„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára
„Csehov válaszát nem ismerjük. Valószínűleg egyetértett ezzel az értelmezéssel, hiszen az új befejezés, Ivanov öngyilkossága minden alapot megad hozzá. Ez már egy leegyszerűsített, tendenciózus Hamlet utánzat. Hátán a pecséttel: ”
Fotó:Wikimedia
„Lelkesedni és csüggedni is, túl fáradtak vagyunk már.
Még a század nagy eszméi is, amelyeken pedig, oly szívesen kérőznek
a politikusok, még a ’koreszmék’ is, jócskán veszítettek az erejükből.
Csak a nyájat terelő korcsok ugatnak még, dühösen mardosva a hátramaradókat.
Nem veszik észre, hogy a vezérkos már tanácstalan toporog.
Nem tudja, hogy merre vezesse tovább az eltévedt nyájat.”
(Nyikolaj Gogol)
Boldogult úrfi koromban alkalmam nyílt egyszer Csehov könyveit lapozgatni egy álló héten át, a jaltai villa könyvtárszobájában. Most már persze, nagy rendet tartanak ott is a muzeológusok. De mint hajszolt ember, azt hiszem, hogy csak kevés könyvet olvashatott el ilyen szépen, elejétől végig. Néhányat azonban, mindig a keze ügyében tartott. Ezeket nevének kezdőbetűivel jelölte meg, mint a szerzetesek az imakönyvüket. Az érdekesebb részeket aláhúzta, a legfontosabbakhoz pedig, egy NB (notabene) jelet is tett a margóra. Így tudtam meg, hogy az 1880-as évek végén, első nagy társadalmi drámája, az Ivanov írása idején, leginkább Shakespeare-t és Gogolt olvashatta. De nemcsak a fő műveiket. A NB jelet például annál a Gogol levélnél találjuk, amelyet a nagy előd az Odüsszeia új orosz fordításának megjelenése alkalmából írt Nyikolaj Jazikovnak, a kiadónak.
A fenti mottót éppen ebből vettem. Nem csak a vezérkos és a korcs kutyák kedvéért. Hanem mert a maradék bombákkal teleszórt Földközi-tengeren a győzelem után is elgondolkozva tovább hajózó, valamit még nagyon kereső euróövezeti ősünk miatt.
„Odüsszeusz megértette a trójai háború értelmét, akarom mondani, a teljes értelmetlenséget. Nem egyszerűen haza akarja kalauzolni tehát a túlélt, de zsákmány nélkül maradt társait, hanem valami értelmes célhoz vezetni el őket. Hamarosan tudomást szerez a „kérőkről”, és megérti, hogy akárcsak a Napóleont a kontinensen végigkergető orosz hadsereg elitjét, a jövendő dekabristákat, az igazi feladat őket is otthon várja. Ezután már nem enged senkit sem partra szállni, és hogy ellenálljon a csábító szirénhangoknak, a vitorlarúdhoz kötözteti magát is”
Nem ismerem ezt az orosz kiadást. Jól tudom azonban magam is, hogy mit jelent egy új fordítás. Egy, az új talajba (nyelvbe) a gyökereit mélyen beleereszteni képes, új művet jelent. Valószínűleg nem véletlenül indítja hát a fenti történet messze vezető következtetésekre a Csernyigovból jött, ambiciózus fiatalembert. Sok mindent kipróbált már ő is, amíg végül ezt a szerényebb magatartást, ezt a mélyebb értelem- és célkeresést találta magához illőnek az eseményekkel túlzsúfolt 19. század összes lehetősége közül. Végigpróbálni minden kínálkozó alkalmat, és meggyőződni róla, hogy mindez öncsalás, vagy tudatos félrevezetés csupán. Hazatalálni aztán, a lám, milyen közeli, és mégis oly messzinek tűnő Trójából és Párizsból! Megfeszíteni a régi-új íjat, és aztán használni is, kíméletlenül!
„Nem sokkal később, ugyanezzel próbálkozott Herzen is Londonban. Egy baj van csak. A szirének mindig csak egy dallamot fújnak, és az eltévedt nyáj szintén egy hangra kolompol. Ez a stréber korcsok igyekvő csaholásánál is jobban idegesíti Gogolt és még a későbbieket is. De, ami a legnagyobb baj, a kérőkkel való leszámolás módja nagyon hasonlít Heléna visszaszerzésének impotens ötletére, vagy például arra, amit Hamlet tiszteletre méltó atyjának szelleme várt el a Wittenbergből egyszerre csak a dániai ellenzék vezérének szerepébe belecsöppent ifjú humanistától. Hogy ugyanis, kaszabolná már le a trónbitorló nagybácsiját!”
Odüsszeusz nem olvashatta még Machiavellit és Montaigne-t, de bizonyára jobban bánik a fegyverrel, mint a puhány Hamlet. Továbbá ravaszabb és ügyesebb is. De úgy látszik, ez még mindig nem elég. Valami egészen mást kellene kitalálni már végre!
Mi foglalkoztatja ebben az egyhangúan kolompoló képben mégis, több mint 20 évvel később is, az Ivanovot író fiatal humoristát, a jövendő Csehovot? Sokat tűnődtem ezen ott a jaltai villában, óvatosan majszolgatva a reggelinél zsebre tett fekete kenyér végeket. Azt hiszem, hogy bármilyen jól fizették is a vicclapokban, nagyon idegesítette már őt is ez az impotencia. Még ha nem is tudott jobbat kitalálni ő sem, egyelőre. Így aztán a darab első változatában Ivanov csak Hamlet bizonytalankodását, a döntő tett halogatását játssza el. „Mi van énvelem?” – kérdi végül a jövendő apósától, akivel együtt tanultak a Moszkvai Egyetemen. Az pedig, az eddig mindig bevált módon, egy baráti kölcsönnel próbálja menteni a helyzetet. – „Mind a ketten diákemberek voltunk, liberálisok. A közös eszmék, a közös érdeklődés…”
Mi van velünk, Anton Pavlovics?
Mindez most már nem segít. Mint ettől fogva minden nagy Csehov darabban, a birtokot itt is elárverezik. És igen szomorú, hogy ennek az igazi okát nem érti egyikünk sem. Az igazi, a nyugat-európai típusú modernizációt a cár könnyen, gyorsan és olcsón akarta megúszni. A patriarchális földesúri és paraszti osztályt egyszerre és együtt, minden egyeztetés nélkül „adta le”, vagyis szolgáltatta ki a „fiskális tőke rabló uralmának” (Lenin). Hogy az angliai út nem vezetett eredményre, ezt találta ki, hogy végleg kihúzza a talajt a sötét képpel járkáló liberális és demokrata Hamletek lába alól. Nem sokkal később Csehov így írt erről egy hozzá hasonlóan naiv rendszerváltónak:
„A küszöbön álló események váratlanul érnek majd bennünket, mint az alvó Csipkerózsikát. És meglátja, hogy Szidorov kupec, vagy valamelyik középiskolai tanfelügyelő Jelecből, aki többet ért meg az időkből, mint mi, s főleg többet tesz nálunk, félrelök, és kiszorít majd bennünket”
A moszkvai Kors Színház egyértelműen vígjátékként adta elő ezt a szomorú komédiát. Egy, már nem egészen fiatal, mégis naiv és gátlásos zemsztvo tisztségviselő a döntő pillanatban visszalép a rajongó és rámenős, fiatal menyasszonyával kötendő házasságtól. Aztán meg, szépen belehal a maga kavarta izgalmakba. Szegény lány, hiába volt szép, gazdag és „modern”. Elkövette mégis azt a hibát, hogy komolyan vett egy idealistát. A házasságnak most már bizony, fuccs! De egy modern lány számára nem is ez a legfontosabb. Hanem az, hogy ki mellett fog eljátszani most már egy mai Oféliát? – „Hát lemondhatok én rólad? Hogy mondhatnék? Se anyád, se nővéred. Se barátaid…”
Persze, mondhatja már ennek! Jobb híján önmagát gyilkolta le ez itt, a szerencsétlen. Ahelyett, hogy pártot alapított volna, mint minden normális ember! A fiatal írók leghíresebbje, a Csehovnál semmivel sem kevésbé tehetséges Vszevolod Garsin legalább kint, a lépcsőházban végzett magával.
„A legtisztább megoldás persze, elmenni messze, Szahalinra, hogy saját szemével láthassa az ember, milyen hasznos dolog egy ilyen modern, liberális minta-büntető telep. Különösen egy tüdőbajos <libsi> számára”
Péterváron két év múlva mutatták be másodszor az Ivanovot, de már egészen más felfogásban, mint a moszkvai volt. Fennmaradt a szerző levélváltása Vaszilij Davidovval, aki a címszerepet játszotta mindkét előadásban. 1889. január 22-én írja a színész: „Többször is átolvastam Ivanov szerepét az új változatban. Most már végképp nem értem. Az előző változatban Ivanov tisztességes ember volt, aki egyszerűen hasznossá szerette volna tenni magát. Nagy céljai voltak. Szimpatikus, de gyenge jellemű ember, akit az élet megpróbáltatásai és a környezet kisszerűsége korán összeroppantott. Beteg ember, de talpig gentleman, akit valóban halálra lehet sebezni azzal a szóval, hogy gazember. Az új változatban Ivanov félőrült. Mindenesetre rendkívül visszataszító ember. Ugyanolyan üres szájú fecsegő, mint Borkin, csak ő az emberi értetlenség miatti önsajnálat mártír ruháját vette magára. Megrögzött egoista, s ráadásul ügyetlen csaló, aki rosszul sikerült házasságszédelgése miatti elkeseredésében lövi főbe magát.”
„Csehov válaszát nem ismerjük. Valószínűleg egyetértett ezzel az értelmezéssel, hiszen az új befejezés, Ivanov öngyilkossága minden alapot megad hozzá. Ez már egy leegyszerűsített, tendenciózus Hamlet utánzat. Hátán a pecséttel: <Minta érték nélkül>”
Ráadásul Péterváron, a legilletékesebb helyen. De még fontosabb, hogy ez a variáns egyben egy egészen új dramaturgia születését jelentette. Miközben lelkiismeretesen ellátja körorvosi teendőit a szahalini fegyenctelepről írott leleplező műért kapott pénzen vett birtokán, Csehov egyszerre írja át A Manót Ványa bácsivá, továbbá rendezi át – fejben – az Ivanovot és a Sirályt. Mindegyikben az öregedő „orosz Hamlet” a főhős. A Platonovban az unatkozó vidéki szépasszonyok szívét tipró címszereplő már így fordul az egyik meg nem értett ifjú hölgyhöz, aki történetesen épp mellbe lőtte: “Bocsánat, kérem szépen, mégis, hogy tetszik ezt érteni?”
Innét aztán már csak egy lépés az a „vérfagyasztó” leszámolás, amelyet a Ványa bácsi negyedik felvonásában látunk. A címszereplő háromszor lő rá „életének tönkretevőjére”, a professzorra, s közben egyre csak azt hajtogatja: „Puff, puff, puff neki!” Nem is találja el egyszer sem. A pisztolyok, a szerelmi három- és négyszögek, meg az intrika vezérelte „jól megcsinált”, „franciás” dramaturgia utolsó, már irónikus pillanatai ezek az orosz színpadon. Az élet akkor már egészen másfajta konfliktusokat produkált, szerte Európában.
„Az igazi tehetségek, Osztrovszkijtól Scsedrinig és Szuhovo-Kobilinig megértették, hogy az ilyesmit nem lehet már megoldani párbaj pisztollyal, vagy retikülből előráncigált kis játék revolverekkel. Hogy a háttérben már az orosz rulett jó öreg forgópisztolya munkál. Az új számhoz persze, új férfiak is kellenek. És ha nem jönnek, akkor a régiek csípik ki magukat újra”
Az Ivanov holttestét körülálló, hoppon maradt násznép között ott áll például nagybátyja, az elegáns Sabelszkij gróf is. És minden valószínűség szerint, el is veszi majd a „cukorfalatot”, a pénzes özvegyet, akit elővezettek a számára. És még csak nem is várja el, hogy ezért hősként kezeljék.
Térjünk vissza azonban, a fiatal íróhoz, aki éppen szánja-bánja az első, rosszul sikerült színházi kalandját! Közben pedig megállíthatatlanul sodródik bele az igazi, az életveszélyes színházba. Ahol Ivanov halála viszont, akárhogyan következik is be, nem vehető már igazán tragikusan. Mi történt a szerzővel a két bemutató között, hogy így megváltozott véleménye a tulajdon hőséről? Hiszen láttuk, hogy a túlórában végzett átdolgozás során, a „hozzáértők” tanácsa ellenére, éppen a „drámaiatlanság” és a „színszerűtlenség” irányában haladt, nagyon következetesen. Emberfeletti helytállás két egymást követő kolera járványban. Kiköltözés a kis kerti faházba a fővárosi művész vendégek látogatásai elől. Vesződés az Ivanovval, A Manóval és a Sirállyal. Hosszú vonatozások a Dreyfus-per tárgyalásaira, a készülő darab hősnőjéhez hasonlóan, „harmadosztályon, muzsikok között”.
„Mindennek során felfedezte azonban magának Nizzát. És attól fogva mindig az Orosz Panzióban foglalt helyet, ha nyugodtan el akart beszélgetni valamelyik moszkvai barátjával. Természetesen, Oroszországról. Ez az ország túl nagy ugyanis ahhoz, hogy átfogja az ember szeme”
A Revizor bemutatójáról Gogol egyenesen Rómába menekült, hogy megírja a Holt lelkeket. Csehovnak is Nizzában sikerült túllépnie végre a kelet-európai kiadású Hamleten. 1897. kora őszén bizonyíthatóan itt került az író keskeny, kockás noteszébe a Sirály alapötletének tekinthető, a Szekéren című elbeszélésre vonatkozó első feljegyzés: „Tanítónő, szegény orvos, felcser temérdek munkája közepette még azzal a tudattal sem vigasztalódhat, hogy az eszmét, a népet szolgálja, mert nem ér rá gondolkodni. Nehéz, egyhangú, szürke élet ez, hosszabb ideig csak a Marja Vasziljevna-fél ehallgatag igáslovak bírják, mert azok az élénk, ideges, érzékeny lények, akik hivatásról, az eszme szolgálatáról beszélnek, hamar belefáradnak, és cserbenhagyják az ügyet.”
Lapozzuk fel most egy Nizzába járó másik orosz értelmiséginek, a Művész Színház irodalmi vezetőjének, Vl. I. Nyemirovics-Dancsenkonak a visszaemlékezéseit! Ebben említi, hogy 1897 őszén Csehovval töltött néhány hetet az Orosz Panzióban. Egymás mellett volt a szobájuk, és az író éjjel-nappal a Szekéren című, készülő elbeszéléséről beszélt neki. Ez kezdetben szörnyen fárasztotta őt, hiszen az akkor szerveződő Művész Színház ezernyi gondjával-bajával volt tele a feje.
„De aztán megértette, hogy tulajdonképp ugyanerről beszél a másik is, az új orosz színház gondolati, művészi alapjairól. A két agglegény – mindketten Olga Knyipper művésznő hódolói – attól fogva együtt vitatta meg aztán a két dolgot, a színház és az értelmiség társadalmi hivatásának kérdését”
Az író akkor már jó két éve forgatta a fejében a Sirály tervét. De éppen a nizzai beszélgetések közben lett nyilvánvaló számára, hogy miért nem a zseniktől, prófétáktól és népvezérektől hemzsegő századvégi Oroszország ifjú írója, Trepljov akar a darab igazi hőse lenni a gondolataiban. Miért Nyina, a tudatos színésznővé lett rajongó vidéki úrilány az, aki ezt mondja a darab végén:
„A mi dolgunkban nem a dicsőség a fő, nem a ragyogás. Fő az, hogy tűrni tudjunk”
Erre a gondolatra már valóban fel lehetett építeni egy új színházat! És Nyemirovics-Dancsenko, aki azoknak az éveknek a legsikeresebb orosz színműírója volt, amikor a következő évben elnyerte az Akadémia drámaírói nagydíját, ezekre a nizzai beszélgetésekre emlékezve visszaküldte azt a tudós uraknak. Egyben felhívta figyelmüket a Péterváron addigra már csúfosan megbukott Sirály szerzőjére.
Innét kezdve fújja már aztán minden színháztörténész. Mi azonban, vegyük most elő a konyhaasztal fiókjából a féltve őrzött családi naplót, amelyet az író édesapja, Pavel Jegorovics vezetett!
„- 1898. szeptember 9.
Az idén korán beköszöntött az ősz. Antont elfogta a köhögés, véreset köp. Bement Moszkvába, de előtte megásta a gödröt az oltványoknak.
– szeptember 14.
Anton írja Moszkvából, hogy elment a Sirály egyik próbájára. A színészek éppen hogy megjárják. De Arkagyina művésznő szerepében, bizonyos Olga Knyipper kisasszony, igencsak elnyerte a tetszését. Azt írja: képzeljétek, ezek intelligens emberek!
– szeptember 26.
Megjöttek Rigából az oltványok. Elültettem őket, ahogy Anton meghagyta. Estére meg leesett a hó. A parasztok azt mondják: ’felvette a tél a bundáját’. A Manó ma éjszaka kitombolja magát az erdőn utolszor, s aztán elnyeli a föld.”
Pavel Jegorovics naplója itt félbeszakad. A nagy alakú kockás füzet utolsó lapján a lánya, Marija Pavlovna keze írásával a következő két bejegyzés olvasható:
– „1898. október 12.
Apa meghalt délután 5 órakor. Anton könyveit vitte be az állomásra, amelyeket ajándékba küldött Taganrogba a városi könyvtárnak. Ahogy vette le a kocsiról azokat a nehéz ládákat, megemelte magát szegény. Bevittük mindjárt Moszkvába. Megoperálták, de már nem lehetett segíteni rajta.”
– október 14.
„Eltemettük apát. Ma megnyílt a Moszkvai Művész Színház.”
Mint irodalmi vezető, Sztanyiszlavszkij vétójával mit sem törődve, Nyemirovics a Sirályt választotta programadó kortársi bemutatónak. Az orosz vidék „hallgatag igáslovait” tehát, a „dekadensek” helyett. A több hónapig tartó, kora reggel kezdődő próbákat, a dilettáns koncepciók és komplexusok helyett. Az előadást a nézőtéren halálos csend fogadta. De amikor összecsapódott a függöny, egyszerre kitört a viharos taps. A nézők a székek tetejére kapaszkodtak fel, úgy éljeneztek. Vadidegenek ölelkeztek össze. Érezte mindenki, hogy új színház született, az új gondolatok, az új életforma műhelye. Részvénytársasági alapon. És Csehov, a taganrogi kereskedőfiú fokról fokra a színház házi szerzője és egyik fő részvényese lett. A többit megírtam már a Csehov színháza című könyvemben. És nem is csak én! De hát ez is, meg az is, elég régen volt már.
Mi lesz velünk, Anton Pavlovics?
1985-ben, amikor a könyvnek egyik, még nyomdaszagú példányát a szerzőtől átvettem, csupán a már akkor is divatos dráma- és színházművészeti maxi esszék egyik, kivételes felkészültséggel megírt darabjának gondoltam. Meglehet, hogy kezdetben annak szánta ő is. Azonban most, újraolvasva láthatjuk csak, hogy mennyivel többet ér ennek a nagy pipájú, de kevés dohányú műfajnak a termékeinél. És hogy mennyire helyénvaló volt éppen ennek a szárazon köhécselő, cvikkeres vidéki orvosnak tenni fel ezt, a máig megválaszolatlan, kétségbeesett kérdést. Ugyan kinek tehetjük még fel, most is?
Almási Miklós jól felkészült és célratörő kérdező volt. De a valamit érő könyvek mindig lassan, kínlódva születnek. És mire elkészült, a normális emberek már az Aranyborjú körül tolongtak, a szebb jövő emberei, a mai közgyógy ellátottak pedig, a pártok program nyilatkozatait tanulmányozták.
„Szerencsére akadtak köztük olyanok is, akik színházba jártak. A sikeres szerzők közül pedig, Csehov volt a legmodernebb”
Nemcsak a maga feladatára a frissen iparosított vidéki nagyvárosokban rátaláló, új színházi nemzedék gondolta ezt így, amely a zászlajára tűzte. Hanem a többi friss diplomás kor- és sorstársuk is, akik, valami csoda folytán, szintén értelmiségi tudattal kezdtek hozzá az élethez ott, a másfél, szobás panelben, és akiknek a gyerekeire a vasárnap délelőtti matinékon a pedagógiai főiskolások vigyáztak a ruhatárban.
Jól gondolták.
„A Csehov darabok élő lenyomatai annak az örök küzdelemnek, amelyben egy-egy színházi nemzedék megérti, megragadja, és érzékelhetővé teszi a környező valóság lényege mellett annak ezernyi színét, ízét és hangulatát. De úgy ám, hogy mindeközben sikerüljön megőriznie a saját arcát is!”
A Moszkvai Művész Színház fiataljainak is éppen olyan agyafúrt öregekkel volt dolguk, mint 100 évvel később a mieinknek. A régi igazságok nem voltak már igazak, az újaknak pedig, nem volt még nevük. Sokan és sokféleképpen visszaéltek ezzel, akkor is. De azoknak az új gondolatoknak a segítségével, amelyeket a Csehov darabok próbáin megértettek, a fiatalok el tudták emelni magukat mind az ellenségeiktől, mind a patrónusaiktól. Mielőtt megpróbáljuk ellökni magunkat a politikától mi is, nem ártana hát nekünk is rendet rakni egy kicsit a gondolataink között.
„Annak idején erre egyszerűen, nem volt idő”
A Spiró György megidézte Imposztortól, a Boguslawskinak nevezett Major Tamástól és a „lengyel eseményektől” beijedt magyar Ikszek hamarosan ellentámadást indítottak az új gondolatok ellen. Előadásokat tiltottak be, és igazgatókat menesztettek. Hogy mindez nem járt Paál István öngyilkosságánál még szomorúbb következményekkel, az csupán a rendelkezésükre álló idő rövidségének volt köszönhető. Mindenesetre, hogy még a színházi szakma sem tudott foglalkozni igazából a felfedezéseit rendszerezni, összegezni próbáló Almási könyvével. Hiszen, éppen vele „foglalkoztak”.
Sok minden történt azóta. Kezd kiderülni azonban, hogy a „népi” és „nómenklatúra”, „nemzeti” és „vadkeleti” kapitalizmus meg szocializmus aligha tud megbirkózni a 21. század feladataival. Előkaparnák most már tehát, akár a föld alól is Csehov doktort, meg széplelkű hőseit, akik a gesztenyét annak idején kikaparták nekik. De egynéhányuk itt is van még. Az Osztankino tévétorony körül, meg a vidéki nagyvárosokban például, a Független Tévé tönkretétele ellen csápoltak, még csak nemrég is. Másutt meg, más ellen. Kisfizetésű tanító és óvó nénik, ápolónővérek, meg munkanélküli marósok és elektromérnökök. Ugyanaz a kopott ruhájú és beesett arcú társaság, amely 1901. januárjában a Három nővér moszkvai bemutatójakor a Művész Színház pénztáránál állt sorban az olcsóbb helyekért. Lehet, hogy tudtak ezek akkor is valamit?
„Igen, hosszú idő után, mintha fordulna a széljárás Keleten, és Nyugaton is. Egyre-másra zárják be a színházakat, de mindjárt újak nyílnak helyettük. És nálunk sokkal többen járnak színházba, mint a művelt Nyugaton”
Korosztályom ma már nemigen bumlizik el persze, Kaposvárra egy-egy olyan bemutató kedvéért, mint egykor, mondjuk, az Ivanov volt. De mehetünk például, Szombathelyre is, egy tinédzser felfogásában Az ember tragédiáját látni. A vonaton hazafelé begyújtjuk újra a régi spiritusz kávéfőzőt, és adj neki! Ha a mai fiatalok között akar érvényesülni az ember, egészen mellbevágó érvek kellenek ám! De azt mondja mindenki, hogy igen sokat fejlődtünk az utóbbi évtizedekben. Ennek köszönhetően, egészen jó hangulatban érünk haza. Lám csak, túléltük a forradalmakat, szerelmeket és költözéseket! Sikerült megmenteni még egymás könyveinek néhány dedikált példányát is. Elalvás előtt néha bele is lapozunk egyikbe-másikba. Hátha lelünk bennük egy-egy gondolatot, amelyet érdemes tovább folytatni. Almási könyvében például, több ilyet is találok most.
„Amit ’mutat’, nem világvége, hanem egy felnőtt Világ, amelynek reménytelenségében csak akkor szenvednek az emberek, ha már mindent kipróbáltak, ha már végigjárták a menekülés minden lehetséges útját, s bár közben egyre rosszabb helyzetbe sodródtak, mégis megőriztek valamit a reményből. Csak már nem szólnak róla: a remény kimondhatatlan”
Legalább is, manapság nem illik kimondani. Csehovnál, a Három nővér fináléjában ez egészen jól hangzott pedig, még jól bejött. Olga átöleli a két testvérét: „A katonazene olyan vidáman, acélosan pattog, és az ember élni szeretne! Jaj, Istenem! Az idő elmúlik, elmegyünk, örökre elfelejtenek bennünket. Elfelejtik arcunkat, hangunkat és azt is, hogy hányan voltunk testvérek, de a mi szenvedésünk örömre változik azokban, akik utánunk következnek…” Brook és Strehler mély katarzist idéztek elő ezekben a jelenetben. De nekünk most valahogy nem megy. Minél többször mondják, annál kevésbé tudunk hinni már a szebb jövőben.
Nem árt tudni mégis, hogy a Föld – forog. A „változások” utáni kijózanodás például a még nálunk is földhöz ragadottabb oroszoknál jóval előbb, már a „chikágói fiúk”, Csubajsz és Nyemcov „sokkterápiája” után bekövetkezett. És megint csak a színház jelezte ezt a legérzékenyebben. A Művész Színház száz év előtti megnyitásának napján, 1998. október 26-án, a régi épület bejáratánál felállították Csehov első moszkvai szobrát, egy három méter magas bron zalakot. A fő szónok Luzskov főpolgármester volt, az alkotó értelmiség nevében pedig Szolzsenyicin mondta el az avató beszédet. A társulatnak az a fele azonban, amely néhány éve elfoglalta a színház új épületét, másnap szintén tartott egy ünnepséget. Nyemirovics-Dancsenko 1940-es rendezői példányának a felhasználásával, a Három nővért adták elő. A rendező, a régi világbeli kis öregúr, a háború kitörése előtt alig egy évvel, a sztálini terror kellős közepén, épp Versinyinnek a szebb jövőről szóló monológjaiba szeretett bele, lám csak!
„Magát megmentik az álmai!”
– mondogatta a próbákon az ezredest játszó színésznek. És kiderült, hogy ez ma is épp olyan időszerű, mint akkor volt.
Az állami díszelőadás pedig, amelyet a televízió a régi épületből közvetített, szintén a Három nővér volt. A méregdrága díszlet itt egy Levitan ecsetjére méltó, hatalmas orosz erdőt mutatott, amely mindenfelől körülveszi, mintegy a tenyerén tartja a nővérek fehér tornácos kis kakukkvárát. Csakhogy az előadás végére elhal, lelombozódik az erdő. És a zene a vidám katonaindulóról Csebutikin doktor cinikus „tarara-bumsztiéjára” csap át. Moszkvában most ez a divat. – „Dekadens!”, mondja a Sirályban fia darabjáról Arkagyina művésznő. És ezt nem dicséretnek szánja. A két öregúr közül ő tehát alighanem a rendezőt választaná.
„Őszintén is tudunk hazudni, bár eszünk ágában sincs elferdíteni a dolgokat, csak azok éppen kimondhatatlanná válnak a mondat közepén, és szavaink máris – mintegy önmaguktól – irányt váltanak…”
– kopogta le a régi, közös asztalunkon Almási nagy vigyázattal a Színházi Intézetnek abban a sötét kis kutatószobájában, amelyben akkor Ungvári Tamással és velem összezárva üldögélt. De nem volt ez semmivel sem gyávább kijelentés, mint amit Esterházy Péter a Harmonia Celestisben kockáztatott meg: „Kutya nehéz úgy hazudni, hogy az ember nem ismeri az igazságot”. Egy, errefelé igen gyakori, történelmi áramszünet korát éltük akkor. Az egymásnak feszülő, nagyjában egyenlő erők ilyenkor megbénítják egymást, és azt a látszatot keltik, hogy nem történik semmi. Valójában pedig, éppen ilyenkor porladnak szét a birodalmak, és rendeződik újra a világ.
„Ez volt a legutolsó eset talán, amikor odafigyelt rá valaki, hogy mit mondanak a művészek”
A sztálingrádi csata napjaiban Sztálin még Rettenetes Ivánról és Nagy Péterről készíttetett Eisensteinnel filmet Cserkaszov főszereplésével. Az egyes dramaturgiai problémákat a Kremlben vitatták meg az alkotók, a Politikai Bizottság tagjaival. Hitler saját kezûleg is részt vett az új, nagyteljesítményû operaházak tervezésében. Tervei szerint, felszabadító hőstetteik jutalmaként, Volkswagen autóikon ide kellett volna, hogy hazajárjanak az orosz és ukrán kolhozföldekre telepített német gazdálkodók, Wagner-operákat nézni. A mai kelet-európai politikusok el sem tudják képzelni már azonban, hogy a drága idejüket holmi Voltaire-rel, vagy Diderot-val való társalgásra fordítsák, amint II. Frigyes és II. Katalin tette, vagy hogy Mozarttal vitatkozzanak egy opera librettójáról, mint II. József. No, meg is látszik rajtuk!
Meg, persze, rajtunk is. A jaltai könyvtárszobában kezembe került egy újságkivágás. A Moszkvai Hírek (Moszkovszkije vedomosztyi) 1901. február 5-i száma így számol be a Három nővérnek a bemutatót követő első előadásáról.
„Tegnap a közönség már kizárólag értelmiségiekből állt: tanítónők, gimnazisták és kishivatalnokok. Vagyis hát az a díszes társaság éppen, amelyet Csehov a darabjaiban ábrázol, a fecsegő értelmiségiek, akik mindenféle jogokkal meg vágyálmokkal szédítik a népet”
Így a tudósítás. Nagyon találóan! És ha valamelyik orosz tévéadó operatőre elbóbiskol kissé, azonnal feltűnnek a képernyőn most is ezek a „fecsegő értelmiségiek”, a tanítónők, kishivatalnokok és kisvállalkozók. A ruhájuk tiszta, rendes, de viseltes. Az arcukon jól felismerhetők a korkedvezményes nyugdíj és a vitaminszegény táplálkozás nyomai. Kisemberek. Értelmiségiek, mondanám.
„Szóval, megint Csehov! Mi változott a száz év alatt?”
Szívszorító érzés látni, hogy ezek a hajléktalanná, vagy kényszervállalkozóvá lett, de továbbra is értelmiségi tudattal élő emberek újra feltűnnek most a kvíz-műsorokban és a tüntetéseken. Pedig, ma már biztosan tudjuk, bárkit választanak is majd meg elnöknek, az ugyanúgy kihasználja és kisemmizi őket, mint a narancsszín pongyolájára zöld övet hurkoló, a nővéreket a házból kiszorító Natasa szponzora, a malacképű Protapopov. – „Az ilyeneket én egészen rövid úton szoktam elintézni!” – jegyezte meg Sztálin az igazgatói páholyban, amikor a rendező, Nyemirovics-Dancsenko megkérdezte tőle, hogyan tetszik az előadás. – A hosszabb út néha biztosabban célhoz vezet, Joszif Visszarionovics, válaszolta, minden bátorságát összeszedve, a piperkőc kis öregúr.
„Valahol itt tartunk alighanem most is. Bevenni Tróját, legyilkolni a „kérőket” és még néhány millió munkaerőt, egy puccsot, vagy palotaforradalmat megszervezni, nem volt ez soha nagy ár a szebb jövőért errefelé”
Csakhogy, mi lesz, ha jövő lesz? Egyszerűen csak, mi lesz holnap? Ennek a kimondásához itt most is nem mindennapi, civil bátorság szükségeltetik. Ez tette nemzeti drámává Oroszországban a Három nővért és Csehov többi „szalondarabját”. Mi persze, mindezen túl vagyunk már, gondoljuk. Mi – nyugat-európaiak vagyunk. De nehogy már butábbak legyünk egy 110 év előtti orosz zemsztvo körorvosnál! Miért kérdezzük akkor még mindig, egyre fáradtabban, és mégis reménykedve, titkon: – „Csak tudnánk, miért, csak tudnánk, miért!” – Tudjuk azt mi, jól!
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater