Évek óta visszatérő témává váltak a világsajtóban az azzal kapcsolatos találgatások, hogy vajon ki/kik befolyásolhatják az orosz elnök gondolkodását, ahogy az a kérdés is gyakran felmerül, hogy hogyan is lehetne meghatározni a putyini Oroszország ideológiáját. Többeket neveztek már az orosz elnök „főideológusának”, és a jelenlegi orosz politika mögött álló nézetekkel kapcsolatban is jelentek meg különféle értelmezések. De mennyire megalapozottak ezek, és valójában kiknek a gondolatai vannak hatással Vlagyimir Putyinra?

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

Tavaly decemberben a spanyol La Vanguardia „találta meg” a megfejtést arra a kérdésre, kik inspirálják az orosz elnök lépéseit. A neves spanyol újság hat gondolkodót sorolt fel, aki szerintük befolyással bír Vlagyimir Putyinra. Ivan Iljint, a két világháború közötti konzervatív, monarchista gondolkodót; Alekszandr Prohanovot, aki a Szovjetunió széthullása utáni időkben vált az orosz birodalmi gondolkodás egyik legismertebb alakjává; Eduard Limonovot, a pár éve elhunyt, Nyugaton is ismert, extravagáns írót, aki az orosz nemzetibolsevikok egyik vezetője és ideológusa volt; Alekszandr Dugint, aki egy időben szintén a nemzetibolsevikokhoz állt közel, leginkább pedig az Eurázsia-gondolat egyik megújítójaként ismert; Zahar Prilepin írót, a csecsenföldi háború és donbasszi harcok egykori résztvevőjét, aki politikai pályafutását szintén a nemzeti bolsevikok közt kezdte, ma pedig egy parlamenti pártszövetség egyik tagpártjának vezetője, és január óta ismét a harcok résztvevője; végül pedig Jegor Holmogorov újságírót, aki a 2014-es krími és kelet-ukrajnai eseményeket jelölő „orosz tavasz” fogalmat behozta a köztudatba.

A felsoroltak közül tehát négyen élnek ma is, közülük ketten reagáltak a hírre. Holmogorov szerint „furcsa elképzelései vannak a spanyol sajtónak az orosz ideológiáról…” Prilepin szerint pedig a La Vanguardia találgatásainak a „valósághoz, sajnos, szinte semmi köze nincs” és „komolyra fordítva, csak Iljin. Egyelőre csak Iljin.”

„Azaz csak a múlt század első felében élt monarchista gondolkodó hat ténylegesen az orosz elnökre”

Prilepinnek vélhetően igaza van. Egyedül Iljin befolyása az, ami valóban kimutatható, hiszen Putyin többször is idézte őt beszédeiben. Az orosz elnök egyébként is érthető módon előnyben részesíti az orosz gondolkodás klasszikusait a gyakran őt is bíráló kortársainál. Iljinen kívül így hivatkozott már Dosztojevszkijre és annak kortársára, Nyikolaj Danyilevszkijre, de az Iljinhez hasonlóan az első világháború utáni emigrációhoz tartozó Nyikolaj Bergyajevre, vagy a szovjetkori disszidens Alekszandr Zinovjevre vagy Szolzsenyicinre is, de többször említette az eurázsiai iskola képviselőjének tekintett etnológus, Lev Gumiljov passzionaritás-elméletét is.

Ehhez képest az elmúlt években gyakran emlegetik „Putyin főideológusaként” a spanyol lap által is említett Alekszandr Dugint, akinek Eurázsia-elméletéről és persze Nyugat-ellenességéről vélik úgy, hogy hatást gyakorolhatott az orosz elnökre.

„Ez az elmélet azonban több ponton is sántít. Egyrészt, sem az eurázsiaiság, sem az oroszok Nyugat-bírálata nem újdonság, bár Dugin kétségkívül az egyik legmarkánsabb és legismertebb kortárs képviselője ezeknek, és sokat tett azért, hogy az emigráns körökben kialakult Eurázsia-eszme a szovjet időszak elhallgatása után ismét helyet kapjon az orosz gondolkodásban”

Ráadásul Dugin – és egyébként a többi felsorolt gondolkodó is – jóval radikálisabb az orosz elnöknél. Már 2014-ben erélyesebb fellépést szorgalmaztak, és sok szempontból a Kreml kritikusai közé tartoznak. Dugin például rendszeresen bírálja az orosz vezetésben meghúzódó úgynevezett hatodik hadoszlopot, azaz a Nyugattal üzleti vagy ideológiai okokból kiegyezni akaró oligarchákat és politikusokat, Prilepin pedig az elmúlt évtizedek kultúrpolitikáját kritizálja folyamatosan. Limonov pedig visszafordította volna a privatizációját, külpolitikai tekintetben pedig még a jelenlegi orosz politikánál is tovább ment volna – így például elcsatolta volna Észak-Kazahsztán oroszlakta településeit is –, a Putyin-rendszertől pedig olyannyira távol állt, hogy első pártját, a Nemzeti Bolsevik Pártot 2007-ben be is tiltották. A pártnak egy időben egyébként Dugin is tagja volt, Prilepin pedig annak haláláig közel állt Limonovhoz.

Az ugyanakkor valóban látható, hogy Putyin Nyugattal kapcsolatos nézetei – legalábbis nyilvános kommunikációja alapján – radikálisabbá váltak az elmúlt években, ez azonban vélhetően elsősorban a politikai helyzet alakulásával magyarázható, az említett gondolkodóknak pedig inkább közvetett szerepe lehet ebben, a szlavofilekig visszanyúló gondolatkör továbbörökítése, és egy ilyen politikai fordulat szellemi hátországának megteremtése révén.

„Putyin nemzeti bolsevikokkal való azonosítása azért is kérdéseket vet fel, mert az orosz elnök eddigi politikájából kiindulva gazdasági értelemben liberális, ami a nacbolokról értelemszerűen nem mondható el”

Putyin az 1990-es években kialakult gazdasági-társadalmi berendezkedéshez sem nyúlt hozzá, az oligarchikus rendszert is inkább „megrendszabályozta”, mintsem felszámolta volna, ahogyan azt például Aljakszandr Lukasenka tette Belaruszban. Az említett gondolkodók közül Dugin méltatta is Lukasenkát nemrég történt személyes találkozójuk során, amiért az nem engedte kialakulni az oligarchikus rendszert, és Oroszországgal ellentétben nem engedett teret a liberalizmusnak sem.

Az események alakulása azonban kedvezhet ezen gondolkodók és nézeteik felemelkedésének is. A Meduza lettországi székhelyű orosz ellenzéki lap értesülései szerint az utóbbi időben a Kremlben valóban többször is konzultáltak Duginnal, Prohanovval, valamint Vardan Bagdaszarjan történésszel. Erre azonban a Meduza forrásai szerint Darja Dugina meggyilkolása után került sor, Putyin addig csupán felületesen ismerte Dugin nézeteit. Hogy mennyire lehet hitelt adni a Meduza cikkének, azt nem tudhatjuk, a Kreml ideológiai útkeresése azonban kétségkívül érzékelhető jelenség.

„Ha Oroszország jelenlegi ideológiájáról van szó, a leggyakrabban talán a putyinizmus fogalmával találkozhatunk, amivel azonban nem kerülünk közelebb a megfejtéshez, hiszen politikai hovatartozástól függően ezt a kifejezést más-más tartalommal lehet feltölteni”

Míg Nyugaton – és persze Ukrajnában vagy az orosz ellenzék köreiben is – a putyinizmus fő vonásainak az orosz birodalmi gondolatot, az expanziót, a militarizmust, és persze az autoriter kormányzást nevezik meg, és azt a múlt csökevényének tekintik, addig a Putyin-rendszer orosz pártfogói éppen a jövő Oroszországának hosszútávú ideológiáját látták/látják a putyinizmusban.

Utóbbi gondolatot éppen az a Vlagyiszlav Szurkov fogalmazta meg, akit sokáig szintén a putyini Oroszország főideológusának tekintettek, és aki a 2000-es évek közepén megfogalmazta a szuverén demokrácia koncepcióját. A 2000-es évek Oroszország modernizálására és a Nyugathoz történő önálló felzárkózásra irányuló programja mellett azonban elhaladt a történelem. A nyugati ideológiai változások, és főképp Oroszország kiéleződő konfliktusa a Nyugattal és a nyugati utat választó posztszovjet államokkal elsodorta a technokrata jellegű koncepciókat (és egyébként magát Szurkovot is).

„Felmerült egy új orosz ideológia igénye, amely konszolidálhatja az orosz társadalmat egy olyan időszakban, amely lemondásokat és erőfeszítéseket igényelhet annak tagjaitól”

Így az orosz ideológia kérdése is különösképpen a „különleges hadművelet” kezdete után vált beszédtémává az orosz közéletben, pontosabban annak úgynevezett háborúpárti szárnyán, akik közül sokan, például Dugin is, az „Orosz Eszme” kialakítását a győzelem egyik feltételének tekintik. De – mint említettük -, szemmel látható, hogy a Kreml is az ideológiakeresés útjára lépett. Bár az egységes állami ideológia tilalmát az Oroszországi Föderáció alkotmánya (még) rögzíti, az elmúlt időszakban számos, az orosz nemzeti eszmére és önképre irányuló kutatás zajlott le, a felsőoktatási intézményekben pedig Az orosz államiság alapjai és alapelvei címmel egységesített kurzust vezetnek be az orosz történelem nem történész hallgatók számára történő oktatására.

Egyesek ezt az új tantárgyat egyenesen „tudományos putyinizmusként” gúnyolják, azonban ettől még távol vagyunk. Ahogy egy nyugati kutató is fogalmazott, a putyinizmusnak nincs kis vörös könyve. Azonban tény, hogy az orosz történelmi hagyományok és főképp a tradicionális értékek megőrzése egyre hangsúlyosabbá válik az állam és a társadalom kapcsolatában is, a háború okán persze nagy szerep jut az orosz-nyugati szembenállás történelmi és kulturális alapjaira vonatkozó fejtegetéseknek is, és a Szovjetunió antiimperialista/antikolonialista retorikája is újra előkerült.

„Az alapvetően gyakorlatias és főképp reálpolitikai szempontokat követő orosz vezetés tehát továbbra is a céljainak megfelelően keres ideológiai kapaszkodókat is, az események eszkalációja azonban szűkítheti az ezekkel kapcsolatos viták terét, és vonalasabbá teheti a rendszert ideológiai téren is, ahogy ennek már helyenként mutatkoznak is a jelei”

Más tendenciák azonban éppen a nézetkülönbségek kiéleződéséhez vezethetnek. Az Ukrajna sorsával és az Oroszország által elcsatolt területekkel kapcsolatos elmélkedések farvizén például időnként kiújulni látszik a rég meghaladottnak tekintett, az első világháború utáni orosz polgárháborút meghatározó fehér-vörös szembenállás, arról nem beszélve, hogy adott esetben a szembenálló érdekcsoportok is más-más ideológiai „köntöst” ölthetnek magukra. Az Oroszország ideológiájára vonatkozó kérdés végére tehát még korai lenne pontot tenni.

(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)