„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„És hogyan érthetnéd meg a szerelem és hűség gubancosan kegyetlen útjait, azt, hogyan változtatta meg a háború a mindennapi életet, késztetett hőstettre és megalkuvásra, ha nem láttad Mihail Kalatozov remekét a „Szállnak a darvak”-at”
Az esztendő vége a számvetés ideje. Szak és bulvársajtóban egyaránt. És miután az újságot, képes magazint el kell adni, szenzációs vagy annak hitt, okoskodó vagy nyíltan bugyuta cikkek garmadája önti el a lapokat és a netet.
„A legjobb labdarúgó”, „a legszebb alfél”, „a leghosszabb…”, „a legnagyobb szívtipró”, és még sorolhatnám a legváltozatosabb izgalmakat ígérő cikkeket.
„Ugyan ki tudná megmondani, hogy ki a világ legjobb focistája? Képtelenség. Erre a bölcsebbek bedobták az újabb szelektálási módszert, „a legjobb tíz”. Ez már valahogy közelebb áll a valósághoz, ám még ez is csak hebrencs módjára összekapart, látszólagos rangsor. Van, akinek kávé mellett kellemetes olvasmány”
Londoni lányom karácsonyi ajándékként mindig könyvvel lep meg. Van egy nagyszerű sorozat, amiből már több mint egy tucat díszeleg könyvespolcomon. Az „octopusbooks” társaság adja ki. A sorozatcím bár kissé morbid, de hangzatos. ’”1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz”, „1001 kép, amit látnod kell, mielőtt…” és így tovább, „a világ 1001 legérdekesebb épülete, legnevezetesebb csatája, legjobb filmje”, stb. És mindegyik fotó mellé értő ismertetés. Még a vájtfülű irodalmároknak, vagy a szakmában olyan régi biciklistának is, mint jómagam, ízletes csemege, emlékeket, élményeket idéző és nosztalgiát ébresztő. Élvezettel utazgatok még borús időben is a világ kulturális, művészeti és egyéb csodáinak táján. És ne adj isten, a könyvek, írók, épületek, festők között mindig ráakadok egy-egy magyarra. Természetesen az értékítélet lehet eltérő, tanulságos megismerkedni, mások hogyan látják, mert megtudjuk, mi került bele a hungaricumokból a világ intellektuális kincsesházába. Nincs okunk szégyenkezni, Moholy- Nagy Lászlótól Konrád Györgyig jelen vagyunk. De ott van a magyar-zsidó származású, szabadkai születésű jugoszláv (szerb) író, Danilo Kiš is. Gyakran volt vendégünk az Írószövetség nemzetközi rendezvényein.
„No de térjünk vissza a netes kiadványhoz, egy érdekes összegzéshez. Egy nem bulvár lap internetes változatában. Már a címe is ígéretes, <A 100 legjobb film>”
Mióta némileg elrontottam a gyomromat a hollywoodi filmgyár termékeitől, s előfizetve a Netflixre meggyőződök róla, hogy például a svéd, norvég vagy dán filmművészet is képes szívünket-lelkünket megfogó, de ami a fő, művészi értékrendünket is kielégítő értékeket bemutatni, számomra kitágult a celluloid szalag digitalizálódó világa.
Nosza, lássuk, melyik az a 100 neves alkotás. Természetesen ott van Chaplin, és Orson Welles „Aranypolgára”. Megtalálom az olasz neorealista hullámot és az utána következő nagy korszakot Fellini „Édes élet”-ét, Pasolini remekműveit. És nem maradhatott ki a francia Truffaut „Négyszáz csapás”-a. Sorba jönnek a különleges műfajok mesterei, a borzongató Hitchcock. Spielberg, aki egyformán otthonos a sci-fiben és a történelemben. A kevés filmjével mindig monumentálisan nagyot szóló James Cameron. És persze kihagyhatatlanok Clint Eastwood a tucatnál is több Oscart elhozó filmjei.
Sorra felidézem a nagy élményeket, s elégedetten látom, hogy nagy kedvencem, a cseh Milos Forman is helyet kapott a felsorolásban. Megnyugodva kapcsolnám ki a komputert, amikor úgy érzem, valami hiányzik.
A kíváncsiság és a szakmai érdeklődés arra késztet, hogy ismét végigfussak a címeken. Megdöbbenek.
„Hol van Einsenstein? A nagyszerű „Patyomkin páncélos” az odesszai lépcsőkön oly megrázón lefelé bukdácsoló babakocsival. Egyre idegesebben és ingerültebben szörfözök le és föl a 100 film között és rájövök, innen bizony kihagyták az orosz filmművészetet”
És ekkor eszembe jut egy találkozásom a Four Season Hotelben Anthony Hopkinsszal. Éppen Budapesten forgatott. Dél-amerikai származású, nála egy fejjel alacsonyabb asszonya ott sürgött-forgott körülötte, mint kotlós a csibéi körül, a szemét le nem vette uráról, figyelte minden lépését. Vigyázott rá – joggal. Nem csak maga miatt, de miattunk is. Hopkins, miként az angol színésziskola számos nagyja, Michael Caine és a többiek életünk része lettek. Csodálkozunk? Shakespeare-val a hátuk mögött könnyű nekik.
A nagy angol színész megtudván, hogy szakmám az orosz kultúra, egyszeriben kinyílt. Elismeréssel szólt az orosz filmről. Természetesen tudta, ki volt Eisenstein. És nem csak őt ismerte. Vszevolod Pudovkint is. És azt is tudta, miért kell tisztelnünk Dziga Vertovot, a montázstechnika kidolgozóját és első nagy alakját.
Tudom, most háború dúl körülöttünk. Az egész „úgy kezdődött, hogy ő visszaütött”. Kialakulnak a szekértáborok, a gyűlölet beleivódik mindennapjainkba. Sokan – súgásra vagy másfajta ösztönzésre – tesznek érte, hogy így legyen. Az agresszort el kell ítélni, a gyilkosokat meg kell büntetni. Nagy igazság, cáfolhatatlan. Sajnos a felbujtók, az öldöklés haszonélvezői mindig megússzák – ezt viszont a történelem igazolja vissza.
„Ám van, amit nem lenne szabad belekeverni a napi tébolyba. Ami szent és túlmutat a kül- és belpolitikán, a nagyhatalmi torzsalkodásokon, nemzeti gyűlölködésen”
Végig izgulhatjuk „A halál 50 órájá”-t, hősiesen megmenthetik Ryan közlegényt, fekete-fehér döbbenettel tárja elénk a holocaust borzalmait a „Schindler listá”-ja s jobban megértjük a fasizmust, a mindennapit „A felolvasó”-ból.
És mégis, ha meg akarod tudni, mit jelentett a második világégés, akkor nem hagyhatod ki Grigorij Csuhrajnak a maga idején díjakkal értékelt remekművét „A ballada a katonáról”-t. A kiskatona hőstettet hajt végre, hazaengedik jutalomszabadságra, hogy megjavítsa a beázó tetőt. Vlagyimir Ivasov végül csak pár percet tud beszélni édesanyjával. A tető javítatlan marad, ő nem tér vissza a háború poklából, a film pedig örökké ott él lelkünkben.
.embed-container { position: relative; padding-bottom: 56.25%; height: 0; overflow: hidden; max-width: 100%; } .embed-container iframe, .embed-container object, .embed-container embed { position: absolute; top: 0; left: 0; width: 100%; height: 100%; }
És hogyan érthetnéd meg a szerelem és hűség gubancosan kegyetlen útjait, azt, hogyan változtatta meg a háború a mindennapi életet, késztetett hőstettre és megalkuvásra, ha nem láttad Mihail Kalatozov remekét a „Szállnak a darvak”-at. A halálos sebet kapó, nyírfa törzsébe kapaszkodó és a mocsár fáival együtt forgó Alekszej Batalovot, és a szerelme halálába bele nem nyugvó, a hazatérő harcosok között még mindig őt kereső Tatyjana Szamojlovát.
.embed-container { position: relative; padding-bottom: 56.25%; height: 0; overflow: hidden; max-width: 100%; } .embed-container iframe, .embed-container object, .embed-container embed { position: absolute; top: 0; left: 0; width: 100%; height: 100%; }
Rajonghatunk egy római vakáció tündérkéjeként oly bájos Audrey Hepburnért a „Háború és béke” amerikai filmváltozatában, és bármilyen nagyszerű színész Henry Fonda, ha meg akarod tudni, milyen volt Pierre Bezuhov, akkor jobb, ha Szergej Bondarcsukot veszed elő és Tolsztoj regényének orosz filmváltozatát. Lehet charmer Mel Ferrer, de Vjacseszlav Tyihonovnál hitelesebb, felvilágosultabb arisztokratát aligha találsz Bolkonszkij herceg szerepéhez. És Tyihonov nem csak abban zseniális, van 17 tavaszi pillanata is a kontinensünk sorsát megfordító utolsó háborús esztendőben.
Nagy rendezők és színészek vitték filmre Dosztojevszkij „A félkegyelmű”-jét, ám nekem Nasztaszja Filippovna még mindig a filmben színésznőként debütáló, és még ma is köztünk élő Julija Boriszovna marad, s Borisz Jakovlevet is nehéz lenne túlszárnyalni Miskin herceg megformálásában.
.embed-container { position: relative; padding-bottom: 56.25%; height: 0; overflow: hidden; max-width: 100%; } .embed-container iframe, .embed-container object, .embed-container embed { position: absolute; top: 0; left: 0; width: 100%; height: 100%; }
Vannak a történelemnek nehéz pillanatai, tévedések, emberek életét megrontó, elvevő bűnök, hősi és kevésbé hősi küzdelem nemes és nemtelen célokért, de mindez nem homályosíthatja el az örök értékeket. Amelyekhez, ha meg akarjuk őrizni józan lelkiismeretünket, nyitott szívünket, érzéseink tisztaságát mindig visszatérhetünk. És vissza kell térnünk, nem mondhatunk le róluk.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
Rác Gábor says:
Kiváló elemzés, de épp ennek kapcsán jutott eszembe, hogy az orosz-szovjet művészet európai is. Ezen belül kelet-európai. Hozzátartozik, a MI közép-kelet-európai kultúránkhoz”Halló, . Sőt, sokkal inkább, mint a nyugatihoz. Ráadásul, ha pl. a Nyugat orosz témát dolgoz fel, azt sokszor meghamisítja Erre épp példa Tolsztoj, “Háború és béke” c. műve. Az elemzésben fentebb említett filmművészek (szinészek) sorsa is túlnyomórészt, jellegzetesen kelet-európai. Például Szamojlova, szinte nyomorban halt meg (épp születésnapján), de Alekszej Batalov sem milliomosként hunyt el. Szégyenletes módon, még nem sokkal halála előtt a nyomorék lányára hagyott házááért is pereskednie kellett egy csaló telekspekulánssal. Csak a tömegfelháborodás, nyomására vette kézbe ügyét az jogszolgáltatás…. Nem mellesleg Batalov első rendezése (remélem nem tévedek), épp az írásban említett “A Félkegyelmű” volt, amelyben a szintén említett Jurij Jakovlev (Borisz Jakovlev atléta volt) debütált, akinek sok híres filmje volt (“Huszárkisasszony”, “Halló itt Iván cár!”) stb… Ezzel nem azt állítom, hogy a nyugat-európai művészet értéktelen, azt viszont igen, hogy a kelet-európai legalább olyan értéket képvisel. Sajnos, ami az amerikai filmipart illeti, alig tudok pozitív példát említeni, s ha igen, akkor azok is a múlt században készültek. Chaplin filmjei “Modern idők”, “A Diktátor” stb…Gene Kelly munkái, Ernest Borgnin “Marty” (Oscar-díjas), Robin Williams filmjei, de ezzel aztán be is zárul a sor. A többi látványprodukció, amely a korábbiakhoz mérve giga-költségvetésű, és milliárdokban mérhető bevételhez van tervezve, és gondosan igazodva az LMBTQ-s követelményekhez…
csakafidesz says:
Kedves Iván! Szeretett nem-barátom!
Kicsit messze mennénk, ha elkezdenénk filmcímekkel dobálózni, mert több van, mint ahány csillag látszik a pesti, vagy inkább a leányfalusi égen. Bár itt kimaradt Szergej Bondarcsuk rendezésében és főszereplésével Mihail Solohov írásából készített “Emberi sors” c. film (Bondarcsuk Oszkár díjas rendező is!) Szóval kimaradt jónéhány film amely sokkal értékesebb, mint a “Tavasz 17 pillanata” c. meglehetősen szupermen ízű 12 részes sorozat, amelyet csak a főszereplő, a Stirlitz nevű szovjet kémet játszó Vjacseszlav Tyihonov miatt érdemes megnézni.
Kicsit másképp szeretném szeretném megközelíteni. Carl von Clausewitz szerint a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, és pénz. Nos ez vonatkozik a filmgyártásra, és egyből ki lehet találni, hogy Hollywood hogyan képes ennyi jó és még több szemét (ld. Fekete Gyula “kulturmocsok” c. definicióját) film gyártására. Nos ott a rendezőknek tömérdek pénz és technika adatott és a látványtechnika olyan szintű kifejlesztése amire a Szovjetunióban nem volt meg a lehetőség. Egyébként ma is a világon nekik van a legtöbb pénzük és eszközük.
Tulajdonképp arra akarok kitérni amiben a filmszínház túlszárnyalja a hagyományos színházat. Azokat a kép effektusokat, montázsokat, tömegjeleneteket amelyeket hagyományos színpadon megjeleníteni nem lehet. Az amerikai Háború és Béke filmadaptációban van egy számomra felejthetetlen képsor ahogyan egy ló valóságosan megriad a jeges Berezina láttán. Csakis filmen lehet ezt ilyen premier plan képsorban bemutatni. A filmeket tényleg a színészek minikai tehetsége, a színművész karaktere viszi, és a forgatókönyvíró aki képes élethű dialógusokat készíteni egy régi, fellegzős szövegből. Régebben írtam, hogy Shakespeare korában a színész maszkot viselt, mert ő maga nem volt lényeges, csak a szerepe. A film ezt pont az ellenkezőjére fordította. Ma a színész, a filmsztár egyénisége és karaktere nyomja rá a bélyegét egy filmre.
A film készárú. A gondolkodást, a képzelőerőt kizárja. Ahogy a regények gondolkodásra késztetnek, és el kell képzelni a leírtakat, nos a színdarabokkal is ez a helyzet. Shakespeare Velencei kalmárja más színházban és egészen más filmen ahol Sylock szerepében Al Pacino fantasztikus játéka véglegesen beleégeti a néző agyába, hogy igen-igen, az uzsorás pont úgy néz ki ahogyan Al Pacino ezt megjátszotta. Ezután már minden filmet, előadást tudat alatt elutasít ahol más a főszereplő.
Ezért sem vagyok biztos benne, hogy a klasszikus írók regényeit érdemes lenne filmvászonra vinni. Ettől függetlenül ez történik, és az audiovizuális kultúra ki fogja szorítani a könyveket. Ha megnézhetem Shakespeare drámáját egy látványos filmen, akkor miért böngésszem a sorokat egy könyvben? Egy jobb regény elolvasása két-három nap is lehet, a film ezt másfél óra alatt megadja sokkal látványosabb, színesebb formában.