„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„A hirtelen felgerjedt vonzalom gyakran csábítja zsákutcába, löki vakvágányra az alkotó embert. Féktelen szenvedélyének árát pedig mások fizetik meg. Én szerencsésen megúsztam” A kép illusztráció
Fotó:FORTEPAN/Bauer Sándor
– Földeák elvtárs?
A hang udvariasan hideg volt, hangyák futkostak tőle a hátamon.
– Ige-e-en…
– Aczél elvtárs titkárságáról hívom. Az a kérésünk, hogy 9 órára legyen új tolmács Arbuzov elvtárs szobájában a Royal szállóban.
Mindig ettől féltem. Öreg biciklista kollégáim szerint a külügyér szakma akár egy tűzszerészé. Egyszer lépsz csak aknára és utána becsukhatod a boltot.
Alekszej Nyikolajevics Arbuzovot (1908-1986) akkoriban nem kellett különösebben bemutatni a hazai színházi világban. Nem könnyen jutott a színházi élet csúcsára. Elszegényedett, diplomáciai pályára fanyalodott nemesi család sarjaként hányatott élettel ajándékozta meg a sors. 11 éves korára árvaságra jutott, csavargó lett, egy makarenkói munkatábor lakója. A polgárháború után színdarabokkal tájoló agitációs vonaton sertepertél, majd felnőve a moszkvai Meyerhold Színház dramaturgja.
„Darabjai hatalmas sikerek, csak az <Irkutszki történet> című drámáját 9 ezer alkalommal játsszák. Nálunk szinte házi szerző volt. És nem vetette meg a színésznők barátságát”
Ugyan mi történhetett az egyébként derűs és emberséges íróval? Mindjárt, tartózkodása második napján? Azt, hogy honnan fúj a szél, sejtettem. Arbuzovnak számos ismerőse volt a színházi életben, akik kötődtek a párt kulturális vezetéséhez. Nekem egyetlen feladatom maradt, tolmácsot keríteni. Pedig reménykedtem, hogy kijelölt kísérője, az oroszul jól beszélő fiatal költőnő ügyes választás volt. Adottságait, vonzó küllemét a vendég már az első találkozáskor értékelte. Mi történhetett?
A szerencse mellém állt. Kétségbeesésemben felhívtam B. Pált, akivel együtt voltam részképzésen a Szovjetunióban. Még ágyban volt. Álmos hangon válaszolgatott, de nem mondott nemet. Kötélnek állt, s lett Arbuzov örömmel fogadott kísérője.
„Most már csak az maradt, hogy kiderítsem, mi volt a konfliktus oka”
A vendégre rákérdezni nem lett volna tapintatos, Palira bíztam a felderítést. Az igazságot csak a vendég elutazása után tudtam meg.
A körülajnározott drámaíró a Katona József Színházban darabja szünetében gálánsan felajánlotta igencsak vonzó kísérőjének, nem inna-e valamit.
– Száraz Martinit. Olajbogyóval… zölddel… citromszelettel… jéggel – volt a tapintatosan szerény válasz. – És van egy titkom – duruzsolta a vendég fülébe a miniszoknyás tündér.
Alekszej Nyikolajevics már lassuló szívében felgyúlhatott a még teljesen el nem hamvadt tűz. Színházi körökben sokat tapasztalt lelkében feléledt a remény. Áttörte magát a tömegen, hogy megszerezze a hideg Martinit. Olajbogyóval. Természetesen zölddel. És citromszelettel. És persze jégkockával.
„A kiszolgáló értett angolul, az ital már ott volt a kezében. Csak éppen választottját nem találta. Az ugyanis már az ajtóban volt s onnan intett vissza kecses kacsójával”
– Ez volt a meglepi – zárta le a történetet Pali barátom.
Hogy mennyire volt igaz, és csak ennyi lehetett író és kései múzsája között, arra most, közel fél évszázad távlatából aligha kaphatok magyarázatot. A költőnő meglehetősen viharos szerelmi élete különféle változatokat sejdít. Palitól végképp nem tudhattam meg. Ő az első magyar szépségverseny győzteséhez köthető reménytelen és viszonzatlan szerelmi vonzalmában öngyilkos lett. Követte a szépségkirálynőt, aki a celeb ipar megaláztatásaitól megtörve, álmaiban csalódva gyógyszerrel a halálba menekült.
„A hirtelen felgerjedt vonzalom gyakran csábítja zsákutcába, löki vakvágányra az alkotó embert. Féktelen szenvedélyének árát pedig mások fizetik meg. Én szerencsésen megúsztam”
V. A. a magyar irodalom fenegyereke különös kéréssel állított be az Írószövetség külügyi osztályára. Anyagot szeretne gyűjteni, szociográfiát akar írni a szovjet munkások életéről.
Kérése kissé megdöbbentett. Mint az igazság kérlelhetetlen bajnoka robbant be a hazai irodalomba, amikor riportban írta meg, hogy egy kelet-magyarországi, falusi iskola tanulóinak hajában gyűlölt, jobb helyeken már elfeledett ízeltlábúakat találtak. No, lett is felbuzdulás a helyi vezetők között, a pártbizottság berkeiben. „Nálunk, ez lehetetlen” – vágták rá azonnal.
S elkezdődött a hajsza a paraszti sorból éppen vagánysága révén kiemelkedett író után. Aki véletlenül egy budai társasházban élt az Írószövetség elnökével, aki maga is paraszti sorból emelkedett fel, és a kérdést a legmagasabb szinten, a magyar parasztember józanságával döntötte el.
– Találtak ízeltlábúakat a kisiskolások fejében? – tette fel a kérdést a tetemre hívást követelő helyi hatalmasságoknak.
– Hát… szóval…
Az elnök korábban miniszter is volt. Tudták, hogy vannak kapcsolatai, s ezek különös súlyt adtak szavainak.
– Volt, vagy nem? – ismételte meg az elnök, miközben szívbetegségre utaló táskás szemét zsebkendőjével törölgette.
Az ügyet lezárták. A buksi fejecskéket megnyírták, behintették rovarirtóval, a fiatal szociográfus író pedig elindult felfelé az irodalmi karrier lejtőjén.
„Kérdése meglepett, de hízelgő volt. Botor fejjel hátsó gondolatot nem sejtettem mögötte. Természetes, hogy megkapta az utat, pénzt, paripát, fegyvert, vagyis útlevelet, repülőjegyet, napidíjat. Ugyan nem teljesen értettem, hogy miért akar feltétlenül Leningrádba utazni”
A város, „észak Velencéje” a Putyilov-művek ellenére akkoriban már nem igazán volt a szovjet ipar fellegvára. Talán a munkásosztály mozgalmi hagyományait szeretné feltérképezni – nyugtatgattam magamat. Elégedetten dőltem hátra a székemen. Sikerült egy szerény téglával gazdagítanom a magyar-szovjet irodalmi együttműködés lassan terebélyesedő épületét.
Két nappal később csengett a telefon. Interurbán hívás.
A Szovjet Írószövetség Külügyi Osztályának vezetője, Alekszandr Alekszandrovics volt. Rosszat sejtettem.
– Iván, kiküldöttetek holnap a reggeli géppel érkezik vissza Budapestre. Fogadjátok.
Búgás. A vonal megszakadt, a túlsó végén letették a kagylót.
Lázasan hívtam partneremet, Szergejt.
– Mi történt? – faggattam izgatottan.
Hangomból kiérezve a kétségbeesésemet, kedélyesen nyugtatgatott.
– Ugyan, ilyesmi nálunk gyakran előfordul. Íróbarátunk beszívott és kissé átrendezte a szállodai szobát – jegyezte meg kajánul.
„Később, legközelebbi személyes találkozásunkkor fény derült a dologra. A magyar irodalom fenegyereke becserkészett egy bölcsésztan hallgató hölgyet, aki azonban különböző objektív okok miatt – kollégiumi szállás, az író részéről éber és féltékeny asszony – Budapesten nem állt kötélnek. Viszont kapott fél éves részképzést az északi metropolisban”
Írónk lobogó lánggal, áttörve minden akadályon sietett utána. Ám Goethe szerint is „fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld”, vagyis álmaink és a valóság nem mindig esik egybe. A menő író kedvességét Budapesten szívesen kihasználó leányzó lelki és szerelmi életében változás következett be. Ugyan fellátogatott az író elegáns, még zongorával is felszerelt szállodai szobájába a Jevropejszkaja Szállóba, ám arra, ami lovagja útjának valós célja volt, már nem volt hajlandó. Még alapos italozás után sem, aminek hangos botrány, kézitusa, majd letépett függönyben és összetört bútorokban manifesztálódó dühroham lett az eredménye. A nem éppen épületes jelenetnek a kiérkező orvos idegnyugtató injekciója vetett véget.
„Iván, hogy került ez a vadember a Szovjetunióba?”
– vonta fel szemöldökét nem éppen barátságosan főnökasszonyom. Akkoriban az volt a metódus, hogy az Írószövetség írásban kérte a felettes hatóságot, az akkor éppen ki tudja hányadik névváltoztatást átélt kulturális, művelődési minisztérium illetékes osztályát, hogy hagyják jóvá az utat.
Néha – sürgős esetekben erről bizony elfeledkeztünk. Nyomban lucskos lett hátamon az ing.
– Nem tetszik emlékezni? Mi terjesztettük fel. Majd előkerítem a… dokumentumot.
Gyakran követtünk el hivatali gyarlóságokat. Gyorsan küldtünk antedatálva egy feljegyzést a felettes hatóságnak, ahol meglelvén az iktatóban a dokumentumot, saját saruk leplezendő, elkenték az ügyet. Ahogy az irodalmi együttműködés oltárán a két szövetség is. Író írónak,.. nem árt. Bár rezgett a léc és ingott a székem íróasztalom mögött, ezt az aknát is sikerült hatástalanítanom. Reméltem, hogy utoljára. Tévedtem. De ez már egy másik történet. Pontosabban nem is egy.
Négy évtized nagy idő. Végbementek az ismert változások. Alekszej Arbuzov már nem olyan gyakori vendég a hazai színpadokon. Pali körmönfont filozófiai és esztétikai tanulmányait csak a szakma művelői forgatják. V. A. írt vagy tucatnyi botránykönyvet, melyekben a hazai gazdasági, társadalmi és kulturális élet fonákságait pellengérezte ki. Nem sok sikerrel, a gyarlóságok maradtak, ő viszont kiköltözött a temető ingyenes írói parcellájába. De előtte még egy nagy példányszámban elkelt könyvvel próbálta megfejteni, mitől rossz a magyar foci. Neki sem sikerült, mint azóta senkinek.
„A mű a szovjet munkásság forradalmi hagyományairól nem született meg, miként mindkét irodalom is megfeledkezett a dolgozó emberről”
Jelen visszaemlékezés írója közben átevezett a zsurnalisztika és a napi politika robbanó szerkezetekkel telerakott közös harcmezejére. Másfél évtized alatt sikerült elkerülnie a baklövések halálos aknáit, melyek bőven szolgálnak munícióval visszaemlékezéseihez.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
