Zahar Prilepin neve kevéssé ismert Magyarországon, Oroszországban azonban annál inkább. Prilepin az elmúlt évtizedek egyik legnépszerűbb orosz írója, az egyik orosz parlamenti párt egyik vezetője, az utóbbi hónapokban pedig a „különleges hadművelet” egyik apologétája, és a nyugatos tendenciákkal szembeni, az orosz kultúráért folytatott küzdelem egyik arca. Személyesen is részt vett korábban a kelet-ukrajnai harcokban – az oroszbarát szakadárok oldalán –, sokáig a nemzeti bolsevik párt tagja volt, az orosz politikai rendszer radikális ellenfeléből pedig annak mérsékelten kritikus támogatójává vált.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

A generációja egyik legígéretesebb és legjobb írójának tartott Zahar Prilepint a magyar olvasóközönség ugyanazon könyve alapján ismerheti, amely hazájában is ismertté tette. A magyarul Mert mi jobbak vagyunk címmel 2013-ban, hét évvel eredeti megjelenése után kiadott Szanykja egy sok szempontból önéletrajzi ihletésű regény, amely a nemzeti bolsevik (nacbol) mozgalomban részt vevő orosz fiatalokról szól. A könyvben leírtakhoz hasonló utcai összecsapásokban a rendőrökkel Prilepin is részt vett (igaz, nem kamaszként, hanem huszonévesként), a Nemzetibolsevik Pártnak megfeleltethető Alkotók Szövetsége főideológusában, Kosztyenkóban nem nehéz az excentrikus orosz írólegendára, Eduard Limonovra ismerni, a lázadó fiatalok oldalára kerülő egykori OMON-harcos pedig akár az író egyik könyvbéli alter ego-ja is lehet, hiszen pár évvel azelőtt, hogy a végül betiltott, radikálisan rendszerellenes nemzeti bolsevikok sorait gyarapította volna, Prilepin maga is a híres-hírhedt belügyi szervezet tagja volt.

„Az OMON kötelékében a későbbi író és politikus mindkét csecsen háborút megjárta, saját honlapján közölt önéletrajzában pedig azt is elárulja, hogy még a Szövetségi Biztonsági Szolgálathoz, az FSZB-hez való csatlakozást is fontolgatta, hiszen rendszerellenesként, és nem államellenesként tekintett magára”

Első regényei megjelenése után, azaz a 2000-es évek második felében az egyébként mindmáig inkább liberális szellemiségű orosz írói közeg is ünnepelni kezdte. Ma már hasonló átjárás nehezen elképzelhető, akkoriban azonban a rendszeren kívüli ellenzék, és a rendszer közti törésvonal másutt húzódott, mint manapság. A 2000-es évek második felében egymás mellett küzdhetett a Putyin-rendszer ellen a liberális Garri Kaszparov és a nemzeti bolsevik Eduard Limonov.

„A rendszer ugyanis ekkoriban inkább egy általános elégedetlenség forrása volt”

Egyesek azt fájlalták, hogy az 1990-es évek átalakulása nem egy nyugati típusú demokráciához és kapitalizmushoz vezetett el, mások viszont éppen a ’90-es évek nyugati ihletésű oligarchikus kapitalizmusának továbbélését látták a Putyin-korszak első éveiben. Törést a rendszerkritikusok két csoportja között a 2014-es év hozott, amelyet követően egyesek még erőteljesebben szembehelyezkedtek a Putyin fémjelezte rendszerrel, gyakran az emigrációt választva (vagy arra kényszerülve), mások azonban a „krími konszenzus” szellemében revideálták álláspontjukat, és a fennálló vezetés támogatóivá váltak. Utóbbiak közé tartozott Zahar Prilepin is.

„Prilepin szakítása a – nevezzük így – liberális körökkel azonban már korábban megtörtént, a rendszerrel szembeni kritikán túl ugyanis egyébként sem kötötte össze őket semmi”

Az orosz birodalmi, valamint a szovjet múlthoz való viszonyt illetően pedig, amely egyre inkább az orosz közbeszéd fő törésvonalává vált, Prilepin és a liberális írói körök teljesen más nézőponton voltak. A „szakítás” szimbolikus pontja az író Levél Sztálin elvtársnak című, az általa szerkesztett Szvobodnaja pressza (Szabad Sajtó) című hírportálon megjelent cikke volt 2012-ben. Prilepin ebben a cikkében a „az orosz liberális közösség” nevében „átkozza el” Sztálint, felsorolva annak a szovjet iparosításban, és a második világháborús győzelemben elért érdemeit, arra a következtetésre jutva, hogy

„e liberálisok mindent Sztálinnak köszönhetnek. Mindent, amit a Szovjetunió széthullása utáni években elloptak vagy tönkretettek”

A Levél óriási felháborodást váltott ki az orosz értelmiség köreiben, egyesek antiszemitizmussal vádolták, mások a sztálini repressziókra emlékeztették a szerzőt. Prilepin egy újabb cikkben válaszolt kritikusainak Saját atyáinkat szégyellve címmel, amelyben arra hívta fel a figyelmet, hogy az országban milliónyi ember gondolkodik hozzá hasonlóan, az ő hangjuk azonban nem hallatszik, és mindenki fél attól, hogy xenofóbiával vádolják, de attól senki sem, hogy ruszofóbnak nevezzék. Prilepin később azt is állította, hogy a levél többek közt Putyinnak is szólt, a rendszerrel saját bevallása szerint is 2014-ben békélt meg.

„Az író a kezdettől aktívan támogatta mind a krími, mind a Donbaszon zajló eseményeket”

Önkénteseket toborzott a kelet-ukrajnai szakadár egységekbe, humanitárius – és más jellegű – szállítmányokat gyűjtött és vitt az érintett területekre. 2016-ban aztán Alekszandr Zaharcsenkónak, a Donyecki Népköztársaság vezetőjének lett a tanácsadója, és rövidesen őrnagyi rangot kapott, és „saját” zászlóaljat is alakíthatott – igaz, hivatalosan csak a zászlóalj parancsnokának helyettese volt. Legutóbbi, 2019-es regénye, amely az Egyesek nem kerülnek a pokolra (Nyekotorije nye popadut v ad) címet viseli, ezeket az éveket meséli el.

„A könyv idealizálja a 2018-ban egy bombamerényletben meggyilkolt oroszbarát vezetőt, romantikus képet fest a donyecki szakadárokról, és sokáig csak futólag, az összképet romboló zavaró tényezőkként érinti az eközben zajló politikai intrikákat, amelyek végül az író Donyeckből történő kényszerű távozásához vezettek Zaharcsenko halála után szinte azonnal”

Azt is sejteti, hogy Oroszországban is többen érdekeltek voltak Zaharcsenko halálában, aki túl komolyan vette az ügyet, amit képviselt, és nem rendelkezett megfelelő kapcsolatokkal a Kremlben – szemben utódjával, a Donyecket ma is vezető Gyenyisz Pusilinnel.

A könyvben egyébként számos témát érint Prilepin. Megemlékezik Eduard Limonovval való megromlott kapcsolatáról; az Emir Kusturicával és Nyikita Mihalkovval történő találkozásáról; arról, hogy találkozhatott volna Vlagyimir Putyinnal (az „imperátorral”, ahogy a könyvben nevezi), és találkozót kérhetett volna Zaharcsenko számára is, de túl sokáig tétovázott, és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a donyecki vezetőt meg merték gyilkolni. De felidéz egy olyan esetet is, amelyben egy külföldi rendezvényét ukrán aktivisták zavarták meg. De a könyvben szóba kerülnek azok a tervek is, amelyeket a donyecki szakadárok Ukrajna kapcsán szőttek, és amelyeket a Kreml sokáig nem engedélyezett, idén azonban megváltozni látszik a helyzet.

„Időközben Prilepin mondhatni mainstream politikus lett, pártot alapított Az Igazságért néven, amely rövidesen összefogott két másik párttal, az Oroszország Hazafiaival és a parlamentben is szereplő Igazságos Oroszországgal. Az így alakított Igazságos Oroszország – Hazafiak – Az Igazságért nevű formáció a 2021-es választásokon be is jutott az Állami Dumába”

A listán előkelő helyen szereplő, az egyesített párt egyik társelnökeként funkcionáló Prilepin azonban végül lemondott a mandátumáról, helyette jelentkezett a „kormányzóiskolának” is nevezett Állami Közigazgatási Főiskolára. Emellett állandó médiaszereplő, 2017 óta saját műsora van az NTV-n Orosz tanórák (Uroki russzkogo) címmel, de más országos – orosz szóhasználatban: föderális – csatornák is rendszeresen hívják műsoraikba.

Idén februárban pedig különösen aktivizálta magát, nemcsak a médiában támogatja a „különleges hadműveletet”, de rendszeresen kiutazik a harcok által érintett ukrán területekre, a hátországban pedig valóságos kultúrharcot hirdetett – persze nem egyedül –, amelynek célja önértelmezése szerint a liberális és nyugati befolyás kiegyensúlyozása az orosz kulturális életben. Kritikusai azonban azzal vádolják, hogy „fekete listákat” akar összeállítani a háborút nem támogató orosz értelmiségiekről.

„Való igaz, hogy Prilepin elsősorban több helyet követel a mainstream médiában azoknak, akik közvetlenül is részt vesznek a háború eseményeiben, közben azonban rendszeresen <megemlékezik> csatornáján azokról is, akik felszólaltak a hadműveletek ellen, vagy akik a hallgatást választották”

Prilepin attól tart, hogy utóbbiak a helyzet lecsillapodásával megpróbálják majd visszaszerezni pozícióikat az orosz kulturális életben, holott, bár többségüket az állam anyagilag támogatta, politikai kapcsolataik pedig védelmezték őket, a kritikus pillanatban szembefordultak az orosz állammal. A kulturális elit viselkedése, a tüntető jellegű külföldre utazás – majd azt követően gyakran a csendes hazatérés – az orosz közélet egyik központi témájává vált, Prilepin pedig a szembenálló táborok egyikének hangadójává.

De nemcsak a kultúra kérdésében őrizte meg radikalizmusát az olykor a rendszer politikáját is élesen bíráló író, de a kommunizmus megítélését illetően is megmaradt nemzetibolsevik álláspontja. Augusztus elején az RT oldalán írt arról, hogy

„Lenin valódi jelentősége abban áll, hogy kihívást intézett a világ fehér uraival szemben, ezzel utat mutatva az összes kontinens számára, jelenleg pedig Oroszország ugyanezt a forradalmi tettet ismétli meg”

Prilepin értelmezésében Kijev bűne az, hogy „elárulva a világ gyarmatosítottjait”, a gyarmatosítókhoz akart csatlakozni (akik persze nem vették be maguk közé), ami pedig Putyin azon kijelentéseit illeti, miszerint Ukrajnát is Lenin alkotta, az író úgy véli, Lenin kész helyzet előtt állt, és a mai autonómiák ugyanúgy rendelkeznek romboló, mint alkotó potenciállal. Prilepin szerint azonban éppen az ezzel a kockázattal való együttélés mutatja, hogy

„Oroszország más, mint az ellenfelei, nem <fehér úr>, hanem az emberiség reménysége”

Persze, ez a gondolat nem tekinthető újdonságnak az orosz eszmetörténetben. Száz évvel ezelőtt az első eurázsianisták, Nyikolaj Trubeckoj és Pjotr Szavickij is arra jutottak, hogy Oroszországnak kell vezetnie az emberiség lázadását az európai világuralommal szemben.

Prilepin tehát jelenleg az orosz közélet egyik kulcsfigurája, akinek radikális nézetei sok tekintetben egyre közelebb kerülnek a Kreml hivatalos politikai irányvonalához. A jövőben a politikai életben is jelentősebb szerep várhat rá, így mindenképp érdemes odafigyelni a pályája alakulására.

(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)