„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Csiki Attila írása a #moszkvater.com számára
1448-ban az orosz püspöki zsinat megválasztotta Jónást moszkvai metropolitának
Az orosz ortodox egyháznak, avagy Moszkvai Patriarchátusnak ez az egyházjogi értelemben vett önállósága – dogmatikai értelemben valamennyi keleti ortodox egyház, a konstantinápolyi, az alexandriai, az antiochiai, a jeruzsálemi és az orosz egy egységet alkot, egyházjogi értelemben ugyanakkor önállóak, nincs mindenek felett álló egyházfő – nagymértékben hozzájárult Moszkva felemelkedéséhez, majd a cári hatalom megszilárdulásához, végső soron az Orosz Birodalom létrejöttéhez. De ez már a következő évszázadok története. (A cikkben a római katolikus szóhasználat szerint végig ’pátriárka’, de ’patriarchátus’ szerepel. S magyarázatként még annyit, hogy a keleti vallásban a pátriárka a legfelsőbb egyházi vezető, a metropolita az a nyugatiban az érseknek felel meg, s a keletiben az episzkóp az a nyugatiban a püspök. Ez a keleti egyházban egyben hierarchia.)
Ekkor már (1325-től) Moszkvából irányította a hatalmas egyházmegyét a kijevi metropolita, aki 1448-ig a konstantinápolyi pátriárka alávetettje volt. Ezt követően az 1448-1589 közötti időszakban az orosz püspökök szinódusa maga választotta metropolitáját, még a konstantinápolyi pátriárka jóváhagyása nélkül, majd 1589-től immár maga a konstantinápolyi pátriárka emelte szintúgy pátriárka rangra a moszkvai metropolitát, aki önállóan, alávetettség nélkül igazgatta a Rusz alattvalóinak egyházi életét.
„A Konstantinápolyi Patriarchátus örököseként a Moszkvai Patriarchátus maga lett a legjelentősebb, a legtöbb hívet magában gondozó keleti egyház. Mert Bizánc fénye az oszmán hódítás után nem tért vissza, Moszkva lett a harmadik Róma”
Az orosz nagyfejedelemségek itáliai kapcsolatainak kezdeténél láttuk, hogy a mongolok 1235-1242 közötti európai (orosz-lengyel-magyar irányú) hadjáratát követően állt elő az a pillanat, amikor újabb, immár Európa nyugati államait is fenyegető támadástól tartva a pápa a Velencétől a Földközi-tengeren Bizáncig, onnan fel Novgorodig https://moszkvater.com/olbia-azaz-uton-novgorodbol-bizancba/ tartó kereskedelmi kapcsolatokat kibővítve diplomáciai kapcsolatokat kezdett kiépíteni az orosz térség (Rusz) hatalmi központjaival.
„E hadjáratok közül igazából a Magyar Királyság elleni mongol támadás ereje és sikere döbbentette meg a Nyugatot, hiszen a magyar királyokra addigra már a nyugati hatalmak partnerként tekintettek”
Árpád-házi királyaink akkor már nemcsak a szomszédos országokkal, hanem Európa nagyhatalmaival állottak dinasztikus kapcsolatban. Köszönhetően katonai erejének, a lakosság létszámának, és a király bevételeinek. A Magyar Királyság középhatalomnak számított, s a pápa által szervezett keresztes hadjáratok közül – míg az első kettőben átvonultak az országon, s logisztikai támogatást nyújtottunk –, a harmadikban egy 2000 fős kontingenssel részt is vettünk. Ezt már nem kalandkereső lovagok, hanem Európa akkori három legjelentősebb uralkodója (Barbarossa Frigyes, II. Fülöp Ágost és Oroszlánszívű Richárd, vagy ha úgy ’jobban hangzik’, a német-római császár, a francia király, és az angol király) vezette, mert ennek Jeruzsálem visszafoglalása volt a tétje. A partnernek tekintésben nagy szerepe volt annak, hogy III. Béla, aki a kortársai által az anyai nagyapja II. Harald angol király miatt Haraldnak is hívott II. (Nagy) Misztiszláv unokája https://moszkvater.com/magyar-orosz-dinasztikus-kapcsolatok-i/ akkor már a francia király sógora volt Valois Margit keze által ( … hogy ne beszéljünk arról a közismert tényről, hogy Béla ’majdnem’ bizánci császár lett). A középkorban az államok közötti kapcsolatok alapja az uralkodók közti személyes kapcsolat volt.
„Azért írom ezt, hogy átérezzük, nem ’vad’ korszak volt ez. A magyar állam a XII. század végén az európai uralkodók megbecsült partnere volt”
Mint ahogy Kijev is – ahova a Bizánchoz való kapcsolatok erősítése érdekében a IX. században helyezték át Novgorodból a Rusz hatalmi központját – erősen virágzott. A leginkább ’vadnak’ mondhatóak a mongolok voltak a történetben, viszont roppant erősen szervezett államot, ezen belül hadi szervezetet igazgattak. Látjuk ezt majd az orosz fejedelmeknek az Arany Hordához, s egymáshoz fűződő kapcsolatairól ezen belül Vlagyimiri Nagyfejedelem megerősödéséről, majd a Moszkvai Nagyfejedelemség létrejöttéről szóló harmadik részben.
A mongol fenyegetettség 1242-t követően csökkent, a helyzet konszolidálódott, a mongol nagykáni címért folyó utódlási harcok eredményeként létrejött az Arany Horda. Sőt, ez tagolódott a Batu vezette Kék Hordára – nyugati rész, és a bátyja, Orda által vezetett Fehér Hordára – keleti rész. Ez egyben azt is jelentette, hogy a Mongol Birodalom területi felaprózódásával a katonai potenciálja is felaprózódott, a kisebb hatalmi központok kisebb katonai kontingens felett rendelkeztek.
Timur hadjárata az Arany Horda ellen 1392-1396-ban
Forrás:Wikipédia
Az Arany Horda az 1285-ös, Magyar Királyság ellen irányuló, egészen Pestig eljutó úgynevezett második tatárjáráson https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1sodik_tat%C3%A1rj%C3%A1r%C3%A1s, és az 1287-es kisebb, Lengyel Királyság elleni invázión kívül nem indított Közép-Európa irányába támadást, az orosz fejedelemségekkel pedig adóztató, velük hol együttműködő, hol konfrontálódó politikát folytatott az elkövetkező két században.
„Fénykorát Özbek kán uralkodása (1312-1341) idején érte el, ezt követően fokozatosan hanyatlásnak indult”
1340-ben pestisjárvány tört ki, és a menekülő genovaiak innen, konkrétan saját Feodoszija (akkor Kaffa) nevű kereskedővárosukból hurcolták be a pestist Európába, miután a várost ostromló mongol utódállam harcosai pestissel fertőzött társaik holttesteit katapultálták be az ostromlott városba.
Nekünk, magyaroknak irodalomtörténeti emlék is az a tény, hogy I. Nagy Lajos királyunk, mielőtt nápolyi küldetésére indult, biztosítani kívánta hátországát a szomszédos országok irányába, hogy senkinek ne jusson eszébe Magyarországra támadni. Ezért 1345-ben sikeresen tört be az Arany Horda területére, s hódította meg Moldáviát „kevély hadával Laczfi Endre maga” (Arany:Toldi) – ténylegesen Laczkfi.
„Miután 1359-ben a kánt meggyilkolták, 9 trónkövetelő lépett fel, ezek mellett egy Dzsingiszida leszármazott törvénytelen, így kánná nem választható fia, Mamaj ragadta magához a tényleges hatalmat két évtizedre”
Mamaj megpróbálta az oroszok feletti elerőtlenedett arany hordai befolyást helyreállítani, de az 1380. évi kulikovói csatában aratott orosz győzelem (Dmitrij Donszkoj) Mamaj bukását, majd a következő évtizedekben Moszkva felemelkedését eredményezte. Újabb két évtized múlva – ezek nem történelmi léptékek – 1397-ben megjelent Timur Lenk délről, elfoglalta az Arany Horda fővárosát és saját fővárosából, Szamarkandból irányított helytartót nevezett ki. Az 1440 években aztán újabb polgárháború bontakozott ki, magukat Batutól származtató kán jelöltek léptek fel, végül 8 önálló kánság jött létre az Arany Horda maradéka, az úgynevezett Nagy Horda mellett, ezek egyike volt az orosz történelemben az arany hordai hagyományokat folytató, 1441-től 1783-ig létezett Krími Kánság. A doni kozákság nagy örömére.
„Mindezt azért írtam le ennyire részletesen, hogy lássuk, az 1246-os pápai követjárást követően eltelt mintegy kétszáz évben az orosz városoknak, fejedelmeknek nem kellett invázió mértékű mongol fenyegetettséggel szembenéznie”
Voltak csaták, ostromok, veszteségek, győzelmek, de mindezek mellett a városok fejlődtek, a Rusz erősödött, s I. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem ortodox görög rítus szerinti megkeresztelkedése óta (988 Kijev) a Konstantinápolyi Ortodox Patriarchátus fennhatósága alatt önálló egyháztartományként élte hitéletét, melyet kijevi, majd 1299-tól vlagyimiri, s 1325-tól moszkvai székhelyű metropolita igazgatott.
„A XIV. század közepétől azonban olyan mértéket öltött az oszmán-török fenyegetés Bizánc ellen, ami a város, és ezzel a Bizánci Birodalom elestét, felszámolását veszélyeztette, majd végül eredményezte”
1355-1389 között az oszmánok (törökök) meghódították a Balkán összes keresztény államát, ami jelentősen leszűkítette Bizánc lehetséges támogatóinak körét, lassan ’elfogyott a levegő’ Konstantinápoly körül. Ennek bázisán alakult meg az első oszmán állam, mely így először európai hatalomként jelentkezett. Az 1370-es évektől Bizánc vazallusként adót fizetett az oszmán uralkodónak.
A török siker a balkáni keresztény államok belviszályok miatti legyengülésének, és annak volt köszönhető, hogy nem sikerült keresztes hadjáratot indítani a felmentésükre. A rigómezei (koszovói) csata, mely Szerbia megszűnését eredményezte, és 500 éves török fennhatóságot a Balkánon, annyira jelkép erejű a szerb történelemben, hogy ennek az évfordulóját választották a Ferenc Ferdinánd elleni merényletre is.
„A bizánci császár 1398-ban Moszkvához fordult segítségért, de I. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem nem érezte elég erősnek ahhoz, hogy a császárt sikerrel támogassa. Bizánc politikai és katonai meggyengülése hatására kiéleződött a konstantinápolyi pátriárka és az akkor már moszkvai metropólia viszonya, a pátriárka minden erejével igyekezett gátat vetni az orosz egyházmegye teljes függetlenségre irányuló törekvésének”
A muszlim sikerek híre Nyugat-Európában keresztes hadjárat indítását váltotta ki, amely azonban a nikápolyi csatában (1396) vérzett el. Ezután volt egy megtorpanás 1402-1421 között az oszmán-török hódításokban, ugyanis az Arany Hordát néhány sorral fentebb megsarcoló, és hanyatlásba döntő Timur Lenk az ankarai csatában (1402 július) aratott győzelme után lényegében felszámolta az oszmán-törökök kisázsiai hátországát, biztosítva ezzel még fél évszázadot a jobb sorsra érdemes Bizáncnak.
De nem Bizánc végső küzdelmei a tárgya e cikknek, hanem az a folyamat, ami az Orosz Ortodox Egyháznak az önállósodásához vezetett. Ez pedig az a politikai törekvés volt, amellyel 1437-ben Palaiologosz VIII. János, a bizánci császár Rómához fordult. Az oszmán fenyegetettség, ahogy a mongol invázió után 1246-ban a pápai követ megjelenésekor felébresztette az orosz fejedelmekben a Rómához való közeledés igényét – s ezáltal a katonai segítség elnyerését -, úgy a XV. század elején immár nemcsak az orosz városok, hanem maga Bizánc uralkodója és egyházi főméltósága fogalmazta meg a keleti és nyugati keresztények újraegyesítése igényét, Róma égisze alatt. A vallási uniót.
„A Hunyadi-sorozatot figyelemmel kísérők számára a következő eseményekben sok történelmi alak ismerős lesz, azaz a történet szereplői nem kitaláltak, mindennemű egyezésük a valósággal nem a véletlen műve”
I. Murád (’magyar hangja’ Kardos Róbert) volt az a szultán (1421-1444, majd 1446-1451), aki az 1425-1437 közötti 12 évben helyreállította az I. Bajazid idején ért kisázsiai kudarcok után az oszmán állam katonai erejét. Bizánc végleges veresége, a város oszmánok általi elfoglalása csak idő kérdése volt. II. Manuel, a bizánci császár (1391-1425) elvesztette reményét, hogy saját erővel meg tudja védeni a várost. Ezért a keleti és a nyugati egyház újraegyesítésének gondolata már 1402 előtt felmerült a császárban, azonban a hadiszerencse kedvezőbbre fordulása után (Timur Lenk fent vázolt katonai sikerei) törekvése alábbhagyott, bár a tárgyalások 1417-ben, majd 1423-ban is folytatódtak.
„A bizánci császár végül 1424 februárjában, másfél évvel halála előtt békét kötött II. Muráddal”
Adófizetés, kikötők átadása, vazallusi státusz. 1425-től már Manuel fia VIII. János próbálta apjánál nagyobb tettvággyal megmenteni Bizáncot. 1430-ban kezdeményezte az akkori pápánál, V. Mártonnál, hogy üljön össze ökomenikus zsinat Konstantinápolyban. De, ahogy Louis Bréhier írja a Bizánc tündöklése és hanyatlásában, „nehéz volt egy és ugyanazon zsinatra összegyűjteni görögöket és latinokat, elfogadtatni a görögökkel a Szentlélek kettős származását és a pápa fennhatóságát, így körülményes volt megszervezni egy keresztes hadjáratot.” Ezt kellett megoldani.
„Ugyanakkor szerencsés pillanata volt ez a Rómához közeledni szándékozó ortodox egyházaknak, ugyanis a katolikus egyházon belüli növekvő konfliktusok arra ösztönözték a Vatikánt, hogy törekedjen az ortodox egyházakkal való lehetséges szövetségre”
Nemrég zajlott le a nyugati egyházszakadás (1378-1417), ami a törvényes pápa kiléte körül folyt. A pápák Avignonban tartózkodásának időszakát (Avignoni fogság, 1309-1377 között a pápa székhelye francia befolyás miatt Avignonban volt) XI. Gergely pápa (1370-1378) le kívánta zárni, ezért Rómába kívánta visszahelyezni a pápa székhelyét. Elsősorban az itáliai politikai helyzet késztette őt erre, azaz a pápai hatalom világi oldala, mert a pápa mégiscsak az Egyházi Állam feje volt, s „a nemzetközi helyzet (éppen) fokozódott” Firenze aktivitása miatt. Az egyházegyesítés bizánci kezdeményezése idején éppen zajlott ugyanis a bázeli egyetemes zsinat (1431-1449), amely alapvetően a primátus kérdésével foglalkozott. Azzal, hogy a pápa avagy az egyetemes zsinatok az egyház tévedhetetlen állandó képviselője. S ahogy az a középkori zsinatoknál gyakori volt, tevékenységét időnként felfüggesztette, esetenként más városba áthelyezte. Ez történt a bázeli zsinat esetében is, mikor 1438. áprilisában Ferrarában megnyílt az egyházegyesítést, mint a bizánci központú kereszténység által megfogalmazott bizánci igényt témájául kitűző ferrara-firenzei zsinat. Firenzei attól lett, hogy 1439-ben Cosimo Medici kedvező ajánlatára a pápa áthelyezte a zsinat helyszínét.
Giuliano Cesarini (’magyar hangja’ és filmbéli önnön valójában is Jankovics Péter) volt az a bíboros, aki a zsinaton elnökölt, és ő lett az ortodox egyházakkal való újraegyesítést (akkor úgy mondták ’uniót’) előkészíteni hivatott bizottság vezetője. Ez persze még a Luxemburgi Erzsébet és I. Ulászló közötti trónviszály elsimítása és egy török elleni keresztes háború megszervezése céljából indított magyarországi missziója előtt volt, de ez az út végül nem Rómába, hanem Várnába vezetett.
„Az egyházegyesítést tárgyaló zsinat előzménye az volt, hogy a Bizánc elleni oszmán támadások egyre veszélyesebbekké váltak, s VIII. János 1437-ben az egyházegyesítés immár bizánci kezdeményezésével követet küldött a pápához is Rómába és a Bázelben éppen ülésező zsinathoz is”
Azok természetesen egymással egyet nem értve, bár nem ismerve, hogy a másikhoz is fordult a császár, különböző helyszíneket javasoltak a tárgyalásokhoz. A pápa, IV. Jenő, Udinét, avagy Firenzét, a zsinat pedig Bázelt (hisz ott tartózkodtak), avagy Avignont ajánlotta. A tárgyaláson a nyugati egyház, azaz Róma részéről 70 püspök jelent meg, a keleti részről a 700 fős küldöttségben maga Palaiologosz VIII. János bizánci császár, II. József konstantinápolyi pátriárka, alárendeltségükben az efezuszi, a nikaiai és a moszkvai metropolita, valamint a Konstantinápolytól független, de a keleti keresztények képviseletében szintúgy jelen lenni szükséges alexandriai, antiochiai és jeruzsálemi pátriárkák képviselői is részt vettek. (Igen, Efezusz az az Epheszosz, ahová az ottani keresztényeknek Pál apostol is írt, s ahol Celsus könyvtára is állt, s romjaiban ma is tündököl, de ez a város a névadója a sörnek, meg a ciginek is – Efes – ki melyiket ismeri.).
„Ebből a 700 fős keleti küldöttségből az orosz küldöttség mintegy száz főt számlált. Vezetője Izidor moszkvai metropolita volt, kíséretében a szuzdali és a rjazanyi episzkóp (püspök), de a papságon kívül világiak is részt vettek benne, például Tamás tveri herceg követe”
A katolikus és ortodox egyházak tényleges „uniója” azonban soha nem valósult meg. A jó szándék kevés, a megegyezés siettetve volt, nem a hitéletből érkezett kezdeményezésként indult, hanem a politikai terv része volt a lehetséges katonai támogatáshoz. Captatio benevolentiae. A jóindulat megnyerése. A zsinaton a tárgyalások hamar ’eredménnyel’ zárultak, a zsinati határozatot többen nem írták alá (az efezoszi metropolita maradt, de nem írta alá). Voltak, akik megszöktek (nitriai, gázai és sztavropoli metropoliták), volt aki el sem ment, csak képviseltette magát. Volt, aki őrültnek tettette magát (grúz metropolita).
„Az egyezséget Bizáncban kihirdették, ennek ellenére azért nem vált sem általánossá, sem maradandóvá, mert a papság jobban félt a latinságtól, mint a töröktől, s mikor az 1453. évi ostrom elérkezett, a pápai segítség nem érkezett”
A várnai csata (1444) előzménye pedig intő jel volt, mármint az, hogy bármilyen erős hadsereg verekszi át magát a Balkánon, ha tengeri segítséget nem kap (Murád és a velenceiek alkuja), kudarc a vége.
A Moszkvába visszatérő Izidor metropolita sem járt jobban. Az ő helyzetét rontotta az a tény, hogy II. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem eleve fenttartásokkal kezelte személyét. Vaszilij Jónás rjazanyi püspököt kívánta a metropolita megüresedett helyére állítani, s Konstantinápolyba (Bizánc) küldte jóváhagyásra. A pátriárka viszont a görög származású Izidort nevezte ki metropolitának, így mikor Izidor visszatért Firenzéból az unió hírével, Vaszilij megtapasztalhatta, hogy a metropolita az új, római rend szerint végezte a liturgiát. A pápa nevét a konstantinápolyi pátriárka előtt ejtette ki, és felolvasta a zsinat határozatát az unió létrejöttéről.
„Vaszilij mindezt az ortodoxia elárulásának tekintette, és letartóztatta Izidort, aki végül elhagyni kényszerült Moszkvát”
A hívek és az alsó papság Bizáncban sem fogadta el az új liturgiát, ezzel elvetették az egyházegyesítést, s a zsinaton részt vett, s azt elfogadó egyházi vezetők – hasonlóan Izidorhoz – egyházmegyéiket elhagyni kényszerültek, Rómában, illetve a katolikus egyház szolgálatában kaptak új feladatokat. Érdekesség Izidorról, hogy rövid litvániai tartózkodás után 1443 márciusában Budára, igen, a Budai Várba költözött, ahol I. Ulászló királyunk – aki egyúttal megerősítette az ortodox és a katolikus egyházak jogainak és szabadságainak egyenlőségét a királyi területein, azaz Lengyelországban és Magyarországon – kiváltságokat adott Izidornak.
A király várnai halála után Rómába távozott, majd Bizáncba, ahol gyakorolta metropolitai jogait és kinevezte az új vlagyimiri püspököt (episzkop), de 1448-ban ismét Rómában volt, ahol a Bíborosi Kollégium camerlengója lett. Eme tisztséget megannyi filmből ismerjük, amelyek a pápaválasztást érintik. Igazán mozgalmas, olykor kalandos életet élt 1463. évi haláláig, diplomataként, egyházkerületek, majd pápai kollégiumok vezetőjeként. Bizánc 1453-as ostroma idején épp a városban volt, ahol elfogták, de megmenekült azzal, hogy egy holttestet adtak át a bíborosi ruhájába öltöztetve, ő maga azonosítatlan maradt, így Kis-Ázsiába száműzték, ahonnan megszökött, s irány Velencén át Rómába. Közben 1448-ban Izidor távollétében az orosz püspöki zsinat megválasztotta Jónást moszkvai metropolitának.
„A bevezetőben említett tizenhét éves folyamat tehát Izidor metropolitának a keleti és nyugati katolikus egyházak újraegyesítését tárgyaló firenzei zsinatról való visszatéréstől, majd elűzésétől (1441) kezdődött, csúcspontja Jónásnak, az új orosz metropolitának a megválasztása volt – ekkor vált ténylegesen önállóvá (1448) -, s az elűzött metropolita, Izidor lemondásáig (1458) tartott”
Ezeknek az egyházi kapcsolatoknak köszönhető, hogy az immár moszkvai központú Rusz újra megjelent az európai diplomáciai színtéren, s hogy a Moszkvai Nagyfejedelemség megalapozta önállóságát, sem a Krími Tatár Kánság, sem a Német Lovagrend, sem a Bizánci Császárság, sem Litvánia nem tudta alárendelt szerepbe kényszeríteni. S ebben nagy szerepe volt az ortodox vallásnak, a pravoszláviának, ami a Rusz összefogó ereje mind a mai napig.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
