„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Erkel Ferenc Bánk bán című darabjának kottaillusztrációja a tiszaparti jelenet ábrázolásával. Ismeretlen művész rajza 1870 körül
Forrás:OSZK/Zeneműtár
Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára
A címnek választott, keserűen beismerő mondat nagy nemzeti drámánk utolsó jelenetében hagyja el a címszereplő száját. Az után, hogy az idegenek által kifosztott országban igazi államférfiként meg tudott akadályozni egy polgárháborút, nem tudott azonban kezelni egy aljas sértést, megaláztatást még egy udvaronc részéről sem. Így kiütötte magát is, meg a szerencsétlen feleségét is, és utat nyitott az udvarnak egy még pusztítóbb leszámoláshoz.
Jóval a bemutató után ültem be a Nemzeti Színház idei évadjának nyitó előadására. Több száz gimnazistával együtt, akikről kiderült, hogy meglehet, csak „autóbuszon összehordott vatta” voltak, de főszereplői lettek ennek az előadásnak. Erről később szó lesz még. Azzal tartozom most, hogy megindokoljam az eredetieskedésemet. A színházi és társadalom-politikai elveimen túl egyszerűen a folyamatosság és a színház, mint kollektív alkotás gyakorlata tanított meg rá, hogy az előadások csak a közönséggel való találkozások során nyerik el az igazi arcukat. Így lesz az minden este a résztvevők meggyőződése szerint az előadott műnek az egyetlen lehetséges, hiteles olvasata. Szerencsére azonban, nem így van. És így minden este mindnyájan közelebb kerülhetünk a mű és önmagunk egyre jobb megértéséhez.
„Ehhez az előadáshoz azonban, mintha még mindig túl korán vettem volna meg a jegyet”
Egy érezhetően jószándékú és igényes, de még kialakulatlan dramaturgiájú, felszínes ötletekkel és közhelyekkel, meg a darabtól idegen, időnként ízléstelen, sőt értelmetlen rögtönzésekkel telezsúfolt előadást láttunk. Az évad legelején még az összetorlódott tennivalók, és a sietség rovására volt írható mindez. Hogyan lehet azonban, hogy a közönség azóta sem tudta rávezetni a színházat, hogy miként állítsák nemzeti drámánk egyenest hozzánk szóló, félelmetesen egyszerű igazságának szolgálatába ezt a rátermett fiatalokból álló szereplő gárdát, és a mindent tudó színpadi gépezetet?
Veszélyesen hasonlít mindez az előző igazgató, Alföldi Róbert „ifjúsági” Bánk bánjára, amelyet Aczél György zseniális Ifjúsági parkja már nem létezvén, saját mondandója pedig láthatólag nem volt, hát egy üres úszómedencében játszatta el. Ez volt benne a „modern” és a „posztmodern”. Az „én időmben”, bezzeg, még csak egy piros bársony függöny választotta el a színpadot a nézőtértől, s a rajta lévő kerek lyukon át fürkészték a színészek a lassan benépesedő széksorokat. „Ki van itt ma?” Kikkel fognak most majd néhány órát együtt lélegezni. Hol van most ez a „kukucskáló” az ultramodern Nemzetiben, és kukucskál-e rajta valaki?
„Ha nem számítjuk a nemzeti drámánkból készült Erkel-opera színreviteleit, Vidnyánszkynak ez a harmadik Bánk bán rendezése. De nekem úgy tűnik, hogy egy, már régen magában hordozott előadást látunk, amelyet most már harmadszor igazít hozzá a gyorsan változó anyaországi valóságnak a nézőkből áradó hatásához, a műszakilag is szinte mindenre képes színpad lehetőségeihez, és a nemzeti kormányzás elvárásaihoz”
A Nemzeti Színházról lévén szó, az utóbbi sem egészen elhanyagolható. A beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház válogatott csapatát a frissen rendszert váltott magyar kormány nevében Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató professzor, művelődési és közoktatási miniszter vezetésével egy, a szellemi életünk jeleseiből kiválogatott küldöttség: a már halhatatlan Hubay Miklós és Sinkovits Imre, meg a már szintén eltávozott jeles író és miniszterelnöki tanácsadó, Szőcs Géza, valamint L. Simon László kultúra-politikus, elemző kérte ki nagy körülményesen az akkori ukrán kulturális miniszter asszonytól. Az óta is folyik róla a vita, hogy – miért, és mi végre.
Fiatal korunkban Andrásfalvyval sokáig ketten fizettünk elő egy közös ebédet a pécsi Belvárosi Étteremben. Az ő nézeteit a színházról és a környező országokban élő magyar kisebbségek tapasztalatai importjának a szükségességéről jól ismerem. Ha szegény Szőcs Géza itthon még alig játszott Raszputyin című történelmi drámája alapján ítélek, ő ettől egy kissé elemeltebb, „európaibb” kibontakozást várt az új magyar színjátszástól.
„A Nemzeti nem lett a tahó, nép-nemzeti, tehetségtelen, akarnok böszmeség fellegvára, de az sem valósult meg, hogy a nemzet számára legfontosabbnak vélelmezhető szellemi energiák világítótornya legyen”
– írta még 2015-ben. A beregszászi csapatnak ezt a két célt szerinte is, együtt kellett volna megvalósítania. A keleti és nyugati határainkon túli tapasztalatnak, tudásnak és tehetségnek a magyar kultúra közkincsévé tétele a feladat. Természetesen, ez nem oldható meg pusztán kinevezésekkel. Ezt a tudományos és művészi kollektívák maguk kell, hogy megoldják. Az új igazságok legfőbb pártfogói pedig,maguk a nézők kell, hogy legyenek! Különben csak egy ügyetlen kultúrpolitikai fogás szülte szakmai torzsalkodás marad az egészből.
A frissen végzett Vidnyánszky úgy kezdte, mint Nyina, a fiatal színésznő a Sirályban. Budapestre utazgatott a „fekete” vonaton, „másodosztályon, muzsikok között”. Bejárt az akkori Főiskolára, látogatta Vámos László óráit a rendező szakon, és összevetette mindezt azzal, amit a Kijevi Orosz Nemzeti Színházban látott, és az ottani Művészeti Akadémián tanult. Este mindig színházban volt, és látta talán azt a „pátosszal teli” Bánk bán előadást is a Nemzetiben, amelyet a főszerepet játszó Sinkovits Imre megszakított a fiatal nézők „fegyelmezetlensége” miatt. Az éjszakákat néha meg a Nyugati pályaudvar „kultúr” várótermében szunyókálta végig. Egyszóval, jól megnézett magának bennünket.
A magyar szellem magasabb ormainak meghódítását Az ember tragédiájával kezdte, amelyet később többször is megrendezett. A „rendszerváltást” követő első józan számvetés idején, persze, a Hamletet csócsáltuk.
„2002-ben jutott el ő is a Bánk bánig, már az új Nemzeti Színházban. Ez volt az első lehetősége rá, hogy a Nemzeti- és a korábbi századforduló drámaírói forradalmán nevelkedett Vígszínház közönségét szembesítse az orosz posztmodernnek a felfrissített német expresszionizmusnak, meg a lengyel és cseh avantgárdnak általa és a kortárs rendező nemzedék legjobbjai által létrehozott szintézisével”
A fogadtatás meglehetősen vegyes volt. Voltak, akik hangosan tiltakoztak, és elhagyták a nézőteret. A Mesés férfiak szárnyakkal (Gagarin) és a Három nővér sikere kárpótolta azonban mindenért. Beindított Kaposváron egy egészen új típusú színész képzést, a színházában pedig bemutatta a magyar, lengyel, német és cseh, meg az orosz klasszikus művek és rendezők egész sorát. Megszervezte a Madách Imre Nemzetközi Színházi Fesztivált, amely utat nyitott minden új törekvésnek, bármely égtáj felől jött is.
„2017-re megérett benne egy új Bánk bán is”
Az előadásról készült, talán legérdekesebb fénykép előterében Bánk és II. Endre király láthatók, amint a Gobbi Hilda terem zsinór padlásáról egy jókora üvegszekrény ereszkedik rájuk éppen. A rendező ötlete így emeli ki őket az udvari népségből, amely a királyné ravatalánál épp a „pártütők” elszámoltatására készül. A néző megdöbbenve látta, hogy „a jó királlyal” együtt „a királygyilkos” is a Nemzeti Múzeumba került. Pedig nyilvánvaló, hogy ez a két özveggyé lett államférfi más-más világot képvisel.
„A rendező azt várta tőlünk, hogy néhány órányi vallatás után eldöntsük, melyikük felelne meg jobban egy kiadós polgárháború leszerelésére. Egy pragmatikus, profi király és férj, vagy egy töprengő és kombináló, szerelmes és tehetséges helyettese”
Én mindenesetre Bánkra szavazok, és mindjárt el is mondom, hogy miért. Igazából ő tudta volna csak leszerelni a készülő polgárháborút, amelyet aztán még az Aranybulla sem tudott kivédeni. Ha nem karddal, hát új gondolatokkal. Legfőképpen pedig a megértő bölcsesség és szerelem erejével. Ebből mindig tehetséges, országot mentő és építő gyerekek szoktak születni.
I. Endre rendes, profi király volt. Pragmatikus reálpolitikus, ahogyan még csak nemrég is neveztük ezt a típust. Gertrúd halála után még két, igen jó európai házból való királynéval ékesítette fel a magyar udvart, és az 1222-ben kiadott Aranybullát tiszteletre méltó hely illeti meg az európai uralkodók kiváltságlevelei között. Hogy mindez együtt sem volt elég a tatárjárás kivédéséhez, arról ő már nem tehet. Európa már akkor is szívesebben küldött okos leveleket és asszonyokat katonák helyett. Katona kortársa, a szintén Pesten tanult Djura Jaksic – a Bánk bán ismeretében írott – Jelizaveta című darabjának főhőse később a törököktől védi Velencét, szintén egy szépséges menyasszony kedvéért. És a „két pogány közt”, odavesznek bizony ők is, a derék vitézek, annak rendje és módja szerint.
„A szerző ki akar fogni azonban Bánk túlságosan <magyaros> tragédiáján. A régi jó, nagy eszmék és értékek tűnte, meg az újak fájó késlekedése miatt egy nagy szerelem munkál a művében kihívásként, mint a közvetlenül Napóleon után a romantikába hajló szentimentalizmus többi jelentős európai művészének legjobb alkotásában is”
Ottó és Gertrudis nem hisz ebben, és nem is alkalmas rá. Bánk és Melinda azonban rájönnek az ízére, ha egy kicsit későn is. Ez egy látszólag ide nem illő, megejtő bájt és időszerűséget kölcsönöz ennek a szakállas, bajuszos és kardos reform- (rendszer) váltó történetnek.
Az életkoruk, vagyoni és társadalmi helyzetük ellenére, egészen kezdők ők még ebben, de nagyon szépen csinálják. Ennek köszönhető, hogy Bánk él még, amikor összecsapódik a függöny az utolsó felvonásban! (Ezért is nem játszották ezt a felvonást, egészen a Kiegyezésig.) És volt még ideje átadni kardját a fiának, majd a hazatérő Mikhál bánra bízni a felnevelését. Ne sirassuk hát el őket túl korán! Fogunk még hallani róluk. Hagyjuk, hogy érlelődjék ez a dolog Vidnyánszky Attilának az igazgatástól és az áldatlan hadakozásoktól kissé megviselt, de folyamatosan teremtő képzeletében is még egy kicsit!
„Az utóbbi 5-6 év eseményei megtették a magukét. Nagyon is időszerű lenne már egy újabb összegzés, de ez most alighanem a választásokon fog már csak összejönni. A lelki, az érzelmi része pedig megint a színházra marad. És Vidnyánszkynak volt bátorsága ismét színpadra szólítani a legnagyobb nemzeti kérdéseinket, ráadásul az évad legelején. A végére talán túl is jutunk rajtuk. De csak a gimnazistákkal együtt! Nem először történik ez így. A még mindig élő nagy előadások is erre emlékeztetnek”
Vegyük akár a még Beregszászon bemutatott Három nővért! Nem csak én nem járok a bemutatókra. A Birzsevüje vedomosztyi (Tőzsdei hírek) szentpétervári lap szintén csak a valahányadik előadásáról közölt tudósítást a csehovi mű ősbemutatójának, ezzel a címmel: A közönségről. Azzal próbálta kikezdeni a fővárosban a Sirállyal egyszer már megbukott szerzőt, hogy ezt a darabját is a moszkvai demokratikus értelmiségi nézők vitték sikerre. Az ügyvédek és jogászok, a kórházi orvosok, ápolónők és persze, a diákok, meg a tanáraik. A Harmadik Rend, ahogyan a mai kor legnagyobb polgárháborúját Bernben előkészítő Vlagyimir Uljanov (Lenin) nevezi az előadásról írott cikkében őket. Csehov kor- és pályatársa, Leonyid Andrejev így írt erről a valóságos, nem Nyugatról importált tudati forradalomról:
„Valahogyan észrevétlenül, a tisztán művészeti jellegű, sőt egyszerűen rendezési kérdések mögött hirtelen nagy társadalmi problémák körvonalai sejlenek fel”
Én is így tartom, ezért is fogtam ebbe az írásba. A történelem azonban elég ráérősen dolgozik. A Bánkhoz hasonlítható hősök mindig egy kicsit „korán” érkeznek, feladatot adva az igazán nagy művészeknek. Meglehet, hogy az érző, a vívódó, a szerelmes Bánk szerepét a fiatal Berettyán Sándor is egy kissé „korán” vállalta még, amint a dráma szerzője is, a Pesti Magyar Játékszíni Társaság társulatában. Szülei vágyálmát beteljesítendő, Katona Pestre ment tanulni, jurátus lett.
De volt a levegőben akkor is valami, ami ellenállhatatlanul a színház felé vonzotta a tehetséges fiatalokat. Napóleont Elba szigetére küldték, és éppen úgy, ahogyan Fukuyama professzor úr állítja, a Szent Szövetséggel befejeződni látszott akkor is a történelem. Ő viszont éppen verseket, drámákat kezdett el írni és fordítgatni ennek, a reformkor szellemi előkészítésének egyik leghősiesebb szerepét magára vállaló közösségnek. Amit elég jól megírni nem tudott még, azt beleszőtte Széppataki Róza, a későbbi Déryné iránt érzett heves, de viszonzatlan érzéseit tükröző vígjátékába. No meg, a Bánk bánba!
„Szülei határozott kívánságára, Katona odahagyta aztán a színházat, hogy a szülővárosában főügyész legyen. De ez a szerelem azért nem múlt el egészen. Egyre újabb alakot öltött, egyre gazdagodott a műveiben. Bánkból és Melindából pedig már ízig-vérig a 19. század embereit, a Schiller és Goethe, Puskin és Słowacki műveihez hasonló hősöket próbált formálni”
Kibérelte hát a városi hússzéket, hogy rendezőként, díszlettervezőként és játékmesterként is levizsgáztassa magát. 1840-ben, az első reform országgyűlés évében, éppen amikor beindult volna az igazi munka, a hivatalába menet leterítette azonban egy éppen arra lézengő ritter, az érzelmi motivációk iránt még Biberachnál is érzéketlenebb Herr Stroke.
„A reá hulló üvegbúra alatt Bánk most eszmélkedni kezd. Kezdi érteni is már, hogy mi történik itt valójában. És kezdjük érteni mi is, hogy ez az <okoskodás> önmagában is nagy és merész tett. És őt ez egy érzékeny, önmagával és az éppen érvényben lévő féligazságokkal elégedetlen, kereső és kutató, tehetséges emberré, a kortársunkká teszi”
A színpad jobb oldalán a 2002-es előadásból már jól ismert asszonyok ezeket a tulajdonságokat szövik össze azzá a három nemzeti jelképpé, amelyeket a színpad fölé kifeszítve, hosszú, forró vastapssal fogad a fiatal közönség. A három szőttes a Szent Koronát ábrázolja, továbbá egy pelikánt, amely Jézus jelképe, valamint egy oroszlánra ültetett Napot, amely szintén Krisztust jelképezi. Mélyek és felemelők ezek a percek, de kissé talán koraiak. Sokat kell tanulni, dolgozni, harcolni értük még, mindannyiunknak.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
