//Oroszhont ésszel fel nem foghatod…
„Ez az Oroszhon háborúzik. Talán nem olvasták a háború és béke igazságát oly megragadóan elénk táró írót?  Miféle kényszer térítette ezt a hatalmas országot a sehová nem vezető útra? Mivel hívta ki a sorsot? Maga ellen? És ellenünk?” #moszkvater

Oroszhont ésszel fel nem foghatod…

MEGOSZTÁS

 Két éve reménykedve ébredek. Talán ma, most… De nem. Igaz, a háborús híradások nem az első oldalon szerepelnek, nem a főcímek között, de azért elég idegesítőn ahhoz, hogy azonnal észre vegyem őket. És ott dobolnak a fülemben Fjodor Tyutcsev sorai. Négy, sokatmondó sor…

„Ez az Oroszhon háborúzik. Talán nem olvasták a háború és béke igazságát oly megragadóan elénk táró írót?  Miféle kényszer térítette ezt a hatalmas országot a sehová nem vezető útra? Mivel hívta ki a sorsot? Maga ellen? És ellenünk?” #moszkvater
„Ez az Oroszhon háborúzik. Talán nem olvasták a háború és béke igazságát oly megragadóan elénk táró írót?  Miféle kényszer térítette ezt a hatalmas országot a sehová nem vezető útra? Mivel hívta ki a sorsot? Maga ellen? És ellenünk?”
Fotó:EUROPRESS/Alexander NEMENOV/AFP

„Умом Россию не понять,

Аршином общим не измерить:

У ней особенная стать.

В Россию можно только верить.” 

(Oroszhont ésszel fel nem foghatod, 

Nagyságát arsinnal ne mérjed,

Titkait meg nem oldhatod,

Nyílt szívvel, hittel nézzed.)

Fél évszázada próbálom megfogadni Tyutcsev általam házi használatra ügyetlenül lefordított sorait, nem sikerül. Próbálok hinni az „Igor ének”-től a „Háború és béké”-ig a józan ész diadalábban, amit a művek hirdettek. És a több mint 60 általam fordított könyv, több száz cikk, tanulmány után sem sikerül. Álmatlan éjszakákon át kínlódtam az irodalmi Parnasszus orosz lakóinak magyarra ültetésével, Puskin kortársaitól JevtusenkóigSiskovtól Suksinig. Édes kín volt.

„Őket értettem. Nagyonis. Ahogy értettem Tolsztojt, Turgenyevet, Szimonovot, Nagibint, és a sort még hosszasan folytathatnám”

Vagy a filmművészetre térve, élveztem és értettem Csuhrajt, Mihalkovot. Bármilyen snájdig is volt Mel Ferrer, nekem a „tavasz 17 pillanatát” is őszinte átéléssel felmutató Vjacseszlav Tyihonov az igazi Bolkonszkij herceg. És bármennyire magával ragadott az igazságért elszántan küzdő „nyolcadik dühös ember”, Henry Fonda, bennem ma is Szergej Bondarcsuk mackós alakjában él tovább Pierre Bezuhov. Magyarázat és kétely nélkül csodáltam a beláthatatlanul kanyargós orosz történelmet idéző Repint és Malevicset, vagy a festményeiben a végtelen orosz természet szépségeit elém táró Siskovot és Levitant. Moszkvában a Tretyakovban vagy akár Brüsszelben, egy orosz kulturális hónap rendezvénysorozatán. Nélkülük szegényebb lennék, és nem csak jómagam.

Tyutcsev kellett ahhoz, hogy igazán megértsem a lakásomon gyakori vendég Szergej Zaligin kijelentését Oroszhon történelméről a forradalom után:

„A polgárháborúban nem a pusztítás volt a legszörnyűbb, hanem az, hogy orosz orosz ellen harcolt”

Ez az ő tragédiájuk volt, amin úrrá tudtak lenni, de milyen áron. Miközben a világ 15 országa küldött fegyvereseket, hogy elfojtsa a rendszerét fenyegető veszélyt. Talán nem is annyira ideológiai, mint nagyhatalmi, geopolitikai okokból. Ugye nem ismétlődhet meg ez napjainkban? Úrrá tudnak lenni ismét a lassan érlelődő tragédián?

Keresem a választ, és nem találom. „Oroszhont ésszel fel nem foghatod” – dobolnak fülemben a sorok. És nem csak Oroszhont. Lassan a legalább kontinensünkön egy ideje oly szépen elrendeződő világunkat sem. Az eurokonform szabadsággal kecsegtetőt. Amit értékelni és védeni kell. Annak ellenére, ha egyes politikusai, önjelölt váteszei, önös és nem igazán tiszta hatalmi érdekek mentén használják a szörnyű konfliktus idegeinket próbára tevő képeit.

Értem is meg nem is. A hiba bennem lenne? Vagy inkább Catullusnak van igaza: „Odi et amo”. Nem tudok lemondani a szeretetről, tiszteletről a Louvre-ral szemben lakást fenntartó Tolsztoj, a tambovi kormányzóságban született, de végül Párizsban elhunyt Zamjatyin, a Lenin tanácsára a forradalom utáni évek zűrzavarától megkímélendően Capriba kiköltözött Gorkij iránt. Ahogy nem tudok lemondani a fasizmus elől emigrációba menekülő Thomas Mann elismeréséről sem. Aki német volt, de egész Európáé, sőt, a világé.

„Edgar Allan Poe-ra, Alfred Tennysonra ugyanúgy szükségünk van, mint Alekszandr Puskinra vagy Fjodor Tyutcsevra. Nincs rájuk jobb kifejezés, mint a suta neológ szó, világirodalmárok”

És nem tudom nem gyűlölni a háborút kirobbantó, eszkaláló, borzalmait saját politikai karrierjük felépítésére, hatalmuk megerősítésére felhasználó politikusokat. Sem ideát, sem odaát. Ha egyáltalán van ide- és odaát. Mert minden ideát van, a technika nem mindig áldásos vívmányai következtében szűkre zsugorodott világunkban.

Mindenre lehet magyarázat, és semmire nincs. Nem tanult egyik fél sem a legutolsó nagy világégéséből, amikor 20 milliónál is több áldozatot hozott Oroszhon, hogy a világ megszabaduljon a fasizmustól. Most a győzelem legfőbb kikovácsolója képtelen és értelmetlen, agresszív konfliktusba rohant bele. Tolsztoj kikötötte, ne adjanak neki Nobel-díjat, mert nem fogadja el az emberek millióinak halálában segédkező tudós, a dinamitot feltaláló Alfred Nobel alapította elismerést.

„Ez az Oroszhon háborúzik. Talán nem olvasták a háború és béke igazságát oly megragadóan elénk táró írót?  Miféle kényszer térítette ezt a hatalmas országot a sehová nem vezető útra? Mivel hívta ki a sorsot? Maga ellen? És ellenünk?”

Egyelőre kusza gondolatok kavarognak bennem. Járjunk utána, hol és hogyan kezdődött, hogyan jutottak el idáig. És mit tehetünk, tettünk és teszünk mi, a szemlélők, a sodródók, a beletörődők, a jólétüket féltve, némán asszisztálók. Kinek a bűne ez? Vagy közös bűn?

Nem védeni akarom azt, ami védhetetlen. Csak ráébredni arra, netán tudatosítani azt, amit Tyutcsevhez ismét visszatérve szomorúan állapítok meg: „Oroszhont ésszel fel nem foghatod…”

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.