Rémülten tallózok a hírekben. Magyarul, oroszul, angolul, németül ugyanaz  az aggodalom, vagy inkább félelem sugárzik belőlük. Háború van. A kontinensen, mi több, a határunkban. Háború, amiről sohasem hittem volna, hogy lehetséges lesz.

Több mint fél évszázada fordítok.

Egyik első fordításom egy ukrán író oroszul írt regénye volt. Utána néztem a szerzőnek a Wikipediában. Öt éve nincs közöttünk, de az internet már tagadja, hogy valaha is írt oroszul. Érdekes…

Utolsó fordításaim egyike az ukrán próza klasszikus megalapozójának, Mihajlo Kocjubinszkijnak a novellája. És ami közte volt, vagy félszáz könyv, több száz, tán ezernél is több cikk, recenzió, interjú. Oroszból, de ukrán, örmény, grúz, azerbajdzsán és más irodalmak alkotásai. És írások szerzőikről, műveikről. Az orosz nyelv közvetítésével jutottak el hozzám. Vagy azért, mert a szerzők orosz nyelven gazdagították nemzeti irodalmukat.

„Hány afrikai írói – köztük Nobel-díjas ír angolul, franciául? Félretették, elfelejtették volna nemzeti hovatartozásukat? Aligha. Csupán átléptek bizonyos korlátokon, amelyek bennünk léteznek. Amelyeket még nem bontottunk le. És sajnos vannak, akik szívesen újra felhúznák”

Elevenen él bennem számtalan ukrán író barátsága. Vitalij Korotics, a peresztrojkát támogató Ogonyok legendás főszerkesztője, aki a nemrég elhunyt Gorbacsov egyik harcostársa volt. De járt egykor lőrinci szerény szövetkezeti lakásomban a szovjet sci-fi klasszikusa, Vlagyimir Vladko, akit ma az ukrán irodalomtörténet Volodimir Vladkóként említ, ám művei, köztük azok is, amelyeket oroszul írt, ugyanolyan erővel és humánus elkötelezettséggel szólnak hozzánk.

És ott voltam 1973 telén Kijevben a Nagyszínházban, amikor Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóját ünnepeltük. Nemcsak a házigazda ukránok, de valamennyien, az egész Szovjetunióra szóló érvénnyel. És az csak természetes volt, hogy Borisz Paszternak, Leonyid Martinov és a többi nagyszerű, Petőfit fordító szovjet költő között megemlítették Leonyid Pervomajszkijt is, aki az ukrán olvasókkal ismertette meg költőnket. Ugyan miért hagytak volna valakit ki a felsorolásból? Ami lehetett volna nagyobb is, hiszen a Szovjetunióban 75 nyelven született irodalom, és adtak ki könyveket.

„És miután az orosz nyelv a frissen életre kelt nemzetek, nemzetiségek számára összekötő kapocs volt a világ, a világ irodalma, de tudománya és technikája felé, senkiben nem élt ellenszenv, nemhogy háborút gerjesztő gyűlölet. Hiszen gyakorlatilag oroszról nem is fordítottak ukránra, a <maloruszok>  majdhogynem anyanyelvükként használták az orosz nyelvet is”

Feltehetően Vlagyimir fejdelemnek, aki a szlávokat behajtotta a Dnyeperbe, hogy megkeresztelje, és a kereszténység felé irányítsa a barbár népséget, meg sem fordult a fejében, hogy az ősi föld szülöttei valaha is fegyvert fognak egymás ellen. Igaz, pár évszázaddal később a tatár hordák előretörése folytán a szlávság, az orosz őshaza fővárosa észak felé költözött, Novgorodba. Majd a történelem kereke tovább forgott és Moszkva lett a főváros, hogy azt idővel az Európára ablakot nyitó Nagy Péter Szankt-Peterburgba helyezze át. Azután háromszáz évvel később Lenin, féltvén a polgárháborúban szenvedő fiatal szovjetállamot 15 ország nyílt intervenciójától, a fővárost immár véglegesen mai helyére, Moszkvába költöztesse vissza.

„Mi történt a világgal? Miért esnek egymás torkának nemzetek, népek, kisebbségek, melyek éveken, évtizedeken, évszázadokon át éltek egymás mellett?”

Vagy együtt, egy királyság, birodalom, állam védőernyője – most azt mondjuk elnyomása – alatt. Volt ez is, meg az is. A kérdés mindennél fájdalmasabban merült fel akkor, amikor szomszédságukban gyilkos háborúban darabokra hullott a sokáig minta szövetségi államként tisztelt Jugoszlávia. A kérdés akkortájt, de talán azóta is sokakat foglalkoztatott, foglalkoztat. Írószövetségi elnököm, Hubay Miklós, igazi európai és világfi talán mindenkinél élesebben átélte a fájó dilemmát. Amikor a Benczur utcából a Vörösmarty térre, a Nemzetközi P.E.N. Club magyar tagozatának élére átköltözött, ez késztette arra, hogy a ’90-es években „Odi et amo” címmel formás kötetet állíttasson össze, és adjon ki. A lassan épülő és a régi kulturális rendszert széttipró kapitalista piacgazdaságban íróhoz méltatlan erőfeszítéssel, különböző intézményektől koldulta össze rá a pénzt. A vékony könyvecske alcíme sokat elárul szándékáról: „Írói vallomások a nemzetek és kultúrák közötti szeretetről és gyűlöletről”. A fordítás mellett a nemzetközi írói kapcsolatok ápolásában is utolérhetetlen Tóth Éva volt szerkesztőtársam. A magyar kiadás mellett kiadtunk egy több nyelvű változatot is. Idézném belőle az időközben tragikus autóbalesetben elhunyt Ales Debeljak szlovén író megszívlelendő szavait:

„S most, a gyermekgyilkosságok, az etnikai tisztogatás és más szörnyűségek korában képtelenek vagyunk elhinni, hogy Jugoszlávia valamikor a népek békés egymás mellett élésének példamutató vidéke volt.  A mindennapi horror egykori közös életünk minden részletét szétzúzta… Számomra a különbözőség tisztelete nem volt tartalmatlan jelszó, üres filozófiai spekuláció…”

Még elevenen él bennem a jugoszláviai háború emléke. Lőrinci házunk dolgozószobájába beszűrődött a közeli Ferihegyi repülőtérről Újvidék bombázására indult NATO repülők motorjának bömbölése. Még szerencse, hogy ebből kimaradtunk, a MIG-eket nem lehetett bevetni, nem volt sajátgép felismerő rendszerük, így magyar nem bombázott magyart… Húszegynéhány évvel később elképedve láttam, hogy az újvidéki hidat mementóként nem állították helyre, inkább újat építettek melléje. Ki volt az korlátolt stratéga, aki azt gondolta, hogy  modern háborúban egy híd megsemmisítésével meg lehet akadályozni egy hadsereg átkelését egy folyón? A háborús sebek lassan begyógyultak. A horvátországi nyaralásokon a ’90-es évek vége felé már nem találtál háborús romokat. Karlovác egykor fallal körülvett régi városrészének bomba sújtotta épületét is helyreállították.

„Ám nehezebb helyreállítani a lelkek sebeit. A gyűlölet mindennapjaink része lett”

Mert a történelmi adok-kapoknak nincs sok értelme. Egymillió ukrán áldozta életét a Vörös Hadsereg soraiban a Szovjetunió és közvetve egész Európa felszabadításáért. És ezrek harcoltak partizánként a németek hátában. Hogy majd a nemzeti sérelmeket felgerjesztve ugyanezt folytassák a visszaállított határokon belül a Szovjetunióban. Igen, volt holodomor, éhínség, ami százezrek halálát okozta Ukrajnában, a cári birodalom, majd a Szovjetunió, s most kicsit a kontinens éléskamrájában. Ám a pusztító polgárháború és intervenció után másutt is pusztított az éhínség. Igen, ukránok magasabb egységekbe gyűjtve ott voltak a német haderő soraiban. De volt Vlaszov tábornok is, aki átállva a németek oldalán harcolt. Ez nem indok, hogy a fasisztákat támogató Banderát nemzeti hőssé emeljék. Minden népnek van elszámolnivalója, de ezt ne fegyverrel tegye. Se pro, se contra…

„És nagy a felelőssége a <szabad világnak> is, amely ujjongva ünnepelte a szocializmus összeomlását. Nem tudjuk, ki kinek mit ígért. Gorbacsovot becsapták vagy csak naiv volt. És azért, hogy a gyűlölt kommunizmus veszélyét eltemessék, szabad volt egyszer s mindörökre kiszabadítani a nacionalizmus szellemét a palackból?”

A kommunizmusét, ami gyakorlatilag sohasem létezett, inkább csak a két világrend szembenállásában eltorzult valós szocializmus volt. Beindultak a háborúk nemzetek, népcsoportok között Csecsenföldön, Azerbajdzsánban és sorolhatnám. És a szomszédságunkban szerbek, horvátok, macedónok, koszovói albánok között. Megérte? Kinek a felelőssége ez?

És kinek a felelőssége, hogy semmibe vették egy nagy nép, nemzet államának érdekeit? Hogy megmaradt a NATO, és halálos támaszpontok hálójával körbefonta a meggyengített Oroszországot? Nagyhatalomként, annak prakticista mentalitásával csak az Egyesült Államok és partnerei gondolkodhatnak?

„A felgerjesztett gyűlölet a korábban magát elnyomottnak érzett népeket, nemzeteket revánsra késztette”

S a reváns revánsot szült. Nincs mentség az agresszióra.  Ám ezt a kérdést nem most, és nem így kellett volna megoldani, hanem jó három évtizeddel korábban. Közös bűnünk ez, és viselnünk kell a terhét. Bölcsebben kellene. Nem kisstílű politikai voksszerzésre, világhatalmi térnyerésre használva.

Reménytelen szavak. Annyifajta hatalmi, gazdasági, politikai érdek fonódik össze. És csak ülsz a tévékészülék, a computer halványabban villogó képernyője előtt és reménykedsz.