Margó. Körülöttünk most háború dúl, és az ennek mentén kialakult szekértáborok, a gyűlölet beleivódik mindennapjainkba. Ám van, amit nem lenne szabad belekeverni a napi tébolyba. Ami szent és túlmutat a kül- és belpolitikán, a nagyhatalmi torzsalkodásokon, nemzeti gyűlölködésen. Ilyen például az orosz kultúra, az orosz filmművészet.
Az esztendő vége a számvetés ideje. Szak és bulvársajtóban egyaránt. És miután az újságot, képes magazint el kell adni, szenzációs vagy annak hitt, okoskodó vagy nyíltan bugyuta cikkek garmadája önti el a lapokat és a netet.
„A legjobb labdarúgó”, „a legszebb alfél”, „a leghosszabb…”, „a legnagyobb szívtipró”, és még sorolhatnám a legváltozatosabb izgalmakat ígérő cikkeket.
„Ugyan ki tudná megmondani, hogy ki a világ legjobb focistája? Képtelenség. Erre a bölcsebbek bedobták az újabb szelektálási módszert, „a legjobb tíz”. Ez már valahogy közelebb áll a valósághoz, ám még ez is csak hebrencs módjára összekapart, látszólagos rangsor. Van, akinek kávé mellett kellemetes olvasmány”
Londoni lányom karácsonyi ajándékként mindig könyvvel lep meg. Van egy nagyszerű sorozat, amiből már több mint egy tucat díszeleg könyvespolcomon. Az „octopusbooks” társaság adja ki. A sorozatcím bár kissé morbid, de hangzatos. ’”1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz”, „1001 kép, amit látnod kell, mielőtt…” és így tovább, „a világ 1001 legérdekesebb épülete, legnevezetesebb csatája, legjobb filmje”, stb. És mindegyik fotó mellé értő ismertetés. Még a vájtfülű irodalmároknak, vagy a szakmában olyan régi biciklistának is, mint jómagam, ízletes csemege, emlékeket, élményeket idéző és nosztalgiát ébresztő. Élvezettel utazgatok még borús időben is a világ kulturális, művészeti és egyéb csodáinak táján. És ne adj isten, a könyvek, írók, épületek, festők között mindig ráakadok egy-egy magyarra. Természetesen az értékítélet lehet eltérő, tanulságos megismerkedni, mások hogyan látják, mert megtudjuk, mi került bele a hungaricumokból a világ intellektuális kincsesházába. Nincs okunk szégyenkezni, Moholy- Nagy Lászlótól Konrád Györgyig jelen vagyunk. De ott van a magyar-zsidó származású, szabadkai születésű jugoszláv (szerb) író, Danilo Kiš is. Gyakran volt vendégünk az Írószövetség nemzetközi rendezvényein.
„No de térjünk vissza a netes kiadványhoz, egy érdekes összegzéshez. Egy nem bulvár lap internetes változatában. Már a címe is ígéretes, <A 100 legjobb film>”
Mióta némileg elrontottam a gyomromat a hollywoodi filmgyár termékeitől, s előfizetve a Netflixre meggyőződök róla, hogy például a svéd, norvég vagy dán filmművészet is képes szívünket-lelkünket megfogó, de ami a fő, művészi értékrendünket is kielégítő értékeket bemutatni, számomra kitágult a celluloid szalag digitalizálódó világa.
Nosza, lássuk, melyik az a 100 neves alkotás. Természetesen ott van Chaplin, és Orson Welles „Aranypolgára”. Megtalálom az olasz neorealista hullámot és az utána következő nagy korszakot Fellini „Édes élet”-ét, Pasolini remekműveit. És nem maradhatott ki a francia Truffaut „Négyszáz csapás”-a. Sorba jönnek a különleges műfajok mesterei, a borzongató Hitchcock. Spielberg, aki egyformán otthonos a sci-fiben és a történelemben. A kevés filmjével mindig monumentálisan nagyot szóló James Cameron. És persze kihagyhatatlanok Clint Eastwood a tucatnál is több Oscart elhozó filmjei.
Sorra felidézem a nagy élményeket, s elégedetten látom, hogy nagy kedvencem, a cseh Milos Forman is helyet kapott a felsorolásban. Megnyugodva kapcsolnám ki a komputert, amikor úgy érzem, valami hiányzik.
A kíváncsiság és a szakmai érdeklődés arra késztet, hogy ismét végigfussak a címeken. Megdöbbenek.
„Hol van Einsenstein? A nagyszerű „Patyomkin páncélos” az odesszai lépcsőkön oly megrázón lefelé bukdácsoló babakocsival. Egyre idegesebben és ingerültebben szörfözök le és föl a 100 film között és rájövök, innen bizony kihagyták az orosz filmművészetet”
És ekkor eszembe jut egy találkozásom a Four Season Hotelben Anthony Hopkinsszal. Éppen Budapesten forgatott. Dél-amerikai származású, nála egy fejjel alacsonyabb asszonya ott sürgött-forgott körülötte, mint kotlós a csibéi körül, a szemét le nem vette uráról, figyelte minden lépését. Vigyázott rá – joggal. Nem csak maga miatt, de miattunk is. Hopkins, miként az angol színésziskola számos nagyja, Michael Caine és a többiek életünk része lettek. Csodálkozunk? Shakespeare-val a hátuk mögött könnyű nekik.
A nagy angol színész megtudván, hogy szakmám az orosz kultúra, egyszeriben kinyílt. Elismeréssel szólt az orosz filmről. Természetesen tudta, ki volt Eisenstein. És nem csak őt ismerte. Vszevolod Pudovkint is. És azt is tudta, miért kell tisztelnünk Dziga Vertovot, a montázstechnika kidolgozóját és első nagy alakját.
Tudom, most háború dúl körülöttünk. Az egész „úgy kezdődött, hogy ő visszaütött”. Kialakulnak a szekértáborok, a gyűlölet beleivódik mindennapjainkba. Sokan – súgásra vagy másfajta ösztönzésre – tesznek érte, hogy így legyen. Az agresszort el kell ítélni, a gyilkosokat meg kell büntetni. Nagy igazság, cáfolhatatlan. Sajnos a felbujtók, az öldöklés haszonélvezői mindig megússzák – ezt viszont a történelem igazolja vissza.
„Ám van, amit nem lenne szabad belekeverni a napi tébolyba. Ami szent és túlmutat a kül- és belpolitikán, a nagyhatalmi torzsalkodásokon, nemzeti gyűlölködésen”
Végig izgulhatjuk „A halál 50 órájá”-t, hősiesen megmenthetik Ryan közlegényt, fekete-fehér döbbenettel tárja elénk a holocaust borzalmait a „Schindler listá”-ja s jobban megértjük a fasizmust, a mindennapit „A felolvasó”-ból.
És mégis, ha meg akarod tudni, mit jelentett a második világégés, akkor nem hagyhatod ki Grigorij Csuhrajnak a maga idején díjakkal értékelt remekművét „A ballada a katonáról”-t. A kiskatona hőstettet hajt végre, hazaengedik jutalomszabadságra, hogy megjavítsa a beázó tetőt. Vlagyimir Ivasov végül csak pár percet tud beszélni édesanyjával. A tető javítatlan marad, ő nem tér vissza a háború poklából, a film pedig örökké ott él lelkünkben.
És hogyan érthetnéd meg a szerelem és hűség gubancosan kegyetlen útjait, azt, hogyan változtatta meg a háború a mindennapi életet, késztetett hőstettre és megalkuvásra, ha nem láttad Mihail Kalatozov remekét a „Szállnak a darvak”-at. A halálos sebet kapó, nyírfa törzsébe kapaszkodó és a mocsár fáival együtt forgó Alekszej Batalovot, és a szerelme halálába bele nem nyugvó, a hazatérő harcosok között még mindig őt kereső Tatyjana Szamojlovát.
Rajonghatunk egy római vakáció tündérkéjeként oly bájos Audrey Hepburnért a „Háború és béke” amerikai filmváltozatában, és bármilyen nagyszerű színész Henry Fonda, ha meg akarod tudni, milyen volt Pierre Bezuhov, akkor jobb, ha Szergej Bondarcsukot veszed elő és Tolsztoj regényének orosz filmváltozatát. Lehet charmer Mel Ferrer, de Vjacseszlav Tyihonovnál hitelesebb, felvilágosultabb arisztokratát aligha találsz Bolkonszkij herceg szerepéhez. És Tyihonov nem csak abban zseniális, van 17 tavaszi pillanata is a kontinensünk sorsát megfordító utolsó háborús esztendőben.
Nagy rendezők és színészek vitték filmre Dosztojevszkij „A félkegyelmű”-jét, ám nekem Nasztaszja Filippovna még mindig a filmben színésznőként debütáló, és még ma is köztünk élő Julija Boriszovna marad, s Borisz Jakovlevet is nehéz lenne túlszárnyalni Miskin herceg megformálásában.
Vannak a történelemnek nehéz pillanatai, tévedések, emberek életét megrontó, elvevő bűnök, hősi és kevésbé hősi küzdelem nemes és nemtelen célokért, de mindez nem homályosíthatja el az örök értékeket. Amelyekhez, ha meg akarjuk őrizni józan lelkiismeretünket, nyitott szívünket, érzéseink tisztaságát mindig visszatérhetünk. És vissza kell térnünk, nem mondhatunk le róluk.
Kedves Iván! Szeretett nem-barátom!
Kicsit messze mennénk, ha elkezdenénk filmcímekkel dobálózni, mert több van, mint ahány csillag látszik a pesti, vagy inkább a leányfalusi égen. Bár itt kimaradt Szergej Bondarcsuk rendezésében és főszereplésével Mihail Solohov írásából készített „Emberi sors” c. film (Bondarcsuk Oszkár díjas rendező is!) Szóval kimaradt jónéhány film amely sokkal értékesebb, mint a „Tavasz 17 pillanata” c. meglehetősen szupermen ízű 12 részes sorozat, amelyet csak a főszereplő, a Stirlitz nevű szovjet kémet játszó Vjacseszlav Tyihonov miatt érdemes megnézni.
Kicsit másképp szeretném szeretném megközelíteni. Carl von Clausewitz szerint a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, és pénz. Nos ez vonatkozik a filmgyártásra, és egyből ki lehet találni, hogy Hollywood hogyan képes ennyi jó és még több szemét (ld. Fekete Gyula „kulturmocsok” c. definicióját) film gyártására. Nos ott a rendezőknek tömérdek pénz és technika adatott és a látványtechnika olyan szintű kifejlesztése amire a Szovjetunióban nem volt meg a lehetőség. Egyébként ma is a világon nekik van a legtöbb pénzük és eszközük.
Tulajdonképp arra akarok kitérni amiben a filmszínház túlszárnyalja a hagyományos színházat. Azokat a kép effektusokat, montázsokat, tömegjeleneteket amelyeket hagyományos színpadon megjeleníteni nem lehet. Az amerikai Háború és Béke filmadaptációban van egy számomra felejthetetlen képsor ahogyan egy ló valóságosan megriad a jeges Berezina láttán. Csakis filmen lehet ezt ilyen premier plan képsorban bemutatni. A filmeket tényleg a színészek minikai tehetsége, a színművész karaktere viszi, és a forgatókönyvíró aki képes élethű dialógusokat készíteni egy régi, fellegzős szövegből. Régebben írtam, hogy Shakespeare korában a színész maszkot viselt, mert ő maga nem volt lényeges, csak a szerepe. A film ezt pont az ellenkezőjére fordította. Ma a színész, a filmsztár egyénisége és karaktere nyomja rá a bélyegét egy filmre.
A film készárú. A gondolkodást, a képzelőerőt kizárja. Ahogy a regények gondolkodásra késztetnek, és el kell képzelni a leírtakat, nos a színdarabokkal is ez a helyzet. Shakespeare Velencei kalmárja más színházban és egészen más filmen ahol Sylock szerepében Al Pacino fantasztikus játéka véglegesen beleégeti a néző agyába, hogy igen-igen, az uzsorás pont úgy néz ki ahogyan Al Pacino ezt megjátszotta. Ezután már minden filmet, előadást tudat alatt elutasít ahol más a főszereplő.
Ezért sem vagyok biztos benne, hogy a klasszikus írók regényeit érdemes lenne filmvászonra vinni. Ettől függetlenül ez történik, és az audiovizuális kultúra ki fogja szorítani a könyveket. Ha megnézhetem Shakespeare drámáját egy látványos filmen, akkor miért böngésszem a sorokat egy könyvben? Egy jobb regény elolvasása két-három nap is lehet, a film ezt másfél óra alatt megadja sokkal látványosabb, színesebb formában.
Kedves Gábor!
A film alig több, mint 100 éves művészeti ág, ha egyáltalán az. Lukács György szerint inkább gazdasági (tőkés – maga megérti, mit jelent ebben az összefüggésben, nem politikai lózung) vállalkozás. Amikor ezt írta, bizonyára halmozottan az volt. De azért nem mondhatjuk, hogy kilépve a könyvtárból nem ment a világ elébb. Nem hagytuk ott gondolatainkat. Bízzunk benne. Kutyából nem lesz szalonna, tömegkultúrából nem lesz minőségi kultúra, de azért a filmművészet szerintem előbb-utóbb kinövi gyermekbetegségeit. Más az orosz film, lassúbb, a témát ráérősebben, képileg is megforgatva végiggondoló. Ilyen az irodalmuk is. Ma a pörgősebb dolgokat kedvelik, de tempora mutantur.
Ami a filmek alapanyagát illeti, nem zárnám ki az irodalmat, hiszen sok remekmű jeles írói alapanyag felhasználásával, mankójára támaszkodva készült, csak nem szabad a műfaj sajátosságairól elfeledkezve, szolgaian ragaszkodni ahhoz, amitől az egész elindult.Én láttam Haumann Péterrel színházban a Velencei kalmár-t, zseniális volt, más a színpad, emberközelibb.
Kedves Iván, én Sándor vagyok. (Ezt a levezésünkből is tudja, de mindegy.)
Lukács Györgyre hivatkozást elutasítom. Lukács György 1919-ben komisszár volt és emberek kivégzésére adott parancsot. Zagyva életművét a lakásából kialakított archivumban őrzik. Az „esztétikum sajátossága” c. zagyvalékot maga a szerző sem értette. Ágh Attila biztosan érti, ergo mi Ágh Attilát sem értjük. Maradjuk abban, hogy Lukács György szerint „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus” amit Szibériában a jégbefagyott hullák hatalmas tömege cáfol.
Térjünk el a politikáról, de nagyon kérem Önt, hogy a magas vérnyomásomra való tekintettel Lukács Györgyöt, mint „esztétát” ne idézze!
Ami azt illeti a fotó- és filmművészetet nagyon komoly dolognak tartom. A mozgókép az ember egyik legfontosabb találmánya. (Egyébként a tudomány is alkalmazza bizonyos folyamatok rögzítésére.) A probléma ott van, hogy a filmek sokkal realisztikusabbak, az itt és most kategóriában is alkalmasak a valóság megragadására, dokumentálására. Tehát valamilyen módon konvertálni kell olyasmi ábrázolására ami nem a rögvalóságot mutatja be, hanem elvont írói képzelettel átszőtt -nem egyszer kitalált- történetet mutat be.
Mennyire lehet eltávolodni a valóságtól? Nos a sci-fi írások és a sci-fi filmek valóban teljesen el tudnak a valóságtól távolodni. Stanislaw Lem írásaiból vett Pirx kapitány történeteinek a valósághoz semmi közük.
Vagy nézzük a fotográfiát. Elméletileg egy fotó csakis a látható valóságot tükrözheti. Már a harmincas években pancser volt fotós aki nem tudott szellemet fotózni a szeánszokon, később szép kerek ufókat Arizona kék egén, manapság pedig színes aura képet bárkiről aki kifizeti az árát..
A valóság és a képzelet a mozivásznon is keverhető, sőt igazából a képzeletbeli dolgokat filmen lehet a legjobban prezentálni. Trükkök százai vannak arra, hogy a szereplők eltűnjenek, átváltozzanak. Bulgakov Mester és Margarita c. regénye egyenesen trükkfelvételek után kiált, és többen is megfilmesítették már. Egy orosz sorozat is készült belőle.
Vagyis a filmművészet az elmúlt száz évben teljes jogú művészeti ág lett. A konzumkultúra pedig azért kell, hogy az éjjel-nappal is fogható tévé adók tucatjai mindig sugározzanak valamit ami leköti a figyelmet (már ha leköti..) Nagyjából ennek is kialakultak már a szokásos elemei.
A mai korban -mint írtam- a hagyományos irodalom szerepe megváltozott. Egyelőre még folyamatban van ez a változás, de le kell foganunk.
Őszinte tisztelettel: Sándor
Kedves Sándor!
Lukács György filozófusi munkásságának a megvitatása megint nem a moszkvater oldalaira való. Lehet és kell vele vitázni és ezt nálam érdemlegesebb személyek meg is teszik – elismerve nagyságát. Mellesleg, amit idéztem tőle, éppen a maga véleményét támasztja alá – ne adj isten tőle vette vagy olvasta – , a tőke, a pénz nagyonis meghatározó a filmművészetben.
Már tucatnyiszor megírtam, hogy Lukács György azokat a vöröskatonákat tizedeltette meg 1919-ben, akik meghátráltak, nem akarták védeni a haza – akkor még Nagy-Magyarország – területi integritását a románokkal szemben. Ez hazaárulás. A nem éppen igazságos első világégésben több száz honvédot végeztek ki és több ezret kötöttek ki hasonló tettért, talán ezt is bűnül róhatta volna fel.
Mellesleg abban, amit a filmművészetről ír, azt veszem észre, hogy ismeri a kommunista Balázs Béla filmesztétikai munkásságát, akit a 60-as években az esztétika órákon még tanítottak nekünk a bölcsészkaron, nem azért, mert a Tanácsköztársaság egyik vezető politikusa volt.
Amit a filmről ír, az helytálló. Én azért a fantasztikus irodalmat nem nézném annyira le – nem azért mert klasszikusait fordítottam -, de Campanellától Wellsig sok hatalmas és magas színvonalú művelője volt.
Maradok tisztelettel
Földeák Iván
Kedves Nem-barátom!
Mondjuk kíváncsi vagyok a véleményedre Kuczka Péter munkásságáról. Először Sztálin és Rákosi fenekét nyalta fényesre, majd sci-fi író lett, a Galaktika alapítója és szerkesztője.
Kuczka Péter legalább tudott becsületes lenni:
„Közben én kommunistának hittem, éreztem s egyre inkább tudtam magamat, a párt írója kívántam lenni, szolgálva a kitűzött célokat. Nem kételkedtem abban, hogy a marxizmus-leninizmus teljes elsajátításával és átélésével eljuthatunk az irodalom csúcsának tartott szocialista realizmushoz. Hittem eredményeinkben, sikereinkben, hiszen dolgoztam értük, és tapintottam őket. Elfogadtam, mert szükségesnek tartottam az ütemes tapsokat, Sztálin és Rákosi dicsőítését, elhittem az osztályharc kiéleződését, a Rajk-pert. A leegyszerűsített s ezzel érthetőbbé, áttekinthetőbbé vált világot fogadtam el, a valóság bonyolultsága nyilván riasztott, az emberiség történelmét amolyan „hosszú menetelés”-nek láttam célja, a kommunizmus felé. Kétségeimet elfojtottam, korábbi nézeteimet, véleményeimet, ismereteimet vagy elvetettem, vagy beillesztettem új világképembe.”
De őszintén. A Galaktika folyóirat úgy ahogy volt, egy nagy rakás … volt. Bár ezt nem szerencsés megemlíteni, mert Ön is írt bele. Egyébként Kucka Pétert követő Trethon Judithoz személyesen is volt szerencsém, kár hogy fiatalon autóbaleset érte.
Szóval ez az „irodalom” csak annyiból „irodalom”, hogy betűket és szavakat vetettek papírra.
Persze elő lehet jönni Jules Verne (fiatal koromban még Verne Gyula) regényeivel, Nemo kapitánnyal, ami mégiscsak a jövőbe látás lett volna.. (Mekkorát csalódtam amikor Barcelonában a Les Drassanes Reials múzeumban egy 1865-ben készült, francia, gömbalakú tengeralattjárót láttam. Rájöttem, hogy Verne csak továbbfejlesztette a képzeletében a létező szerkezetet.) vagy Jókai Mór: Jövő század regénye éppenséggel egy nagyon gyenge mű. (Laborfalvi Róza stopperórával állhatott az író háta mögött..)
Ez is egy vélemény.
Szóval ide nem jönnek sem a Halálcsillagról, sem a ‘Z’ bolygóról idegenek. Ráadásul Erich von Däniken könyve és a belőle készült film is éppen olyan kitaláció, mint a Roswell-i UFO, ami milliókat hozott a zsurnaliszták konyhájára.
Továbbra is maradok kész jóakarója.
(Arany János így írta alá a leveleit, tucatszámra volt belőlük a kezemben.)
Kedves Sándor!
Kuczka Péter költői nagyságát nem mi fogjuk eldönteni és nem itt a moszkvater oldalain, bár orosz műfordításai megérdemelnének egy misét. Amit a fantasztikus irodalomért tett, ahogy azt bevitte a hazai köztudatba, ápolta, nemzetközi kapcsolatait kiépítette, az viszont dicséretet érdemel. Hogy ki hová és mikor menetelt vagy menetel most, arról se nyissunk vitát. Miként a ma is még több ezer embernek színvonalas szórakozást és tanulságos irodalmat elhozó Galaktika folyóiratról se ítélkezzünk ilyen sommásan, mert az „ízlések és pofonok különbözőek”.
Hogy mennyi a fantasztikus irodalomban az „IRODALOM”, így, nagy betűvel? Homérosz, Apuleius, Morus Tamás, Swift, Cyrano de Bergerac, E.T. A. Hoffman, Edgar Allan Poe, csak néhány nagy klasszikus – ugye nem akarja, hogy folytassam a véget nem érő sort. Ők éppen annyira IRODALOM, mint amennyire az irodalomnak nevezett konglomerátumból legalább ennyi íróról mondhatnám el, hogy ők meg „NEM IRODALOM”.
Most éppen Andrej Platonov fantasztikus műveit fordítom (fantasztikus jók), ugye nem mondja, hogy Platonov „NEM IRODALOM”?
Minden irodalmi műfajban vannak jó és kevésbé jó alkotók, ne törjünk pálcát senki felett, akit szerettek és akit szeretnek és sokan olvasnak ma is.
Maradok tisztelettel és fordítom tovább Platonovot
Földeák Iván
Kiváló elemzés, de épp ennek kapcsán jutott eszembe, hogy az orosz-szovjet művészet európai is. Ezen belül kelet-európai. Hozzátartozik, a MI közép-kelet-európai kultúránkhoz”Halló, . Sőt, sokkal inkább, mint a nyugatihoz. Ráadásul, ha pl. a Nyugat orosz témát dolgoz fel, azt sokszor meghamisítja Erre épp példa Tolsztoj, „Háború és béke” c. műve. Az elemzésben fentebb említett filmművészek (szinészek) sorsa is túlnyomórészt, jellegzetesen kelet-európai. Például Szamojlova, szinte nyomorban halt meg (épp születésnapján), de Alekszej Batalov sem milliomosként hunyt el. Szégyenletes módon, még nem sokkal halála előtt a nyomorék lányára hagyott házááért is pereskednie kellett egy csaló telekspekulánssal. Csak a tömegfelháborodás, nyomására vette kézbe ügyét az jogszolgáltatás…. Nem mellesleg Batalov első rendezése (remélem nem tévedek), épp az írásban említett „A Félkegyelmű” volt, amelyben a szintén említett Jurij Jakovlev (Borisz Jakovlev atléta volt) debütált, akinek sok híres filmje volt („Huszárkisasszony”, „Halló itt Iván cár!”) stb… Ezzel nem azt állítom, hogy a nyugat-európai művészet értéktelen, azt viszont igen, hogy a kelet-európai legalább olyan értéket képvisel. Sajnos, ami az amerikai filmipart illeti, alig tudok pozitív példát említeni, s ha igen, akkor azok is a múlt században készültek. Chaplin filmjei „Modern idők”, „A Diktátor” stb…Gene Kelly munkái, Ernest Borgnin „Marty” (Oscar-díjas), Robin Williams filmjei, de ezzel aztán be is zárul a sor. A többi látványprodukció, amely a korábbiakhoz mérve giga-költségvetésű, és milliárdokban mérhető bevételhez van tervezve, és gondosan igazodva az LMBTQ-s követelményekhez…
Kedves Gábor!Elnézést az elírásért, 75 év néha becsap. Jurij Jakovlev volt Miskin herceg.
Én azért nem temetném el az amerikai filmművészetet. Igaz ellentétben az európaival eléggé elment a tömegszórakoztatás irányába, ám mindig alkotnak remekműveket. Fiatal művészeti ág a film, majd kialakul. És persze változik a közönség is.
Ami az LMBTQ-s követelményeket illeti, több családtagom él a Lajtán túl. Színesedik világunk és benne a „vén Európa”, és ezt el kell fogadnunk. Nem félek hogy eltűnik az európai kultúra. Ha azt akarjuk, hogy ne tűnjön el, befogadó kell, hogy legyünk. És ezt is teszik Európa-szerte. Persze mi tudjuk,ki volt Puskin dédapja.
Két hete a Tate Britainban, az angol képzőművészet fellegvárában (Gainsborough, Turner, Rosetti, stb.), két fantasztikus ünnepi kiállítást láttam. Az egyik Hew Locke Edinburghban született, 21 éves koráig Afrikában élt színes bőrű brit szobrász megdöbbentő installációja volt.
És a másik ünnepik brit kiállítás sem tejfehér bőrű és vöröses angolszász alkotó munkája, a prózaíróként is ismert színes bőrű világhírű brit Lynette Yiadom-Boakye megdöbbentő képei – bár ez nem igazán értékmérő – milliókért kelnek el. Európaiak? Britek? Igen…
Ami a másságot illeti, ne kívánja, hogy felsoroljam, hogy 23 éves írószövetségi hivatali pályafutásom során hányan és kik voltak „mások” a hazai irodalom nagy családjában, nyílt titok volt – a névsor elképesztő. Ennek orosz megfelelőjét nyilván maga is ismeri.
Köszönettel a hozzászólásért és a dicséretért.
Kedves Iván! Úgy tűnik, mára a „másság” hangos hirdetése, egyfajta poltikai irányvonallá alakult át. Főleg az USA jóvoltából. Én is tudok elismert magyar művészekről, akik „mások” voltak. Ráadásul, a magyar társadalom is tudott róla. Ennek ellenére, soha nem bélyegezte meg az ilyen művészeket, és magánügyüknek tekintette azt. Elismerték, szerették őket, mint embert, és művészeket. Én is. Ma is ez a véleményem. A nemi identitás magánügy, DE NEM közügy. A másik dolog, hogy az LMBTQ-s lepel alatt eléggé nyíltan ott büszkélkedik a rasszizmus, egyrészt antirasszista álarcban, és az ugyanide tartozó antiszemitizmus úgy tombol mint a „legendás” 30-as évek Németországában, épp az LMBTQ-s USA-ban, de gyakran hallani más nyugati országokban is nyilt megnyilvánulásokról. Hozzáteszem, ezt egyrészt tragikus következménynek tartom, másrészt gumicsontként, a tömegbe bedobott figyelemelterelésnek….Ami az elírást illeti, magam is a 70+-kategóriához tartozom, és amikor Jakovlevet említette, csak egyfajta bizonytalanság volt bennem, hiszen magam is összetévesztek nemritkán ismert neveket (is), ezért utánanéztem a Wikipédiában mindkét névvariációban, és így jutottam a helyes megoldáshoz. Jakovlevről annyit, hogy több filmjét láttam. Két kedvencem is van. az egyik az „Anna Karenyina”, a másik egy tv-film, „A sors iróniája”. Sajnos, ez utóbbihoz a 90-es években hozzáragasztottak egy második részt is, amely jócskán alulmúlta az eredetit…
Kedves Gábor!
Teljesen igaza van. A „másság” magánügy. De azonnal közüggyé válik, ha valakit, valakiket megbélyegeznek ezért.
Sok gumicsont van a köztudatban, amit odavetnek a köznépnek, hogy rágja, miközben titokban másféle mocskos dolgokat művelnek. Jómagam részt vettem egy felvonuláson mint sajtós, láttam az Andrássy úton apát, aki a nyakában tartotta kisgyermekét, vadul buzizott és meglehetősen alpári hangon hazájuk elhagyására ösztönözte más nemi irányultságú honfitársait. Mások szarral dobálták a menetet. Szerintem a társadalom 10 %-át kitevő az „átlagtól” eltérő embereknek az év 365 napjából igazán lehet fél napot adni, hogy mutassák meg magukat. Akinek nem tetszik, ne menjen oda. Nekem sem tetszenek a pedofil papok (szép számmal vannak), és azok a szennyes dolgok, amiket nagy kegyesen a reverenda alá söpörnek, mégsem záratom be a templomokat. Nem igazán tetszik a sok Wass Albert szobor és az, hogy az elmúlt 30 esztendőben nem állítottak szobrot az utcahosszal jobb Tamási Áronnak. Az sem tetszik, hogy szégyenlősen hallgatnak Adyról, József Attiláról, hogy már nem szalonképes Petőfi sem, aki még mindig Görbe Jánosként él az emlékezetemben. Mikor is készült az a film? Amikor az ”Erkel” (1952) és a többiek? Hol van Rákóczi a filmszalagon („Rákóczi hadnagya” 1954)? Várkonyi óta nem készült népszerű történelmi film nagyjainkról. Ennyire tiszteljük történelmünket? 12 év nem volt elég, hogy rájöjjenek, 2023-ban mit ünneplünk? Nem stadionokkal. Még jó, hogy nem keressük Szibériában Petőfi csontjait, ezt legalább letudtuk.
Egykori írószövetségi főnökömet, Cseres Tibort idézve „hajlamaim végzetesen egyenesek”, de ez nem jelent semmit.
Kedves Iván!
Hát ne vonuljanak és ne legyen „büszkék”, mert nincsen mire. Azonkivül magánügy, hogy a saját nagyrabecsült, valóságban picike micsodájukat mikor hová dugják. Ezt nem lehet tisztelni!
Kedves Sándor!
Elnézést, de elég komoly munkában vagyok benne, ezért tévedtem nevével.
A moszkvater az orosz kultúra egyik népszerűsítője, azt hiszem a másság témakörét nem itt kell megvitatni,főként nem azt, hogy kormányhű közszolgától hitéhez hű egyházfiig ki hová dugja pici vagy nagy micsodáját. Az viszont dicséretes, hogy van és többnyire értékes és érdekes véleménye az orosz kultúrátúl, örülök, ha ehhez szól hozzá és mindig szívesen veszem.