//„Mert Oroszország nem győzhet!”
„A sztálingrádi csata vészterhes kezdetén, 1942 augusztusában Churchill végre rászánta magát, hogy ellátogasson Moszkvába, és személyesen is tárgyaljon Sztálinnal. El kellett már ugyanis dönteni, hogy reális dolog-e most szövetkezni az oroszokkal, vagy várják ki a csata végét” #moszkvater

„Mert Oroszország nem győzhet!”

MEGOSZTÁS

Szerzőnk továbbra is a „nagy orosz lélek” nyomában jár, és a Győzelem Napja kapcsán megosztja velünk a megfigyelését, miszerint az oroszok mindig maguk építik újjá a soros háborúban, vagy forradalomban tönkretett országukat, és egyébként is, szeretik maguk intézni a sorsukat. Eközben többek között arra a következtetésre jut, hogy nem Putyintól, hanem sokkal inkább Brüsszel ijesztgetésnek álcázott ijedtségétől kell félnünk.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

„A sztálingrádi csata vészterhes kezdetén, 1942 augusztusában Churchill végre rászánta magát, hogy ellátogasson Moszkvába, és személyesen is tárgyaljon Sztálinnal. El kellett már ugyanis dönteni, hogy reális dolog-e most szövetkezni az oroszokkal, vagy várják ki a csata végét” #moszkvater
„A sztálingrádi csata vészterhes kezdetén, 1942 augusztusában Churchill végre rászánta magát, hogy ellátogasson Moszkvába, és személyesen is tárgyaljon Sztálinnal. El kellett már ugyanis dönteni, hogy reális dolog-e most szövetkezni az oroszokkal, vagy várják ki a csata végét”
Fotó:Wikimédia

Mert Oroszország nem győzhet! Hosszú halogatás után, ezzel az indoklással kapta meg Ukrajna a legutóbbi amerikai segélyt, és erre hivatkozva ajánlják fel egymással versengve a nyugat-európai kormányfők is a minél jobban hangzó, annál kevésbé reális ígéreteiket. De a hozzáértők szerint – Amerikában is vannak ilyenek – a fegyveres győzelemhez mindez kevés. És a forrongó Közel-Kelet, a gyanúsan hallgató Irán, meg Tajvan szorításában ők talán nem is ezt akarják most már igazán. Annyit szeretnének csak, hogy Európa, az agyonkényeztetett és taníttatott kedvenc gyermek viselkedjék most már egy kicsit felnőtt módra, és vállaljon többet a családi költségvetésből. Csak egy kicsit! Amíg a nagypofájú szomszédék, meg ők maguk is bele nem fáradnak ebbe a hibrid háborúzásba.

De nem taníttathatja az ember a legdrágább egyetemeken a gyerekeit minden következmény nélkül. Tudják ők nagyon is jól, hogy a háborúknak elég soká lesz még vége! Megsúgta nekik „apósuk” a Volkswagentől, vagy a Renaulttól. Aztán meg, jönnek nagy fekete autóikon a szegény ukrán menekültek is, talpig fegyverben. Az olcsó orosz nyersanyagok és energiahordozók meg nem jönnek. És nem csak a mezei gazdák nem fogják bírni ezt sokáig, hanem a „munkaadók” sem. Úgy, hogy minél előbb el kell kezdeni a versenyt. Aki most a legtöbbet ígéri, az kapja meg a legjobb szakértői tiszteletdíjat „apuka” bankjánál.

„Régóta így megy már ez, két proxy háború között egy ugyanolyan proxy béke”

Ehhez kell mindig egy nagy darab, jól kigyúrt Mumus, akiről elhitethető azért, hogy legyőzhető még ezekkel a hazugságokkal felszerelt ágyútöltelékekkel is. Most éppen a legkigyúrtabb káder- és oligarcha-gyerekek hazája, Oroszország az ügyeletes Mumus. De lehet, hogy ebben a játékban csődöt mondanak már a korábbi, csak a termelés és a hollywoodi filmekben kicsúcsosodó „kultúra” kihelyezésében olyan fényesen bevált fogások. Az orosz oligarchák és egyéb „apukák” közül ugyanis egyre többen szereztek, vagy szereznek már maguk is otthon diplomát, és tudják, hogy az semmivel sem ér kevesebbet a teljesen autonóm, de igen drága nyugati papíroknál. Talán, mert az utóbbi évtizedekben az oktatóknak és a jónépnek is sokkal több mindent kellett megélni, és végig gondolni, mint a nyugati kollégáknak.

„Látniuk kellett egy világtörténelmi nagyságrendű háborús győzelem elpangását, elsekélyesedését, szétfoszlását, és több okát meg is értették már ennek. De nem akarják kiönteni a fürdővízzel együtt a gyereket. És bármilyen nehéz is, megpróbálnak most egyet-mást jobban csinálni”

Például, 1945 májusától a Győzelem napja az Oroszországi Federációban az egyik legnagyobb állami ünnep. És bárkinek bármennyire nem tetszik is, idén május 9-én a Vörös téren ismét díszfelvonulás és katonai parádé lesz. Szergej Sojgu védelmi miniszter bejelentette, hogy emellett a föderáció 28 városában megtartják a hagyományos győzelem napi ünnepségeket. De nem fognak utána egyenesen a frontra masírozni, amint ez 1941. november 7-én történt.

Lehet, hogy tévedek, de én úgy gondolom, ha közvetve is, de ide tartozik az is, hogy európai körútja alkalmából nem egészen véletlenül fogja tölteni ezt a napot az idén Budapesten a kínai elnök is. Természetesen nem ünnepelni érkezik, hanem főként, a jövőről beszélni. Velünk, és másokkal is.

„Jó lenne, ha egyszer Kijevbe is eljutna. Mert a háborúnak csak úgy lehet vége egyszer, ha minden fél megérti, hogy a bármilyen drága győzelmeket is el lehet ám <pangani>!”

Például, az ukrán értelmezés szerint a II. világháború kezdete 1939 márciusa volt, amikor a magyarok elfoglalták Kárpát-Ukrajnát. A vége pedig, 1944. október 28. volt. Nyugat, vagyis Magyarország felé vonulva tovább, a szovjet csapatok (a 2. Ukrán Front keretében) ugyanis, akkor hagyták el az Ukrán Szövetségi Köztársaság területét. November 27-én pedig, a Munkácsi Kongresszus kimondta: „Örömteli történelmi napra ébredtünk. A hősies Vörös Hadsereg segítségével leráztuk a német-magyar igát.” Ma nem a dátumokról kellene már beszélni, és nem is arról, hogy ki kinek segített. A ruszofiliával igazán nem vádolható Zbigniew Brzezinski mindenesetre így vélekedik:

„Paradox helyzet, hogy a náci Németország leverése megemelte Amerika státusát, noha nem játszott döntő szerepet a hitlerizmus felett aratott katonai győzelemben. Ebben a küzdelemben az érdem a sztálini Szovjetuniót, Hitler gyűlöletes riválisát illeti meg. Ezzel szemben, a Szovjetunió politikai vereségében Amerikának valóban központi szerepe volt”

Ha jól számolom, az ukránok helyzete a Dnyepernél olyan most körülbelül, mint az ádáz magyaroké volt 1943 januárjában a Donnál. Annak következtében, hogy az oroszok győztesen vívták meg a háború sorsát meghatározó sztálingrádi csatát. Brzezinski sajnos nem adhat már többé tanácsot az ijedtében felfúvódott brüsszeli „elitnek”, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Azzal ijesztgetnek bennünket, hogy Putyin nem áll meg a Tiszánál.

„Nem Putyintól, hanem az ő ijesztgetésnek álcázott ijedtségüktől kell félnünk most leginkább”

A „barbár oroszoknak” van ugyanis annyi geopolitikai sütnivalója, hogy Berlin ismételt elfoglalása és olcsó energiával való ellátása helyett most inkább a világ két felét összekötő déli-, közép- és északi Selyemút megépítésében és üzemeltetésében tűznek maguk elé, annál sokkal jövedelmezőbb feladatokat.

Az orosz léleknek erre a „rejtélyére” a moszkvater.com-on bukkantam rá. Egyszer véletlenül túlfutottam a hadihelyzeten, túl a politikán is, és rábukkantam Földeák Iván: Volt egy másik szovjet irodalom? című, két év előtti remek írására, amelyet talán már akkor ez a titok inspirált. „Gondolta a fene!”, mondja most talán az író, Arany Jánossal. Tény azonban, hogy az orosz irodalom (lélek és gondolkodás) sokszínű egységéről, gazdagságáról és folyamatosságáról általa bemutatott bizonyítékok most is elő tudnak idézni bennünk igen aktuális gondolatokat.

 Molotov nemrég meghalt sofőrje elmondta például az egyik lapnak, hogy miért kapott az egykori főnökétől egy dedikált, drága órát, és egyáltalán, hogy miért éppen őt választotta ki erre a bizalmas munkára. A történet a következő.

„A sztálingrádi csata vészterhes kezdetén, 1942 augusztusában Churchill végre rászánta magát, hogy ellátogasson Moszkvába, és személyesen is tárgyaljon Sztálinnal. El kellett már ugyanis dönteni, hogy reális dolog-e most szövetkezni az oroszokkal, vagy várják ki a csata végét”

Molotov fogadta a repülőtéren. Nagy-Britannia miniszterelnöke büszkén lépdelt el a dísz osztag előtt. Majd hirtelen megállt, és szúrós tekintetét az egyik, „vigyázz!” állásba dermedt kiskatona szemébe mélyesztette. Peregtek a percek, és a kíséret már nyugtalankodni kezdett. De az állta, sőt viszonozta is a nehéz tekintetet. Az angol miniszterelnök végre tovább lépett, és az éjszakába nyúló tárgyalások megpecsételéseként, alaposan be is rúgott Sztálinnál. Találgathatjuk most már, hogy hány ilyen kiskatona volt abban a díszszázadban. Az igazi rejtély azonban az, hogy mi adta azt a lelki erőt és higgadt magabiztosságot ennek az egyetlennek is, hogy a szintén nem a 6.20-as vicinálissal érkezett Churchillt Sztálin minden érvénél erősebben meg tudta győzni róla, hogy

„az orosz hadsereg biztosan meg fogja állítani Hitlert a Volgánál!”

Erről a rejtélyről szól Földeák Iván egyik „nehezen kezelhető” író hősének, Konsztantyin Szimonovnak a Nappalok és éjszakák című regénye is. Szaburov százados a sztálingrádi csata egyik legnehezebb napján vezette megmaradt zászlóalját a várost védők felmentésére, akik már egészen a Volga partján fekvő kis faluig szorultak vissza. A németek minden áron át akartak kelni a folyón, és bekerítést készítettek elő. Egy holtfáradt idős asszony hátát a viskó vályogfalának vetve ült a földön, s a kimerültségtől halk hangon beszélte, hogyan égett le Sztálingrád. /…/Saját házáról azonban szót sem ejtett. Szaburov arra gondolt, hogy a háború alatt alig találkozott olyan valakivel, aki a saját elpusztult értékeit siratta volna. Csakis azt elpusztult városokat emlegették. Az asszony a kendője csücskével megtörölte könnyes szemét, hosszú, kérdő pillantással mérte végig hallgatóit, aztán elgondolkozva és mély meggyőződéssel azt mondta: mennyi pénz és mennyi munka! Miféle munka? – kérdezte valaki, aki nem fogta fel mindjárt, mire gondol az asszony. – Újra felépíteni mindent, adta meg az egyszerű magyarázatot az asszony. És Szaburov egyszerre megérezte, hogy itt, éppen itt van az a határ, amelyet már nem lehet átlépni.” (8. oldal. Fordította Nikodémusz Nelli.)

„Igen, az ilyen dolgokat csak megérezni lehet. És sok minden kell hozzá, hogy kialakuljon ez egy nemzetben, sőt a meghatározó tulajdonságává váljék”

Az írók dolga lenne, hogy ezeket mind nyomon kövessék és közkinccsé tegyék. Lenne nekem addig is egy megfigyelésem: az oroszok mindig maguk építik újjá a soros háborúban, vagy forradalomban tönkretett országukat. És egyébként is, szeretik maguk intézni a sorsukat. Háborút és békét egyaránt. Meglehet, hogy éppen ez kovácsolta össze egy nemzetté őket az évszázadok során a környező népekkel, az ukránoktól a cseremiszekig. Amerikában is valahogyan így történhetett. Néhány, néha egymással is marakodó nép együtt hódított meg egy csodálatos földet. Ez összeboronálta, és össze is fogja tartani őket, még sokáig. Mert így van szüksége rájuk.

MEGOSZTÁS