//A történelem átszabta életpálya
Joszip Brodszkij #moszkvater

A történelem átszabta életpálya

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal Joszif Brodszkij hányatott életével, erős ellenszélben indult, majd az emigrációban kiteljesedett, ellentmondásos pályájával, a költőt hazájában ellehetetlenítő, ám neki nemzetközi hírnevet szerző játszmával ismertet meg bennünket.

Joszip Brodszkij #moszkvater
Joszip Brodszkij
Fotó:Wikipédia

„Karácsonyi versek” a kötet címe, s ilyenkor, ünnepnap ugyan mi másról is szólhat az orosz irodalom barátja és méltatója. Három évtized termése bújik meg a Soproni András által mívesen fordított, vékony, kétnyelvű kötetben. Emlékeztet az orosz irodalom talán legnagyobb nemzetközi hírnevet szerzett emigráns alkotójára, a második emigráns orosz Nobel-díjasra.

Sokáig nem hallhattunk róla. A különben hasznos kútforrás, a Világirodalmi lexikon első kötete nem ismeri. Érthető, 1970-ben már túl volt az első megpróbáltatásokon, tárgyalás, száműzetés, kényszermunka, s ki lett zárva az irodalmi életből. Ahová igazából még be sem lépett.

„Nálunk a rendszerváltásig elvétve jelenhettek meg versei”

A Nobel-díj hírverése tette lehetővé, hogy 1988-ban az egyébként a szovjet irodalomra gondosan odafigyelő Európa kiadó kiadjon egy kötetet, részint az orosz irodalom igaz barátjának, Baka Istvánnak a közreműködésével.

Művészete, költészete jóformán mind a mai napig rejtve maradt a hazai irodalombarátok előtt. Az emigráció ténye, a beágyazódás hiánya a közegbe, ahonnan költői pályája indult, ahol renitens nézeteiért meghurcolták, s ahonnan a politikai rendszer kilökte, nem vitte közel az olvasókhoz. Még talán most sem. Okait nem csak a politikai ellenszélben kell keresnünk.

„Valami merőben mást művelt a lírában. Olyasmit, ami – a mondandó és a költői attitűd mellett  – gyökeres szakítás volt az orosz poézis hagyományaival”

Nem folytatta a szimbolizmus már kihalt hagyományait. Távol állt tőle a Jeszenyin-féle népi líraiság, Majakovszkij dübörgő elkötelezettsége, a paszternaki mélység és a tvardovszkiji egyszerűség és oroszosság. Másképp szólalt meg, mint a költészet egére pályájának kezdetén felröppenő új csillagok, a színháztermeket zsúfolásig megtöltő, harsányan közéleti Jevtusenko, vagy a líra határait szemtelenül feszegető, modern útkereső Voznyeszenszkij. Más volt. Igazi arcát a költészetért rajongók nem ismerhették meg, csak a gyermek olvasók találkozhattak elvétve néhány versével.

Joszif Brodszkij (1940-1996) egy leningrádi fotóriporter családjában nem túl szerencsés időben és helyen látta meg a világot. Alig múlt egy éves, amikor a németek körülzárjak a később verseiben oly gyakran megénekelt és szeretett várost, Leningrádot. Apját a szolgálat, mint haditudósítót frontról frontra dobálja.

„A kisded Brodszkijt édesanyjával csak az első, kegyetlen blokádi tél után sikerül evakuálni a távoli Cserepovecbe. A kemény évek kitörölhetetlen nyomokat hagynak a gyermek lelkén és egészségén”

Joszif tengerész szeretett volna lenni, tengeralattjáró matróz, majd orvos, ám iskolai szereplése ezt nem tette lehetővé. Pedig még egy hónapot boncnok segédként is dolgozott egy hullaházban. Azután elment marósnak a híres Arzenál gyárba. Majd hogy családja anyagi helyzetén javítson, beállt fűtőnek egy világítótoronyhoz. Közben eljár a munkásfiatalok iskolájába, amit nem végez el. Kalandvágya 17 éves korában geológiai expedíciókkal Kelet-Szibériába és Jakutföldre sodorja.  Itt 21 évesen, részint a blokád kíméletlen ajándékaként, rátör az első pszichés roham és haza kell térnie. A skizoid személyiségzavar élete végéig elkíséri, amit megfejel a nehéz fizikai munka okozta szívelégtelenség is. Ezért katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítik.

„A hatalom ellenzéki magatartását megtorolva, többször és kegyetlenül vissza is élt egészségi problémáival, pszichiátriai intézetek embertelen tortúráit szabadítva a fiatalemberre”

Brodszkij költői pályakezdése a ’60-as évek elejére tehető az „ahmatovi árvák” csoport tagjaként. Írásművészetükkel a hazai olvasók többnyire csak  a példányszámban titokban terjesztett szamizdat kiadványokban a „Metropol”, illetve az ellenzéki újságíró és emberi jogi aktivista Alekszandr Ginzburg szerkesztette „Szintakszisz” almanachban ismerkedhettek meg. Individualista és pesszimista kicsengésű versei ellentmondtak a korabeli hivatalos irodalompolitikai elvárásoknak. A hatalom pedig csak arra várt, hogy leszámolhasson vele. Az alkalom eljött.

1960-ban az ifjú és igencsak kezdő költő barátjával, Oleg Sahmatovval azon töri a fejét, hogyan téríthetnének el egy repülőgépet, s hagyhatnák el az országot. Társát illegális fegyverrejtegetésért letartóztatják, és Brodszkijhoz is eljutnak. Megvádolják, hogy „szovjetellenes” kéziratokat próbáltak rátukmálni egy véletlenül útjukba került amerikai turistára. Az indok megvolt.

„Elkezdődött a költőt hazájában ellehetetlenítő, ám neki nemzetközi hírnevet szerző játszma”

A fiatalember ekkor ismerkedik mag Mariana Baszmanovával, egy a szovjetrendszerért nem rajongó leningrádi képzőművész könyvillusztrátornak készülő lányával. Szerelem első látásra. Évekig eltart, megcsalással, elválással és ismétlődő, fájdalmas egymásra találásokkal. Szerelme szibériai száműzetésében is meglátogatja, de nem kíván vele házasságra lépni, hiába szenteli neki éveken át versek tucatjait. Brodszkij végül fiát első szerelmére hagyva egyedül hagyja el hazáját. Hogy később egy nálánál harminc esztendővel fiatalabb egyetemi hallgatóval kösse össze életét, és találja meg benne hűséges társát, írói pályájának támaszát, egy fiúgyermek anyját. Brodszkij Oroszhonban maradt fia kiutazva New Yorkba egyszer találkozik csupán apjával. Apa-fiú kapcsolat soha nem alakul ki közöttük, Andrej Baszmanov nem vállalja a rokonságot. Az ő családi élete szerencsétlenül alakul. Három leánygyereket hagy feleségére, aki egyetemen tanít, míg a Nobel-díjas költő fia a sajtó és a közvélemény elől elvonulva él, alkalmi munkákból.

„Az új, olasz származású fiatal feleség sem vállalja a közösséget Brodszkij korábbi életével, fiával és törvénytelen gyermekével, egy balett táncosnő lányával, aki csak 23 éves korában szerez tudomást vér szerinti apjáról”

Ám ne siessünk ennyire előre. 1962-ben megindul a hajsza az ifjú és renitens költő ellen. 1963. november 29-én az „Esti Leningrád” újság „Irodalomkörnyéki naplopó” című cikkében parazita életmóddal, a költészetben az akkor elítélendő, ördögtől való formalizmussal és dekadenciával vádolja az ifjú költőt. Aki ekkorra már megtette első lépéseit az irodalomban. Egy gyermeklapban verse jelenik meg, fordításai, néhány kubai és jugoszláv költő verse. A sajtóhadjárat hatására szerződéseit sorra felbontják, és nem valósul meg a leningrádi televíziótól rendelt forgatókönyve egy dokumentumfilmhez.

„Bírósági tárgyalás, kínzással felérő kényszergyógykezelés pszichiátriai intézetben, válságba kerülő kapcsolat szerelmével, öngyilkossági próbálkozás sújtja ekkor életét. Végső tőrdöfésként a leningrádi írószervezet beleegyezik, hogy társadalmi bíróság ítélkezzen az antiszociális költő ügyében”

Innen már egyenesen vezet az út a kényszer kitelepítéshez. Az arhangelszki kerület eldugott falujában, Norinszkajában tölt másfél évet, mint segédmunkás egy szovhozban, ahol a földet műveli, de befogják kádár, tetőfedő munkára is. Közben angolul tanul, és ismerkedik az amerikai költő Wystan Hugh Auden költészetével, aki később mentora és támasza lesz az emigrációban. Ekkor a magányban többet foglalkozik költészettel. Elsősorban magának ír, bár versei megjelennek emigráns folyóiratokban, s közöl tőle kettőt a járási lap is.

Az írótársadalom összefog a fiatal költő érdekében. Az orosz költészet befolyásos cárnője, Anna Ahmatova is felemeli szavát. Mellé áll az orosz irodalmi, kulturális élet számos nagysága, többek között a zeneszerző Dmitrij Sosztakovics és jónéhány irodalmi nagyság: Szamuel Marsak, Konsztantyin Pausztovszkij, Alekszandr Tvardovszkij, Konsztantyin Fegyin. Megszólal a vasfüggönyön túl Jean-Paul Sartre is.

„A száműzetést másfélévre csökkentik, s 1965 szeptemberében a költő hazatérhet szülővárosába, Leningrádba”

Egy hónappal később Kornyej Csukovszkij javaslatára felveszik a leningrádi írószervezet műfordító munkaközösségébe. Védőszárnyai alatt már nem vádolhatják munkakerüléssel. Még akkor sem, ha verseit változatlanul nem közlik a hazai fórumok. Felolvasásokat tart lakásokon – a KGB éber tekintettel figyeli. Angliában fordításban megjelenik első verseskötete. Orosz nyelven 1970-ben New Yorkban debütál, mint költő – természetesen nem lehet jelen az eseményen. A kötet sokatmondó címe „Megálló a pusztaságban”.

A hatalom 1972 májusában választás elé állítja: emigráció vagy „forró napok” kihallgatásokkal és kényszergyógykezeléssel ideggyógyintézetben, ami nem sok jóval kecsegtette a költőt. Joszif Brodszkij 1972. június 4-én izraeli vízummal a zsebében kirepült Bécsbe, ahol már várja a rákban korán elhunyt amerikai russzista Carl Proffer,  és nyomban állást ajánl neki a michigani egyetemen. Brodszkij ettől kezdve amerikai egyetemeken Kaliforniában, New Yorkban tanít.

Ezután az emigrációban fordításban sorra jelennek meg kötetei, de oroszul az első csak 1977-ben. Az „Új stanzák Augusztához” című kötetének kapcsán, melynek verseit nyilvánvalóan egykori nagy szerelméhez, Marina Baszmanovához írta, jegyzi meg példás öniróniával, hogy Isteni színjátékomat még nem írtam meg, s aligha fogom valaha is megírni.

„1987-ben, Bunyin, Paszternak és Solohov után negyedik oroszul alkotó íróként <mindent átfogó gondolatgazdag, intenzív költészetéért> megkapja az irodalmi Nobel-díjat”

Közben angolul írt esszéi körbejárják a világot. Egyetemeken kötelező olvasmányok. Közeli barátja az amerikai író és filozófus Susan Sontag visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy „kiűzetését Brodszkij, mint hatalmas lehetőséget használta fel, hogy művészete ne csak az orosz, de az egyetemes világirodalom része legyen”. Brodszkij ennek kapcsán megjegyezte: „Néha elfog a fura érzés, hogy most már mindent megírhatok, amit akarok, s ezt közlik is.” A lehetőséget hátralevő évei során maradéktalanul kihasználja. Már életében klasszikusnak kiáltják ki. Egyetlen orosz íróról nem született annyi megemlékezés, memoár, mint róla.

Alkotói megítélése már korántsem ilyen egyöntetű. Mint minden nagy alkotó esetében, itt is feltűntek disszonáns hangok. Ebben szerepe lehet annak is, hogy költészete szakított az orosz líra hagyományaival, az olvasóközönség, és részint a kritika által bevett irodalom felfogással.

„Alacsony érzelmi amplitúdó, zenei és metafizikai komplikáltsága taszítja az olvasók egy részét”

Alekszandr Szolzsenyicin, noha elsősorban világnézeti kifogásai voltak Brodszkijjal szemben, szintén ezt hiányolta költészetében. Napjaink egyik elismert irodalmi személyisége, Dmitrij Bikov róla írt esszéjében ugyan nem kívánja ismételni a költővel szembeni banális kifogásokat, hogy „hideg, egysíkú, kevés benne az emberi tartalom”, mégis kijelenti, hogy „hatalmas életművében meglepően kevés az élő, eleven anyag”.

Hallgassuk meg döntő, megerősítő vagy cáfoló érvként a költő verseit saját előadásában. Az első „Ne lépj ki a szobádból, ne kövess el hibát”

A második a „Karácsonyi románc”,

Emigráns írókról szólva, óhatatlanul felmerül két kérdés.

Mi lett volna, ha…

A kérdésre lehetetlen válaszolni. Be tudott volna illeszkedni? Egy dolog biztos, otthagyni a szülőföldet, anyanyelve irodalom éltető közegét hatalmas, szinte pótolhatatlan veszteség egy író számára. De ne feledjük, minden alkotónál más a tűréshatár és a küldetéstudat.

A második kérdés, a Ki járt jobban? még fájdalmasabb. Gúzsba kötött lábbal is táncolnia Nagyszínház hatalmas színpadán, közönsége előtt, s közben kikacsintani a nézőkre, látva szemükben a huncut, együtt érző csillogást. Igen, tudjuk, értjük hogy… Van ennél szebb elismerés? Mennyire más ez, mint unatkozó úri hölgyek partiján a felszolgált proccos italok mellé az esztétika magasából kinyilatkoztatni számukra nem túl izgalmas szentenciákat.

„Joszif Brodszkij fájdalmasan szép pályát bejárva letette sokszínűségében, eltérő megítélésében is bámulatos, lenyűgöző életművét az asztalra – elénk”

Búcsúzzunk tőle méltó módon egyik utolsó versének négy örökérvényű sorával:

„S ha elmész hazulról, a búcsú előtt

Egy csillagot gyújts meg, négy-gyertya-erőst 

hogy szórja az űrbe örök sugarát, 

és nézzen utánad, míg áll a világ.”

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.