orosz állta a tekintetét.
– Maga túl sokat foglalkozik azzal, hogy én mikor állok fel. Kezdem azt hinni, nem is szeretné, ha távoznék.
– Ugyan miért ne szeretném?
– Talán mert amíg én itt játszom, magának nem kell máshol megvédenie a figuráit.
A kínai arca elkomorodott.
– Vigyázzon, barátom! Attól, hogy egy asztalnál ülünk, még nem biztos, hogy ugyanazt a játszmát játsszuk.
– Lehet – felelte az orosz. – De azt maga is tudja, hogy nem véletlenül ült le éppen ennél az asztalnál.
– És velem ki számol? – szólalt meg váratlanul egy hang a hátuk mögött.
Mindketten felkapták a fejüket.
Egy magas, elegáns kabátot viselő férfi állt mögöttük. Egyik kezében kávéscsészét tartott, a másikkal könnyedén felemelt egy figurát a tábláról.
– Nahát, micsoda érdekes felállás! – jegyezte meg, miközben végigmérte a két játékost. – Német sakktábla, orosz-kínai játszma…
Egy pillanatra elhallgatott, majd szélesen elmosolyodott.
– És mindez éppen ott, ahol történetesen nekem is vannak érdekeltségeim.
Az orosz felállt a fotelből.
– Ki engedte meg magának, hogy hozzányúljon a figurákhoz?
Az idegen visszatette a bábut.
– Ugyan már, uram! Csak ellenőriztem, hogy nem felejtettek-e le valakit a tábláról.
– Uraim, uraim! – lépett hozzájuk sietve a pincér. – Remélem, nincs semmi probléma!
– Csupán helyet keresek – felelte az idegen, és letette a kávéscsészéjét.
– Sajnos már egyetlen szabad asztalunk sincs – szabadkozott a pincér. – De ha megfelel az úrnak, felajánlhatok egy kis forgószéket itt, a sakkasztal mellett.
– Forgószéket? – kérdezte az idegen, és csak most tűnt fel, milyen jellegzetes amerikai kiejtéssel beszél.
– Igen, uram. Igaz, ebben az esetben kénytelen lesz végignézni az urak játszmáját.
– Ó, az egyáltalán nem jelent problémát. Kifejezetten szeretek figyelni.
A pincér odagurította a széket.
– Remélem, amerikai vendégünk jól érzi majd magát nálunk.
– Ne aggódjon – felelte az idegen, és leült. – Megszoktam, hogy Európában mindig akad számomra egy hely.
Az orosz felhorkanva visszaült a fotelba, a kínai pedig elmosolyodott.
Az amerikai kényelmesen elhelyezkedett a forgószékben, majd tekintetét végigjáratta a sakktáblán.
– Maga kockáztat, intett az orosz felé, maga pedig kivár.
Az orosz bosszúsan felnézett.
– És maga?
– Én egyelőre azt figyelem, kinek áll érdekében, hogy ez a játszma minél tovább tartson.
A kínai elmosolyodott.
– Talán annak, aki nem tudja eldönteni, melyikünkre figyeljen.
Az amerikai felé fordította a forgószéket.
– Ne becsülje alá a figyelmemet, uram. Attól még, hogy éppen máshová nézek, pontosan tudom, mit csinál.
– Akkor bizonyára azt is tudja, hogy amíg maga engem figyel, addig ő léphet – felelte a kínai, és az orosz felé biccentett.
Az orosz az asztalra csapta a tenyerét.
– Elég legyen! Egyikük sem fogja helyettem eldönteni, mikor és hová lépek!
Az amerikai elmosolyodott.
– Természetesen nem. De engem sokkal jobban érdekel, miért szeretné a barátunk, hogy maga tovább játsszon.
A kínai arcáról eltűnt a mosoly. Egy pillanatig az amerikait nézte, majd lassan hátradőlt.
– Különös. Maga most érkezett, és máris az én szándékaimat firtatja.
– Talán mert a maga szándékai kevésbé nyilvánvalóak – felelte az amerikai.
– Talán attól tart, hogy amíg vele foglalkozik, én túlságosan megerősödöm?
Az amerikai felvonta a szemüldökét.
– Ne feledje, hogy én egyszerre több táblán is tudok játszani.
– Tudom – bólintott a kínai. – Csak azt nem, hogy van-e elegendő figurája mindegyikhez.
Az orosz türelmetlenül megköszörülte a torkát.
– Elnézést, uraim! Amennyiben befejezték egymás méregetését, talán emlékeztethetném magukat rá, hogy ez az én játszmám is!
– Természetesen – fordult felé az amerikai. – Éppen ezért szeretném tudni, meddig akarja folytatni.
Az orosz szeme összeszűkült.
– Amíg el nem érem a célomat.
– És ha addigra már túl nagy árat fizetett érte? – kérdezte a kínai.
Az orosz felé fordult.
– Maga folyton azzal számol, hogy én meddig bírom. Azon elgondolkodott már, mi történik, ha egyszer valóban befejezem?
– Miért kellene attól tartanom? – kérdezte a kínai.
– Nem tudom, hogy kell-e – felelte az orosz. – De amíg én itt lekötöm az ellenfeleimet, magának van ideje megerősíteni a saját állásait. Ha viszont véget ér a játszmám, könnyen lehet, hogy a figyelmük ismét maga felé fordul.
A kínai hallgatott.
– Szóval ne csak azt számolgassa, mennyibe kerül nekem a folytatás – tette hozzá az orosz. – Azt is gondolja végig, mit veszíthet maga a befejezéssel.
Az amerikai letette a csészéjét.
A kínai válasz helyett a sakktábla felé fordult, és megtette következő lépését. Az orosz szinte azonnal válaszolt. A figurák egyre gyorsabban követték egymást a táblán. Hol egy gyalog került le, hol egy huszár változtatott állást. A két férfi már alig nézett egymásra, figyelmüket teljesen lekötötte a játék. Az amerikai némán figyelte őket a forgószékéből.
Aztán az orosz váratlanul előretolta az egyik gyalogját.
A kínai előrehajolt.
– Ezt most komolyan gondolja?
– Talán szabálytalan?
– Nem. Csak meglehetősen kockázatos.
– Akkor miért nem üti le?
A kínai a felkínált gyalogot nézte, majd ellenfele arcát fürkészte.
– Mert nem szoktam mindent elfogadni, amit ilyen készségesen kínálnak.
Az orosz szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
– Pedig eddig úgy tűnt, szívesen él a kínálkozó lehetőségekkel.
– Csak akkor, ha tudom, milyen árat kérnek értük.
Az amerikai előrehajolt a forgószékében.
– Érdekes. Egyikük hajlandó áldozatot hozni, a másik pedig fél elfogadni.
– Nem félek – felelte a kínai.
– Akkor mitől tart?
A kínai lassan az amerikai felé fordult.
– Attól, hogy maga túlságosan szeretné, ha leütném.
Az amerikai hátradőlt. Az orosz pedig először nevetett fel őszintén.
– Látja, barátom? Már azt sem tudja, kivel játszik.
Az orosz nevetése azonban hamar beleveszett a kávéház egyre erősödő morajába. A szomszédos asztalnál három francia vendég heves vitába keveredett. Egyikük az asztalra csapott, miközben a telefonján a párizsi tüntetésekről készült felvételeket mutogatta társainak.
– Elég volt! – fakadt ki. – Minden egyre drágább, és nekünk mindig csak türelmet prédikálnak!
A mellette ülő férfi ingerülten legyintett.
– Türelem? Abból már évek óta nem tudjuk kifizetni a számláinkat!
A szóváltásra a közeli asztalnál ülő olasz társaság is felfigyelt.
– Mintha nálunk másképp lenne! – szólt át egyikük, olyan széles karmozdulattal, hogy majdnem feldöntötte a kávéscsészéjét. – Milánóban már az utcán vitatkoznak arról, amiről a politikusok a tárgyalóasztalok mellett sem tudnak megegyezni!
Néhány asztallal arrébb egy spanyol férfi is bekapcsolódott a beszélgetésbe. A lakbérekről kezdett panaszkodni, mire a portugál szomszédja keserű nevetéssel közölte, hogy náluk sem könnyebb lakást találni.
A kávéházban egyre többen beszéltek egyszerre. Francia, olasz, spanyol és német szavak keveredtek a csészék csörömpölésével. A pincér tanácstalanul állt a pult mellett, kezében egy tálcával.
A sakkasztalnál ülő három férfi egy pillanatra elhallgatott. Az amerikai körbenézett.
– Úgy látom, nem csak nekünk vannak nézeteltéréseink.
A kínai az asztalok felé pillantott.
– Különös. Mi itt a következő lépésen gondolkodunk, ők pedig azon, hogyan éljék túl a holnapot.
Az orosz letette a kezében tartott sakkfigurát.
– Talán mert nekik nincs idejük kivárni, amíg mi befejezzük.
A kávéházban egyre hangosabbá vált a szóváltás. A francia asztalnál valaki ismét az asztalra csapott, az olaszok egymás szavába vágva vitatkoztak, a pincér pedig hiába próbálta csendre inteni a vendégeket.
Az orosz bosszúsan nézett körül.
– Ebben a hangzavarban lehetetlen játszani!
– Pedig eddig sem volt különösebben csendes a játszmánk – jegyezte meg a kínai.
– Maga ezt élvezi?
– Egyáltalán nem. Csak úgy látom, nem mindenki hajlandó tovább csendben várakozni.
Az amerikai megfordult a forgószékében, és végignézett a zsúfolt helyiségen.
– Úgy tűnik, a körülmények megváltoztak.
Az orosz felhorkant.
– A körülmények mindig változnak. Attól még nem kell felborítani a sakktáblát!
– Nem is borította fel senki – felelte a kínai. – Egyelőre.
Az orosz ránézett, majd váratlanul hátradőlt. Egy pillanatra a sakktáblára pillantott, aztán tekintete végigfutott a két férfin. Mintha hirtelen eszébe jutott volna valami.
– Tudják mit, uraim? Talán ideje lenne befejezni ezt a játszmát.
A kínai mozdulatlan maradt. Az amerikai forgószéke is megállt.
– Befejezni? – kérdezte végül a kínai. – És hogyan?
Az orosz lassan végignézett rajtuk.
– Éppen erre vagyok kíváncsi én is. Maguk szerint hogyan kellene véget érnie?
A kínai egy darabig hallgatott, majd a sakktáblára pillantott.
– Talán megegyezhetnénk egy döntetlenben.
Az orosz felvonta a szemöldökét.
– Döntetlenben? Pont maga, aki mindenáron a világos figurákkal akart játszani?
– A kezdés joga nem jelenti azt, hogy mindenáron győznöm kell.
– Ez meglepő – jegyezte meg gúnyosan az orosz. – Eddig azt hittem, maga szeret nyerni.
– Szeretek – felelte a kínai. – De nem minden győzelem ér annyit, amennyibe kerül.
Az amerikai előrehajolt a forgószékében.
– Egy döntetlenhez mindkét játékos beleegyezése szükséges. Na és mi történik azokkal, akiket az eredmény szintén érint?
– Magát például? – kérdezte az orosz.
– Többek között.
– Érdekes – jegyezte meg a kínai. – Amikor leült közénk, még csak figyelni akart. Most már a befejezés feltételeit is maga szabná meg?
– Nem szabok feltételeket – felelte az amerikai. – Csak szeretném tudni, milyen következményekkel járna a megállapodásuk.
Az orosz lassan előrehajolt.
– Akkor talán kezdjük azzal, hogy maga mit tartana elfogadhatónak.
Az amerikai elmosolyodott.
– Egy olyan eredményt, amely után nem kell attól tartanom, hogy holnap újrakezdik.
– Vagy attól, hogy valamelyikünk holnap már egy másik táblán játszik? – kérdezte a kínai.
Az amerikai mosolya megmerevedett.
– Az attól függ, milyen tábláról beszélünk.
– Látják, uraim! – szólalt meg az orosz. – Még be sem fejeztük a játszmát, de maguk már a következőn vitatkoznak.
Ebben a pillanatban megjelent mellettük a pincér.
– Elnézést, uraim, de lassan zárnánk.
Az orosz türelmetlenül intett.
– Egy pillanat! Még nem fejeztük be.
– Éppen ezt látom, uram – felelte a pincér, és a sakktáblára pillantott.
– Nem lehetne egy kicsit tovább nyitva tartani? – kérdezte az amerikai.
– Attól tartok, nem. A személyzetnek is haza kell mennie.
A kínai udvariasan elmosolyodott.
– Természetesen megértjük. Talán holnap folytathatnánk?
A pincér végignézett a három férfin.
– Holnap is itt lesz az asztal, uraim. Azt viszont nem ígérhetem, hogy szabad lesz.
Az orosz a sakktáblára meredt. A kínai összefonta a karját. Az amerikai pedig egy utolsót fordult a forgószékében.
A pincér ekkor három számlát helyezett az asztalra.
– És mielőtt távoznának, kérem, rendezzék a fogyasztásukat.
Az amerikai felvette az egyik számlát.
– Külön-külön fizetünk?
– Természetesen, uram. Mindenki a sajátját.
A kínai a számlájára pillantott.
– És a sakktábla használata?
– Az ingyenes – felelte a pincér.
Az orosz elégedetten bólintott.
– Végre valami, amiért nem kell fizetni!
A pincér elmosolyodott.
– Ó, uram, a játszmáért talán nem. De a következményeiért valakinek mindig fizetnie kell.
A három férfi lassan felállt az asztaltól. Az orosz magára terítette a kabátját, a kínai kezébe vette az esernyőjét, az amerikai pedig még egyszer visszapillantott a sakktáblára.
Egyikük sem nyúlt többé a figurákhoz.
Odakint az eső tovább verte Passau macskaköves utcáit. A kávéház lassan kiürült, a pincér pedig fáradt mozdulattal kezdte összeszedni a csészéket.
Amikor a sakkasztalhoz ért, egy pillanatra megállt. Végignézett a félbehagyott sakktáblán, majd leoltotta fölötte a lámpát.
A figurák a helyükön maradtak.
Holnap talán mások ülnek majd az asztalhoz. De a játszmát nekik is innen kell folytatniuk.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
