//Az emberi tényező
Graham Greene Antibes-i othonában, 1982-ben #moszkvater

Az emberi tényező

MEGOSZTÁS

Szerzőnk ezúttal Graham Greene ismert „detektívregényét”, Az emberi tényezőt vette le a kölcsön  könyvtár polcáról. Hogy miért, és mi köze ennek a hidegháborús történetnek napjaink egyre ridegebb valóságához, hogy jön ide a „hallgató, cinkos tömeg”, az kiderül az írásból.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

„Ki hogyan él, úgy ítél.”
(szólásmondás)

Graham Greene Antibes-i othonában, 1982-ben #moszkvater
Graham Greene Antibes-i othonában, 1982-ben
Fotó:EUROPRESS/Raph GATTI/AFP

Az idősödő Graham Greene e nagy, alig leplezetten önéletrajzi, és az összegzés igényével készült regénye már 1994-es magyar megjelenése óta közel áll hozzám. Ráadásul, Ungvári Tamás kollégám a Magyar Színházi Intézetben, a regény nagy részét az egyébként is mindenfélével túlzsúfolt közös íróasztalunkon fordította le. Így, szinte személyes kapcsolatba kerültem a művel. Ennek lényege az a felismerés volt, amelyre az Amerika után Oroszországba készülő, de oda már csak virtuálisan eljutó Marx Károly hívta fel a figyelmünket: a gondolatok igazi próbája nem az, hogy a doktoranduszok hányszor idézik őket a disszertációjukban. Hanem az, hogy a pudinghoz hasonlóan, végül is bekebelezi-e, vagy az egerek „rágcsáló bírálatára” bízva, visszateszi őket a polcra a kölcsönkönyvtári olvasóknak a „hallgató”, „cinkos tömege”.

„Újpalotai kölcsön könyvtárunkban Az emberi tényező a csak <két hétre kiadható> polcon van, és nem lehet meghosszabbítani”

Vajon miért? Nézzük csak, mit mond erről maga a szerző! „Bármely titkosszolgálat életét bemutató regény szükségképpen jócskán merít a képzeletből, mert a valósághű leírás minden bizonnyal megsérti a hivatali titoktartás ilyen vagy olyan törvényét. A ’Remus bácsi’ hadművelet így teljességgel a szerző képzeletének a terméke (s remélem, megmarad annak), miképpen valamennyi szereplő is az, legyen bár angol, dél-afrikai, vagy orosz. Mindennek ellenére, ahogyan azt Hans Andersen, a bölcs, s ugyancsak a fantáziájából merítő szerző mondta: ’képzeletünk meséit a valóság formálja’.”

„Így van, bizony! Csakhogy a szerző reményeit alaposan megcáfolva, az európai valóság messze túltesz most még a leggazdagabb képzeleten is”

A regény az Őfelsége Külügyminisztériuma „egyik” (titkosszolgálati) osztályának mindennapi életét, és embereit mutatja be az „olvadásnak” és „békés gazdasági versenynek” nevezett jéghideg háború és gyilkolás idején, amely most visszatérni látszik, és nem csak a hírportálokon. Alighanem ezért húzgálják alá olyan sokan ezt a könyvet is. Valóban izgalmas és cselekménydús regény. Az 1960-as évek frontvonalait idézi fel, amelyek most újra kirajzolódni látszanak, és belekapnak a mindennapi életünkbe is.

A regény úgy kezdődik, hogy a brit titkosszolgálatra a gyanú árnyéka vetül, titkos információk jutnak át a túloldalra. Szigorú titoktartás mellett, nagy erőkkel keresik a kettős ügynököt. Ilyenkor csak egy megoldás lehetséges, likvidálni kell a számukra veszélyes egyént. A szivárgást csak három ember egyike okozhatja. A valóságos kettős ügynök, a szerzőhöz a legközelebb álló, a nyugdíj előtt álló Maurice Castle, akinek az Afrikából érkező kémjelentések értékelése és továbbítása a feladata, valamint legközelebbi munkatársa, az ifjú, kissé szeleburdi Davis, esetleg a közös főnökük, Daintry ezredes. Az igazi nagy baj az, hogy a presztízs-veszteségtől rettegő magasabb főnökök maguk is kapkodni kezdenek, amikor megérzik, hogy léket kapott a hajó.

„Kiderül, hogy nem is a <hallgató tömeg>, hanem az általuk meg sem választott titkos- vagy éppen tömegkommunikációs és egyéb szolgálatok képviselik életünkben az egyre elviselhetetlenebb cinizmust”

A többszöri ellenőrzés sikertelensége miatti kétségeiket nekik azonban, sikerül elaltatni mindig a klubban. – „Sire John Hargreaves összegörnyedt a székében, és mélyen eltemetkezett az itallapban. Boldogtalannak látszott, meglehet azért, mert nem tudott dönteni a St. Emilion és a Médoc között. – Néha elgondolkozom azon, hogy miért is lépett be hozzánk, Emmanuel. – Dr. Percival, az egység orvosszakértője, így válaszol. – Most fejtette meg: felnőttem. Nem hiszek abban, hogy a kommunizmus hosszú távon jobban beválik, mint annak idején a kereszténység, ráadásul nem születtem a keresztes vitézek fajtájából. Talán Isten is kapitalista. Én pedig ebben a rövid életben azon az oldalon szeretnék állni, amelyik nagyobb valószínűséggel győz.” (208. oldal.)

„Biztos, ami biztos, úgy döntenek hát, hogy Percival doktor úr a legkevésbé bűnös Davist teszi el láb alól, a független boncolóbizottság májzsugort fog megállapítani, és a dosszié 30 évig az Archívum legfelső polcán fog porosodni, a tudományos fokozat elnyeréséért készült disszertációkkal együtt”

A „szivárgás” így persze, tovább folytatódik. A szerző ezúttal azonban, már nem detektívregényt ír. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem ennek az egyre jobban akadozó taposómalomnak a „titkai” érdeklik már igazán, hanem az abba zárt emberek „tényezője”. Nevezetesen, hogy meddig fognak még cél nélkül tovább keringeni? Hogy miként lehet kitörni ebből, és hogy mibe kerül egy ilyen kitörés? Ez volt ugyanis az igazi kérdés Európában az 1960-as, ’70-es években, és ez ma is. Akár egy sikeres, nagy író számára is.

„Ha figyelmen kívül hagyjuk a detektívregények jól ismert fordulatait, kiderül, hogy eléggé szomorú történet bizony ez, és a kiszolgáltatottságról szól”

A főszereplő, a már 60 év feletti Maurice Castle nem politikai okokból, és nem is a pénzért lett kettős ügynök. Életének egyetlen értelme már „csak” a színesbőrű felesége, és annak Sam nevű kisfia, akiket még előző beosztásában, Dél-Afrikából menekített ki a fajüldözők kezei közül. Akkor egyedül a szovjet titkosszolgálat volt ebben segítségére Castle pedig azzal igyekszik meghálálni ezt, hogy kettős ügynökként információhoz juttatja őket. Amikor kiderül a kiszivárgás, és tévesen nem őt, hanem kollégáját gyanúsítják a felettesei, Castle drámai választás elé kerül: munkatársa életét csak úgy mentheti meg, ha feladja magát. Ezzel azonban teljesen kiszolgáltatná Sarah-t és Sam-et a főnökei bosszújának, akiknek a „hűsége”, amint látjuk éppen olyan kérdéses, mint az ő „árulása”.

„A szovjetek itt újra segítségére sietnek, és kimentik Moszkvába. Vállalják a családja kimenekítését is, ez azonban sokkal hosszadalmasabb és veszélyesebb manőver. Sarah úgy dönt, hogy nem hagyja ott a kisfiát egyedül”

A regény fináléját jelentő utolsó telefonbeszélgetésük feloldhatatlannak tünteti fel ezt a dilemmát. Úgy tűnik, hogy ennek a két embernek az energiáiból nem futja már a további erőfeszítésekre.  Vagy mondhatjuk úgy is, az a szerelemmé vált meggyőződés, cél és vállalkozókedv, amely eddig vezette őket, kifulladt. Belesimultak a túlélésért harcoló, „hallgató, cinikus tömegbe”. Az író itt megszakítja az elbeszélést. De mi, akik már több nemzedék óta megtesszük ezt, jól tudjuk, hogy a parázs hosszú idő után is felszítható még, ha elég erős szél fújja meg. Erre várunk most egész Európában. Várni azonban nem elég.

Hozzám ezért a regénynek egy másik szereplője áll közelebb. Egy londoni antikvár könyvesbolt tulajdonosa, akinek segítségével Castle titkos jelentései éveken át Moszkvába eljutottak anélkül, hogy maga a feladó is tudott volna erről. Ő az, akit a szovjet titkosszolgálat megbíz a bajbajutott ügynök kimenekítésével.

„Váratlanul kiegyenesedik, kiáll a tyúkólból a tűzpiros Jaguárjával, és bravúrosan le is bonyolítja a dolgot”

Hogy legalább valamelyest méltónak bizonyulhassak hozzá, el kell mondjam, hogy ehhez a részhez érkezve Tamást elhagyta az a magabiztos derű, amely mindig elfogja a profit is, ha érzi, hogy jóval az átlagon felüli színvonalon teljesít, és hozzám fordult: „Még a jó öreg Greene is kiesik néha a saját stílusából! Te most jöttél onnan. Te el tudod képzelni, hogy ez az öreg párttag mindeközben ugyanazon a nyelven beszél Castle „útitárs” úrral, mint amelyen éveken át játszotta neki a szerény kis antikváriust? És hogy a moszkvai összekötője, ez a Borisz olyan mélyen érző, intelligens ember volt, hogy barátunk a feleségén kívül egyedül ő vele tudott csak igazán őszintén, a saját nyelvén beszélgetni? Aki Londonban megígérte neki, hogy a családját is kimenekíti, Moszkvában erre már azonban nem nagyon emlékezett? – Mi hálásak vagyunk magának, Maurice, de a hála miként a szerelem, naponta újabb bizonyítékot kíván, különben könnyen elmúlik.”

Elmondtam Tamásnak akkor azt a keveset, amit tudtam ezekről a dolgokról. Sajnos, ő már elment. De talán az ő nevében is mondhatom, hogy kíváncsian várjuk, mit szól még ehhez az olvasó. Ugyanis, sok, nagyon sok minden függ még ettől az olcsó kölcsön könyvtárba járó, de kitartóan hallgató, „cinkos tömegtől”. Szinte minden.

MEGOSZTÁS