„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Az, amit a világ ma putyinizmusnak nevez, a már említett Stephen Kotkin erősen nyugati szemléletű interpretálásában egy tekintélyelvű, misztikus nacionalizmus, amely a Nyugat-ellenességen alapul, névlegesen hagyományos értékeket képvisel, és inkoherens módon kölcsönöz a szlavofilizmusból, az eurázsianizmusból, valamint a keleti ortodoxiából”
Fotó:EUROPRESS/SERGEI BOBYLYOV/POOL/AFP
Ötödik elnöki ciklusát kezdte meg az Oroszországot 2000 óta irányító Vlagyimir Putyin. Ennek kapcsán egymást érik az orosz fejlődést a nyugati koordináta rendszerbe helyezve vizsgáló, ebből következően általában gellert kapó elemzések. Lépten-nyomon találkozhatunk ezekben a putyinizmus fogalmával, amivel azonban nem kerülünk közelebb a megfejtéshez, hiszen politikai hovatartozástól függően ezt a kifejezést más-más tartalommal töltik fel.
„Míg Nyugaton, vagy éppen Ukrajnában és az orosz ellenzék köreiben a putyinizmus fő vonásainak – a múlt csökevényeiként jellemezve ezeket – az orosz birodalmi gondolatot, az expanziót, a militarizmust, és persze az autoriter kormányzást nevezik meg, addig a Putyin-rendszer orosz értelmezői nem okvetlenül kritikátlanul, de éppen a jövő Oroszországának hosszú távú ideológiáját, a szuverenitás, a stabilitás és a nagyság zálogát látják benne”
Vannak, akik Putyint már egyenesen Sztálinhoz hasonlítják, „megengedően” megjegyezve, hogy rendszere ugyan még nem olyan despota, mint a Generalisszimuszé, a Brezsnyev fémjelezte korszak berendezkedésénél azonban tekintélyelvűbb. Nos, ezek az elemzők vagy nem ismerik a Szovjetuniót, vagy már elfelejtették azokat az időket. Stephen Kotkin, a Stanford Egyetem Hoover Intézetének főmunkatársa a Foreign Affairs külpolitikai magazinban publikálva tévesen azzal üti fel az elemzését, hogy Putyin új cárnak állítja be magát, és végül ő is Sztálinhoz hasonítja, megjegyezve azért, hogy a gyilkos grúz despotával szemben ő új autokráciát megszilárdítva zsiványhatalmat épített ki.
Megengedőbb Makszim Szamorukov, a Carnegie Központ berlini intézetének munkatársa, aki elutasítja az olyan propagandisztikus leegyszerűsítéseket, mint például azt, hogy Alekszej Navalnij meggyilkolására személyesen az orosz elnök adott volna utasítást. Az emigrációban élő politológus szerint a rendszer egyszerűen normává teszi azt, hogy a börtönben bizony könnyen meg lehet halni, ahogy normává lett az évek során a politikai bebörtönzés, vagy maga az ukrajnai háború, végül az, hogy a háború már orosz területeket is érint. Egyszerűen olyanná lett a légkör – fogalmaz –, ahol ez megtörténhet. A politikai rendszerről szólva pedig azt emeli még ki, hogy az kívülről rendkívül stabilnak tűnik, valójában azonban törékeny.
„A putyini rendszer – emeli ki legújabb elemzésében – egy idősödő autokrata köré épített kártyavár, amelyben hatékonyan végrehajtják a felülről érkező utasításokat, azonban nem kontrollálják azok minőségét, éppen ezért ez a rendszer egyik pillanatról a másikra összeomolhat. Megint mások már a Putyin utáni időkre gondolva <jóindulatúan> azt vizionálják, hogy Oroszország a káoszba süllyedhet, még autoriterebb fordulatot vesz, vagy Kína vazallusává válik”
Azokra az orosz elemzőkre sokszor csak legyintenek, akik úgy látják – mint Konsztantyin Kosztyin, a Polgári Társadalom Fejlesztési Alapja elnevezésű kutatóközpont vezetője –, hogy Putyin olyan rendszert alakít ki, amely hosszú ideig az ő személyes közreműködése nélkül is működhet. A rendszer belső felépítését jól ismerő politológus, a legbefolyásosabb kört Politbüro 2.0-ként meghatározó Jevgenyij Mincsenko pedig arra mutat rá, hogy az új rendszerben nem lesz olyan „szuperhatalommal” felruházott intézmény, mint amilyen a jelenlegiben az elnök.
Sok tekintetben hasonlóképpen, a nyugati fősodornál árnyaltabban látja az orosz fejlődést a lengyelországi születésű, majd az Egyesült Államokban élő történész Walter Laqueur, aki a Putyinizmus – Oroszország és jövője a Nyugattal című könyvében egyebek között szintén arra a következtetésre jut, hogy
„a putyinizmus túléli Putyint”
Ez ugyanis mindaddig, amíg jól mennek a dolgok, a többség által elfogadott tekintélyelvű rendszer, ha pedig csökkenne a támogatás, valószínűleg a hatalomgyakorlás keményebb módszereit vezetnék be. A sajátos demokrácia modellt, amelyben a vezető kultusza nagyobb, mint Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár idején, de kisebb, mint Sztálin napjaiban volt, Laqueur minősítése szerint példa nélküli folyamat kísérte, hiszen a szovjet titkosszolgálatból, a KGB-ből Putyin alatt sokan – becslése szerint a legfelső tisztségekben lévők 30-40 százaléka – jutottak fontos posztokra. A történész azt is megállapítja, hogy az Oroszországban „szuverén demokráciának” is nevezett autoriter rendszer visszalépést jelent ugyan a gorbacsovi glasznosztytól, de meggyökeresedhetett, mert
„az ország nem kész a nyugati típusú demokráciára”
Laqueur szerint talán sohasem lesz az, mert az oroszok többsége szerint az nem illik az orosz hagyományokhoz, nincs összhangban az orosz értékekkel. Tény, hogy az orosz közeg, és a putyini hatalmi rend is inkább e vezérigény fennmaradásának, mintsem a civil társadalom feléledésének kedvez, és az orosz társadalom számára ez természetes. Főképp az 1990-es évek kudarcos demokrácia építő kísérlete, nyugati nyitása után, illetve a jelenlegi nyugati rendszer vadhajtásait, és az angolszász típusú demokrácia modell válságát látva.
„Az, amit a világ ma putyinizmusnak nevez, a már említett Stephen Kotkin erősen nyugati szemléletű interpretálásában egy tekintélyelvű, misztikus nacionalizmus, amely a Nyugat-ellenességen alapul, névlegesen hagyományos értékeket képvisel, és inkoherens módon kölcsönöz a szlavofilizmusból, az eurázsianizmusból, valamint a keleti ortodoxiából”
Ehhez képest lényegesen árnyalja a képet lapunknak Konsztantyin Bondarenko, aki 2023-ban Kijevben könyvet is megjelentetett a késői Putyin-korszakról. Az ukrán politológus ideológiai értelemben szociálkonzervatív – e tekintetben erősen hasonlít Donald Trumphoz – rendszerként írja le a berendezkedést, amelynek így a középpontjában e tekintetben a szociális érzékenység és a hagyományos értékek állnak. Ami a társadalmi berendezkedést illeti, azt Bondarenko a késői középkorból kölcsönzött terminussal hivatásrendiként határozza meg, amely elfogadja és nem diktatúraként éli meg az erős vezető fémjelezte rendszert, és a nyugati átlagnál messze jobban tűri a szegénységet is, ám erős az igazságérzete. Így haragja jóval inkább irányul a bojárok (oligarchák), mint a cár ellen. A politikai rendszert a leginkább talán autoriter felhangokkal bíró választási demokráciaként lehetne szerinte leírni. Az autoriter jellemvonásokat egyébként sok tekintetben eleve magyarázzák az ország adottságaiban gyökerező történelmi hagyományok, a hatalmas kiterjedés, így az állam irányításának hatékonysága megkívánja a kemény kezet. A széttartó tendenciákat, a szeparatizmust másképp nehezen lehetne visszafogni.
„S hogy hol van ebben a rendszerben Putyin? Az ukrán elemző szerint az érdekeket egyensúlyban tartó döntőbíróként a gyakran a <Kreml bástyáiként> leírt különböző erőcsoportok fölött. A legfontosabb feladata talán az eliten belüli erőegyensúly fenntartása, ezért a rendszer stabilitásának megtartása érdekében nem engedi a különböző érdekek durva ütközését”
Ebből is látszik, hogy bár a média hagyományosan Vlagyimir Putyin egyszemélyi döntései által irányított monolit tömbként láttatja az orosz politikumot, amellyel szemben csupán néhány rendszerkritikus liberális áll, ez ennél sokkal bonyolultabb.
Bondarenko cáfolja azt is, hogy ez a rendszer törékeny lenne. Mint fogalmaz, olyan stressz teszteket is kibírt, mint 2022 őszén a hadsereg látványos sikertelensége az ukrán frontokon, majd Jevgenyij Prigozsin lázadása. A rendszer végül ezekből a megrázkódtatásokból megerősödve került ki.
A politológus szerint a háborút is sokáig képes lesz még bírni a rendszer, hiszen Oroszország tartalékai óriásiak, a rendszer pedig gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez. E tekintetben a kulcskérdés, hogy meddig és mennyire marad szoros Oroszország és Kína viszonya. Lényegében ez a stratégiai szövetség akadályozza meg Oroszország elszigetelését, és biztosítja jelenleg jelentős mértékben az orosz rendszer és a gazdaság stabilitását. Pekingnek jelenleg elemi érdeke, hogy Oroszország egységes és erős maradjon. Ennek az alternatívája ugyanis a káosz mellett az, hogy a jelenlegi Oroszország helyén Kína szomszédságában megjelenik 5-10 amerikabarát állam.
„A háború tehát nem rengette meg a politikai rendszert – sőt, épp ellenkezőleg, megerősítette –, nem alakult ki háborúellenes front, a társadalom nem fordult a rendszer ellen, így Vlagyimir Putyinnak széles mozgástere van a háború folytatására”
Ebben sokat segít a Kremlnek a Nyugat is, a külső ellenségkép megjelenése, felerősödése ugyanis természetes módon felsorakoztatja a társadalmat a hatalom mögött. Jól mutatta ezt a márciusi elnökválasztás eredménye, a Vlagyimir Putyin melletti látványos kiállás.
(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
Matyi Ákos says:
TiszteltSteir Gábor!
Kifejezetten jó írás, azért meg kell jegyezni a birodalmi gondolkodás előretörését, mivel párhuzamosan előtört Oroszországban is Putyin Sztálinhoz való hasonlítása, igaz ez alapvetően nem a fősodratú, hanem a marginális elgondolás. Lásd az “Ötödik Orosz Birodalom” elgondolás amit Alexander Prokhanov teorizálta 2006 ban, egyenlőre egyre hangosabban dörömböl, de még nem tört át igazán. Abban “ahogy 1917-ben a nyugati liberalizmus eljött és felszámolta a “Harmadik Orosz Birodalmat”,de eljött Sztálin felszámolta a nyugati liberalizmust és elhozta a “Negyedik Orosz Birodalmat” ugyanígy jött el 1991 ben a nyugati liberalizmus, hogy romlásba döntse a Negyedik Orosz Birodalamt, de eljön újra Sztálin, hogy felszámolja a liberalizmust, hogy Oroszország megerősödhessen és eljöhessen az “Ötödik Orosz Birodalom”.
Másik részről beszélni kell a birodalmi gondolkodás paneleinek újra előkerülése uvarovi hármas,”pravoszlávia, önkényuralom, népiség” és a többi előkerülése, Harmadik Róma. A legnagyobb probléma, hogy ezekben az ideologiákat újrahevítő ideologiagyárak lásd Izborsky Club, 2 ellenségképpel számol külső ellenség a nyugati liberalizmus, a másik az “orosz elit amit a nyugat hozott létre” és annak leváltása, és ezzel párhuzamosan az elitváltással egyre erősebben előjön akár az orosz elit fizikai likvidálásának gondolata, az elitváltást egyik “kiegészítő” elemeként lásd Alexander Kalashnyikov “új opricsnyina” elképzelés. Ez nem feszíti szét előbb-utóbb az úgy nevezett eliten belüli békét? A társadalmi illetve ideológiai folyamatokat a Szovjetunió se tudta megállítani, ezzel, hogy küzd meg Putyinizmus.? Ezeket a folyamatokat szokták betudni annak, hogy Putyin igy kelt fel és igy döntött. Ezek a folyamatok eléggé itt dübörögnek az ablakon, szinte megállíthatatlanul. Elmúlt évek nyugati hozzáállása Oroszországban ezeket a folyamatokat csak megállíthatatlanul felgyorsították !
csakafidesz says:
Közismert adoma:
– Uram! Ön is marxista?
– Nem! Én Marx Károly vagyok!
(Jól hangzik, de valószínűleg nem igaz.)
Marx ugyan megélte, hogy ~izmust csináljanak a tanításából, ami nem volt se tanítás, se megfogható koherens egész. A marxizmus egy utólagosan kreált dolog, egy olyan szemétkupac amelyhez bármit hozzá lehetett söpörni. Illett mellé tenni egy leninizmust, sőt egy időben még sztálinizmust is. Kínában is beszéltek a maoizmusról, holott konkrét tartalma annak sem volt. Minden esetre 1968-ban a párizsi diákok azt hirdették magukról, hogy ők maoisták. Sajátos életkor az, amikor a fiatal emberek megpróbálják elhelyezni önmagukat és a szerepüket a világban.
Mire jó ez a sok ~izmus? Nos -szerintem- a rabulisztika komoly áltudomány, vagy inkább gyakorlat. Lényege, hogy hetet-havat összehordunk, és ezáltal valamilyen tekintélyt vívunk ki. A demagógok mindig is abból akartak megélni, hogy szép szóvirágokkal bizonygatták az igazukat. Anno volt tudományos szocializmus tanszék is, és ott nagy kondérban kavarták a semmit.
Ennyit a “putyinizmusról”.
Magáról a “rendszerről” csak annyit, hogy a rend az nem azonos a rendszerrel. Ma Oroszországban rend van, főképp ha a Jelcin-i korszakhoz viszonyítunk. A rend előfeltétele a rendteremtés. Putyin pedig keménykezű, pragmatikus vezető. Mindenféle összegezhető rendszer nélkül rendet lehet teremteni, csak egymás mellé kell helyezni azokat az elemeket amelyek egymás mellé valók. A hatalom közeléből pedig gyorsan el kell takarítani az anarchistákat, a rendbontásban érdekelteket, a zavarosban halászókat.
Törőcsik László says:
Hamis minden értékelés, amely az orosz belpolitika elemzéséből mellőzi az ország földrajzi helyzetének és annak a nemzetközi környezetnek a vizsgálatát, amelyben Oroszország (Szovjetunió) legalább egy évszázada él, ideértve különösen a II. világháborút követő egyre fokozódó katonai fenyegetést.