Rémülten tallózok a hírekben. Magyarul, oroszul, angolul, németül ugyanaz az aggodalom, vagy inkább félelem sugárzik belőlük. Háború van. A kontinensen, mi több, a határunkban. Háború, amiről sohasem hittem volna, hogy lehetséges lesz.
Több mint fél évszázada fordítok.
Egyik első fordításom egy ukrán író oroszul írt regénye volt. Utána néztem a szerzőnek a Wikipediában. Öt éve nincs közöttünk, de az internet már tagadja, hogy valaha is írt oroszul. Érdekes…
Utolsó fordításaim egyike az ukrán próza klasszikus megalapozójának, Mihajlo Kocjubinszkijnak a novellája. És ami közte volt, vagy félszáz könyv, több száz, tán ezernél is több cikk, recenzió, interjú. Oroszból, de ukrán, örmény, grúz, azerbajdzsán és más irodalmak alkotásai. És írások szerzőikről, műveikről. Az orosz nyelv közvetítésével jutottak el hozzám. Vagy azért, mert a szerzők orosz nyelven gazdagították nemzeti irodalmukat.
„Hány afrikai írói – köztük Nobel-díjas ír angolul, franciául? Félretették, elfelejtették volna nemzeti hovatartozásukat? Aligha. Csupán átléptek bizonyos korlátokon, amelyek bennünk léteznek. Amelyeket még nem bontottunk le. És sajnos vannak, akik szívesen újra felhúznák”
Elevenen él bennem számtalan ukrán író barátsága. Vitalij Korotics, a peresztrojkát támogató Ogonyok legendás főszerkesztője, aki a nemrég elhunyt Gorbacsov egyik harcostársa volt. De járt egykor lőrinci szerény szövetkezeti lakásomban a szovjet sci-fi klasszikusa, Vlagyimir Vladko, akit ma az ukrán irodalomtörténet Volodimir Vladkóként említ, ám művei, köztük azok is, amelyeket oroszul írt, ugyanolyan erővel és humánus elkötelezettséggel szólnak hozzánk.
És ott voltam 1973 telén Kijevben a Nagyszínházban, amikor Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóját ünnepeltük. Nemcsak a házigazda ukránok, de valamennyien, az egész Szovjetunióra szóló érvénnyel. És az csak természetes volt, hogy Borisz Paszternak, Leonyid Martinov és a többi nagyszerű, Petőfit fordító szovjet költő között megemlítették Leonyid Pervomajszkijt is, aki az ukrán olvasókkal ismertette meg költőnket. Ugyan miért hagytak volna valakit ki a felsorolásból? Ami lehetett volna nagyobb is, hiszen a Szovjetunióban 75 nyelven született irodalom, és adtak ki könyveket.
„És miután az orosz nyelv a frissen életre kelt nemzetek, nemzetiségek számára összekötő kapocs volt a világ, a világ irodalma, de tudománya és technikája felé, senkiben nem élt ellenszenv, nemhogy háborút gerjesztő gyűlölet. Hiszen gyakorlatilag oroszról nem is fordítottak ukránra, a <maloruszok> majdhogynem anyanyelvükként használták az orosz nyelvet is”
Feltehetően Vlagyimir fejdelemnek, aki a szlávokat behajtotta a Dnyeperbe, hogy megkeresztelje, és a kereszténység felé irányítsa a barbár népséget, meg sem fordult a fejében, hogy az ősi föld szülöttei valaha is fegyvert fognak egymás ellen. Igaz, pár évszázaddal később a tatár hordák előretörése folytán a szlávság, az orosz őshaza fővárosa észak felé költözött, Novgorodba. Majd a történelem kereke tovább forgott és Moszkva lett a főváros, hogy azt idővel az Európára ablakot nyitó Nagy Péter Szankt-Peterburgba helyezze át. Azután háromszáz évvel később Lenin, féltvén a polgárháborúban szenvedő fiatal szovjetállamot 15 ország nyílt intervenciójától, a fővárost immár véglegesen mai helyére, Moszkvába költöztesse vissza.
„Mi történt a világgal? Miért esnek egymás torkának nemzetek, népek, kisebbségek, melyek éveken, évtizedeken, évszázadokon át éltek egymás mellett?”
Vagy együtt, egy királyság, birodalom, állam védőernyője – most azt mondjuk elnyomása – alatt. Volt ez is, meg az is. A kérdés mindennél fájdalmasabban merült fel akkor, amikor szomszédságukban gyilkos háborúban darabokra hullott a sokáig minta szövetségi államként tisztelt Jugoszlávia. A kérdés akkortájt, de talán azóta is sokakat foglalkoztatott, foglalkoztat. Írószövetségi elnököm, Hubay Miklós, igazi európai és világfi talán mindenkinél élesebben átélte a fájó dilemmát. Amikor a Benczur utcából a Vörösmarty térre, a Nemzetközi P.E.N. Club magyar tagozatának élére átköltözött, ez késztette arra, hogy a ’90-es években „Odi et amo” címmel formás kötetet állíttasson össze, és adjon ki. A lassan épülő és a régi kulturális rendszert széttipró kapitalista piacgazdaságban íróhoz méltatlan erőfeszítéssel, különböző intézményektől koldulta össze rá a pénzt. A vékony könyvecske alcíme sokat elárul szándékáról: „Írói vallomások a nemzetek és kultúrák közötti szeretetről és gyűlöletről”. A fordítás mellett a nemzetközi írói kapcsolatok ápolásában is utolérhetetlen Tóth Éva volt szerkesztőtársam. A magyar kiadás mellett kiadtunk egy több nyelvű változatot is. Idézném belőle az időközben tragikus autóbalesetben elhunyt Ales Debeljak szlovén író megszívlelendő szavait:
„S most, a gyermekgyilkosságok, az etnikai tisztogatás és más szörnyűségek korában képtelenek vagyunk elhinni, hogy Jugoszlávia valamikor a népek békés egymás mellett élésének példamutató vidéke volt. A mindennapi horror egykori közös életünk minden részletét szétzúzta… Számomra a különbözőség tisztelete nem volt tartalmatlan jelszó, üres filozófiai spekuláció…”
Még elevenen él bennem a jugoszláviai háború emléke. Lőrinci házunk dolgozószobájába beszűrődött a közeli Ferihegyi repülőtérről Újvidék bombázására indult NATO repülők motorjának bömbölése. Még szerencse, hogy ebből kimaradtunk, a MIG-eket nem lehetett bevetni, nem volt sajátgép felismerő rendszerük, így magyar nem bombázott magyart… Húszegynéhány évvel később elképedve láttam, hogy az újvidéki hidat mementóként nem állították helyre, inkább újat építettek melléje. Ki volt az korlátolt stratéga, aki azt gondolta, hogy modern háborúban egy híd megsemmisítésével meg lehet akadályozni egy hadsereg átkelését egy folyón? A háborús sebek lassan begyógyultak. A horvátországi nyaralásokon a ’90-es évek vége felé már nem találtál háborús romokat. Karlovác egykor fallal körülvett régi városrészének bomba sújtotta épületét is helyreállították.
„Ám nehezebb helyreállítani a lelkek sebeit. A gyűlölet mindennapjaink része lett”
Mert a történelmi adok-kapoknak nincs sok értelme. Egymillió ukrán áldozta életét a Vörös Hadsereg soraiban a Szovjetunió és közvetve egész Európa felszabadításáért. És ezrek harcoltak partizánként a németek hátában. Hogy majd a nemzeti sérelmeket felgerjesztve ugyanezt folytassák a visszaállított határokon belül a Szovjetunióban. Igen, volt holodomor, éhínség, ami százezrek halálát okozta Ukrajnában, a cári birodalom, majd a Szovjetunió, s most kicsit a kontinens éléskamrájában. Ám a pusztító polgárháború és intervenció után másutt is pusztított az éhínség. Igen, ukránok magasabb egységekbe gyűjtve ott voltak a német haderő soraiban. De volt Vlaszov tábornok is, aki átállva a németek oldalán harcolt. Ez nem indok, hogy a fasisztákat támogató Banderát nemzeti hőssé emeljék. Minden népnek van elszámolnivalója, de ezt ne fegyverrel tegye. Se pro, se contra…
„És nagy a felelőssége a <szabad világnak> is, amely ujjongva ünnepelte a szocializmus összeomlását. Nem tudjuk, ki kinek mit ígért. Gorbacsovot becsapták vagy csak naiv volt. És azért, hogy a gyűlölt kommunizmus veszélyét eltemessék, szabad volt egyszer s mindörökre kiszabadítani a nacionalizmus szellemét a palackból?”
A kommunizmusét, ami gyakorlatilag sohasem létezett, inkább csak a két világrend szembenállásában eltorzult valós szocializmus volt. Beindultak a háborúk nemzetek, népcsoportok között Csecsenföldön, Azerbajdzsánban és sorolhatnám. És a szomszédságunkban szerbek, horvátok, macedónok, koszovói albánok között. Megérte? Kinek a felelőssége ez?
És kinek a felelőssége, hogy semmibe vették egy nagy nép, nemzet államának érdekeit? Hogy megmaradt a NATO, és halálos támaszpontok hálójával körbefonta a meggyengített Oroszországot? Nagyhatalomként, annak prakticista mentalitásával csak az Egyesült Államok és partnerei gondolkodhatnak?
„A felgerjesztett gyűlölet a korábban magát elnyomottnak érzett népeket, nemzeteket revánsra késztette”
S a reváns revánsot szült. Nincs mentség az agresszióra. Ám ezt a kérdést nem most, és nem így kellett volna megoldani, hanem jó három évtizeddel korábban. Közös bűnünk ez, és viselnünk kell a terhét. Bölcsebben kellene. Nem kisstílű politikai voksszerzésre, világhatalmi térnyerésre használva.
Reménytelen szavak. Annyifajta hatalmi, gazdasági, politikai érdek fonódik össze. És csak ülsz a tévékészülék, a computer halványabban villogó képernyője előtt és reménykedsz.
Kedves Iván!
Egy friss hír! Újra tüntetnek a katalánok Barcelonában. Önálló Katalóniát akarnak. George Orwell (alias Eric Blair) anno Hódolat Katalóniának c. könyvében spanyoloknak nevezi en bloc a helyieket. Ma ezek öntudatos katalánok. Bementem egy híres fotográfushoz More a neve, aki érdekes fotókat mutatott. Az apja készítette őket Franco bevonulásáról. Virágesővel fogadták, mert kiseperte a nemzetközi rablóbandát Spanyolországból. More Úr először franciával próbálkozott, majd maradtunk az angolnál. (Antoni Gaudí is szívesebben beszélt franciául, mint más nyelveken.) Megkérdeztem tőle a boltja fölött lengedező katalán zászló miatt, hogy mióta törekednek ennyire önállóságra? Nos, hát Franco halála után..
Hát gondoljuk végig: Tito meghalt, szétesett Jugoszlávia. Összeomlott a „létező szocializmus” ami a központi hatalom összeomlását is jelentette. A Szovjetunióban pontosan ez történt. Amíg a cár atyuska élt, vagy véreskezű bolsevik utódjai, addig a legkülönfélébb népek is egy országon belül maradtak, erőszakkal ott lettek tartva. Visszamehetünk a középkorba amikor a királyok soknemzetiségű országok uralkodói voltak. A legnagyobb durranás Európában Ferenc József halála után, az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása volt. Persze hozzátehetjük, hogy T.G. Masaryk mindent bevetett egy szakadár Csehszlovákia létrehozására, a szláv államok tömörítésére kitalált pánszláv ideológia mentén. Ezzel a pánszláv ideológiával hozták létre anno Jugoszláviát, a szláv népek nagy déli országát. Ez épp úgy összeomlott, mikor a diktatúra meggyengült.
A világ mai folyását nézve egy Európai Egyesült Államok teljes képtelenség. A csehek és a szlovákok a XX. században kétszer is bebizonyították, hogy képtelenek egy államban élni. Akkor, ha két ilyen nyelvileg, kulturálisan közelálló nép nem jön ki egymással, akkor a sokféle, sok nyelvet beszélő európaiakat nem fogják beterelni egy nagy közös Unióba. Mivel az Európai Unió ennyi népet egyesít, hamarosan ki is fog nyúlni, mert már óriási a széthúzás, és nemcsak itt keleten. Végülis pont a másik oldalon az angolok mondták először, hogy köszönik, de nekik ebből nem kell.
Az a helyzet, hogy a nacionalizmus ezerszer erősebb, semmint ahogyan azt az okoskodó, liberális baloldal véli.
Kedves Blogozó! Az Európai Szén- és Acélközösséget, az EU csíráját 1952-ben nem az okoskodó liberális baloldal hozta létre, hanem okos konzervatív politikusok, Robert Schuman és Jean Monnet. Azóta létezik az integráció gondolata, ami záloga a kontinens békéjének és fejlődésének. Földrészünk eljutott a korántsem tökéletes EU-hoz. Szabadon utazhattunk, bárhol letelepedhetünk, tanulhatunk, az áruk szabadon áramolhatnak, közelebb kerültek egymáshoz népek, nemzetek. Az integráció előnyeit százmilliók élvezik és nem igazán akarnak lemondani róla. Most is vár felvételre állam. A régi, történelmi sérelmekre épülő függetlenségi törekvések nem újdonságok, csak hogy emlékeztessem, elfelejtette említeni Dél-Tirolt, Észak-Írországot és még sorolhatnám. Mindez nem változtatott azon, hogy Európa egységes akar lenni és így akar együtt élni. A nemzeti gyűlölet és előítéletek még sokáig fognak élni és fenyegetni Európa törékeny békéjét, ám a többség nem ezt akarja. Megalomániás mini-Napóleonok mindig lesznek, akik saját politikai pecsenyéjüket sütögetik s próbálják szétverni azt, ami százmilliók boldogulását és békés közös létét segíti elő. Nagyszerű, hogy drukkol annak, hogy a kontinens 70 esztendeje uralkodó békéjének és fejlődésének alapja hulljon szét, ki tudja miféle kataklizmákat okozva, lásd délszláv háború, a Szovjetunió széthullása, stb.
Föderatív, több nemzetiségű államok – nem kicsik és világpolitikai tényezők – voltak és vannak ma is és meglévő problémáik ellenére tudnak együtt élni, lásd USA, India, Canada, Nagy-Britannia és lassan az egynemű etnikumú állam fikcióvá lesz. A kontinens és a világ nem a széthúzás, hanem az együttműködés felé tart, ami lemondásokkal is jár, ám előnyei – lásd az ezermilliárdok, amik hazánk fejlődését is elősegítették – kétségtelenek és érvek amellett, hogy tovább kell menni, még ha nehéz is, a megkezdett úton.
Kedves Iván! Én elfogadom, hogy a népek együttműködésre szorulnak, és arra is törekednek. Amit Schumann és társai létrehoztak az gazdasági közösség volt, működött is. A politikai közösségé emelt, vagy degradált Európai Unió döcög némileg. Persze, soknemzetiségű államnak tényleg ott van pl. India (nem mintha túl békés lenne a felszín alatt) és Kanada. Ott van Belgium is, ahol ha nem is ölik egymást a vallonok és a flamandok, de ellentétek azért vannak. Svájc is működik, de ott egy buszmegállóról is népszavazással dönt a helyi közigazgatás. Egyáltalán nem drukkolok a szétesésnek, ezt a soraimból nehéz kiolvasni. Tényként rögzítettem, hogy szétestek a zömmel szláv lakosságú országok (Csehszlovákia, Jugoszlávia)
Pont a politikai közösségre vagyok mérges, mert az ilyen egység nem erős, sőt. Amerika a bevándorlók hazája, ott mindenki jött-ment volt, de az európai népeknek komoly és régi kultúrájuk van. A központosításnak az a formája amit most Brüsszel csinál, pl. egyikünk se vegyen gázt az oroszoktól, inkább szellőztessék a ruhákat, ne mossanak, nos ez nem megy. Brüsszel legnagyobb hibája a helyi érdekek semmibevétele. Az USA minden tagállama nagyobb mozgástérrel rendelkezik, és a tyúkketrec méretével Washington -tudomásom szerint- nem foglalkozik.
A háborút alapból utálom, mert ártatlan embereket ölnek meg minden ok nélkül.
Arról Önnel nem szeretnék vitázni, hogy az emberiség egyesülés felé halad-e, vagy széttagoltság felé, esetlen a mai se itt-se ott állapota lesz tartós helyi háborúkkal tarkítva. Voltam Delphiben Pythia jóshelyén. (Szép nagy rommező..) sajnos egyetlen kérdésre sem kaptam választ. Az Istenek már régen elköltöztek az Olymposzról. Jelenleg a világ -nézetem szerint- egy nagy lejtőn gurul a megsemmisülés felé.
Üdvözlettel: L.S.
Kérem olvassa el „Az én Európai Unióm” című könyvem első, történelmi részét és akkor megérti, hogyan jött létre az Unió és miért van az, hogy mindenki az EU-ba igyekszik Jelenleg az alábbi országok adtak be jelentkezést csatlakozásra: Törökország, Szerbia, Albánia, Észak-Macedónia, Montenegro. Törökország és Szerbia népessége együtt több mint tízszerese örömmel és eredményesen népesedő (lásd köztársasági elnökasszonyunk ordas hazugsága) országunknak. Nyilván nem ismerik szeretett vezérünk próféciáit. Már tagjelöltek, csak még nem teljesítették a követelményeket: Bosznia-Hercegovina, Koszovó.
Csak arra hívnám fel a figyelmét, hogy nincs gazdasági együttműködés politikai együttműködés, minimális bizalom nélkül. Az EU nem ATM pénzfelvevő automata, ahonnan annyit markolsz, amennyit akarsz. Főképp mert az alapító tagországok kezdetektől fogva nettó befizetők, míg mi kezdetektől fogva nettó haszonélvezők vagyunk.
Azt a hülyeséget meg ugye maga sem hiszi el, hogy a németek mocsokba fulladnak, mert se víz, se gáz, se áram nem lesz. Sicc! Első nejem évtizedek óta ott él, ne mesélje ezt el neki… Miközben magasabb náluk az előírt a hőmérséklet, mint amit Szuper Viktorunk ígér. És a franciák tönkre menésére se várjon, hiába utálja őket Trianon miatt (amiben nem csak ők vettek részt, de mindegy). Jelenleg az ő inflációjuk a fele a magyarnak és volt észak-afrikai gyarmataikról annyi olajat szereznek be, amennyit akarnak.
A világ megsemmisülése víziójának megerősítéséért jó ha elmegy Delphoiba.
Élnénk mi úgy, mint a belgák (öt évig éltem ott), s lenne tízezrednyi akkora szellemi potenciálunk, mint az USA-nak vagy Indiának. Szövetségi államok és rohannak a pusztulásba…