//A nyughatatlan
Szergej Zaligin 1987-ben #moszkvater

A nyughatatlan

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal egy igazi szabadlelkű szibirjakkal, Szergej Zaliginnal ismertet meg bennünket. Nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy Zaligin volt korának a „legzöldebb” írója, és az első pártonkívüli főszerkesztő a szovjet irodalmi életben, de azt is, miért szerette a magyar irodalmat.

Szergej Zaligin 1987-ben #moszkvater
Szergej Zaligin 1987-ben
Fotó:EUROPRESS/Vladimir Rodionov/Sputnik/AFP

Gyakori vendégem volt Budapesten. Nem csak, mint kötelező penzum a kulturális egyezmény egy pontja alapján, amit letudva megkönnyebbülve kipipál az ember. Igaz barátként tekintettem rá. Jóízű, nyílt beszélgetéseink emlékét ma is őrzöm, több cikkben felelevenítettem.

„Nagy adomány, ha egy kis nép irodalmának egy világirodalmi jelentőségű literatúra jeles képviselője őszinte és igaz barátja lesz”

Vendégem a hatalmas Oroszország egyik legkeményebb, embert próbáló vidékéről, Szibériából származott. A vidékről, melyet sokáig csak legendák révén ismertünk. Hány hamis elképzelést, mendemondát oszlattak el szelíd, bölcs szavai!  És nem csak Szibériáról! Volt egy gyanúm, hogy az igazságot kereste, nem törődve az éppen időszerű állami vagy párt mantrával.

Szergej Zaligint (1913-2000) őszinte és kendőzetlen véleménykimondása kiemelte kortársai közül. Szinte minden fontos, sorsdöntő kérdésről így gondolkodott. Hazája nem egyszerű történelméről is. Megállapításai nem ritkán szembe mentek a hivatalos kurzussal. Kerülte a kötelező lózungokat, tiszteletköröket, sablonokat. És még valami, ami akkoriban kiemelte kortársai közül. Ő volt a „legzöldebb” író. Amikor ez még nem volt trendi. Sőt.

„Zöldnek lenni, a természet védelmét előtérbe helyezni a szocialista építőmunkának a környezetet kíméletlenül kizsákmányoló és pusztító, grandiózus terveivel szemben szentségtörésnek tűnt. Harca, ahogy óvta Oroszhon természeti kincseit több bajt hozott a fejére, mint eredményt.  Nem hátrált”

Bonyolult életutat járt be. Tambovi születésű édesapját forradalmi tevékenységéért kicsapták a kijevi egyetemről s Szibériába, az ufai kormányzóságba száműzték. Ide követte élete párja, egy banktisztviselő lánya, a péterburgi felsőfokú leánynevelő intézetet hallgatója. Az író egy alig kétszáz főt számláló falucskában, Szuharjovkában látta meg a napvilágot.

A forradalom győzelme után a család az Altáj vidékére költözött. Szergej Zaligin Barnaulban elvégezte a mezőgazdasági technikumot. Már tombolt a kollektivizálás. Az ifjú agronómus szemtanúja volt erőszakos, tragikus eseményeinek. Más volt ez, mint amit a hurrá optimizmust árasztó riportok, könyvek sugalltak. Ezt követte hat esztendő az omszki mezőgazdasági főiskolán, expedíciók, tudományos kutatómunka. Mezőgazdasági mérnökként hagyja el az egyetem padjait, majd behívják katonai szolgálatra.

A Nagy Honvédő Háború alatt egy sarkköri meteorológia állomás munkatársa. Szalehard, ahol szolgált a Föld egyetlen olyan városa, amely az északi sarkkörön fekszik. Évente 210 napig hótakaró fedi, s 292 napig kell fűteni a lakóházakat. Leszerelése után az omszki egyetemen kutató, majd tanít. A negyvenes évektől jelennek meg elbeszélései szibériai irodalmi folyóiratokban.

„A ’70-es években Szibéria úgy élt bennünk, mint az Ilja Muromecek, kemény és egyenes jellemű férfiak szülőföldje. Amolyan szovjet vadnyugat. Az onnan kirajzó, világhírre szert tett írók, Suksin, Raszputyin, a drámaíró Vampilov munkássága megerősítette ezt”

Szergej Pavlovics mosolyogva igazította ki eszmefuttatásomat. Szelíd bölcsességgel megmagyarázta, Szibéria korántsem az a vidék volt, amilyennek Európában hiszik.

Sokakat meglephet, de a forradalom előtt és a szovjethatalom első esztendeiben Szibéria nem számított elmaradott vidéknek, az írástudók aránya a földművesek körében itt volt a legnagyobb. Ennek több oka volt. A száműzöttek, akik gyakran az orosz értelmiség krémje voltak, magukkal hozták a tudás, a műveltség igényét…”

Rövid töprengés után folytatta: „Persze száműzetésbe nem csak művelt politikai személyiségeket küldtek. A cárizmust mindenki gyűlölte. A lázongók között sok volt az Oroszhon legkülönbözőbb vidékéről ide hajtott egyszerű parasztember. Szibériában otthonra leltek. Az őslakosság soha nem viseltetett ellenszenvvel a jövevények iránt, egyfajta részvéttel tekintettek rájuk.”

Egyszerű a magyarázat. S hogy megértsd, ahhoz oda kell születni és évtizedekig ott kell élni.

„Az itt letelepedők két-háromezer kilométeres szekerezés után értek ide. Merész vállalkozás volt. A száműzöttek ezt gyalog tették meg. A zord élet, a kíméletlen természet, az egymásra utaltság, a mások nyomorúsága iránti érzékenység formálta az itt élők jellemét”

Szergej Pavlovics beavatott a szibériai élet egyéb rejtelmeibe is.  Errefelé sohasem volt jobbágyi függés. Az itteni parasztember szabadabb, öntudatosabb volt, tisztában volt saját értékeivel és büszke is volt rá. Hogy miért cseng tisztábban a szibériai írók orosz nyelve? Erre is meglepő választ adott. „Errefelé nem létezett az úgynevezett „jobbágy zsargon”, az, amit a jobbágyok uraikhoz idomulva használtak. A lakájnyelv és a torz, úri-értelmiségi nyelv eltorzított korcs keveréke. Szibériában nem ezt a nyelvet beszélték.”

Nem akárki egyengette Szergej Pavlovics útját az irodalomba, mint a Novij mir folyóirat legendás főszerkesztője, Alekszandr Tvardovszkij. Ő közölte 1951-ben első, nyomban nagy visszhangot keltő elbeszélését a kollektivizálásról. Itt jelent meg kisregénye, „Az Irtis partján”, amelyben az addig elfogadott irodalmi kánonnal merőben ellentétesen elevenítette fel a kolhozosítást, az erőszakos beleavatkozást a szibériai szabad parasztok életébe. Ők a földesúri önkény elől menekültek ide, senkit nem nyomtak el, távol állt tőlük a kulák mentalitás.

„Évszázadok óta saját erejükre hagyatkozva vívták harcukat a természet kegyetlen erőivel, s nem kívánták másféle önkénynek alávetni magukat”

Szergej Pavlovics, amikor 1917-ről és következményeiről beszélgettünk, szűkszavú és meglepő kijelentést tett. „Az orosz történelem nagy tragédiája, hogy a polgárháború oroszt állított szembe orosszal”. Akkoriban nem igazán értettem ezt, ám nem mertem rákérdezni. Később 1968-ban megjelent regényét, a „Sósvölgy”-et elolvasva minden világos lett. A történelemben nincsenek fekete-fehér igazságok. A regény egyik hőse egy a hatalom utasításait könyörtelenül végrehajtó kommunista. Aki a jó szándék ellenére képtelen megérteni a szibériai muzsikok makacs igazságérzetét. Mert ahol vágják a fát, ott hullik a forgács… Néha emberéletek is… Vele állítja szembe a szerző egy szibériai szabadparaszt ivadékot, aki másfajta közösséget képzelt el, mint amit a jövevény rájuk akar erőszakolni. 1975-ben megjelent könyvének „Az erdőbizottság”-nak szibériai paraszt hősei is hasonlóan gondolkodtak, ösztönös szervezkedésük ezért lett pusztulásra ítélve. Más ez a forradalom, mint amihez szoktunk. Más, és lehet, hogy igazabb.

„Megérezte ezt támogatója, Alekszandr Tvardovszkij, akit túlzott liberalizmusa miatt a brezsnyevi kultúrpolitika eltávolított a folyóirat éléről. Szergej Pavlovics szolidaritást vállalva a meghurcolt főszerkesztővel 1986-ig nem adott kéziratot a lapnak. Amelynek még ebben az évben, a gorbacsovi változások hullámain a főszerkesztője lesz, az első pártonkívüli főszerkesztő a szovjet irodalmi életben”

Ne siessünk azonban ennyire előre. Zaliginnek a hatvanas évek elején még egy harcot meg kellett vívnia. A kommunista építőmunka lázában sorra születtek gigászi létesítmények. Kiadták a jelszót, „Alakítsuk át a természetet”. 1961-ben az Ob folyó alsó folyására terveztek egy hatalmas vízierőművet.

Rémülten szereztem tudomást az őrült tervről. 132 ezer négyzetkilométeres víztárolót akartak építeni (Magyarország területének másfélszerese), amivel ökológiailag halálra ítélték volna a Kara tengert, az északi vidék időjárási boszorkánykonyháját.”

Szergej Pavlovics nyakába vett az országot, utazott, fellépett, felvilágosított, érvelt. 1963 novemberében a Lityeraturnaja gazetában megjelent cikke döntő csapást mért a pusztító terv támogatóira, az erőműből nem lett semmi.

Volt azonban egy még őrültebb terv is. A szibériai folyók egy részének vizét meg akarták fordítani, s felhasználni a sivatagos déli vidékek termővé tételére. De ez már nem a brezsnyevi korszak, a tervből semmi nem lesz. Másutt viszont sikerül végzetes kárt okozni a természetnek. Pusztulásra kárhoztatják az Aral-tavat, vizét a déli vidékek locsolására használják, s majdnem halálra ítélik a Föld legnagyobb édesvízkészletű tavát a Bajkált is.

„Zaligin közben kiábrándul az orosz környezetvédő szervezetekből, s energiáját szinte teljesen az irodalomnak szenteli”

Mint a Novij mir új főszerkesztője ő adja ki először oroszul Borisz Paszternak regényét a „Zsivago doktor”-t s nála jelenik meg Szolzsenyicin műve „A Gulag szigetvilág” is.  A peresztrojka felpezsdülő közéletének köszönhetőn a Novij mir 2,7 milliós példányban is megjelenik, hogy később – már nem Zaligin irányítása alatt elveszítse korábbi nimbuszát és olvasóit.

Szergej Pavlovics, akinek szinte minden fontosabb műve megjelent magyarul, immár húsz esztendeje nincs közöttünk, ahogy nincsenek közöttünk azok a magyar írók sem, akikkel személyes kapcsolatban állt: Cseres Tibor, Dobozy Imre, Darvas József, Fekete Gyula. Utóbbi kettőről értő esszét írt, akárcsak kedvenceiről, Móricz Zsigmondról, Szabó Magdáról. Az ő „Régimódi történeté”-ről elismerő és értően elemző írást publikált a moszkvai világirodalmi folyóiratban, az „Inosztrannaja lityeraturá”-ban.

Hogyan ismerkedett meg a magyar irodalommal? Nyughatatlan érdeklődése vezethette hozzánk. Az egész Leonyid Martinovval, a magyar költészet egyik első orosz fordítójával kezdődött, ő hívta fel a figyelmét egy szülőföldjétől oly távoli ország irodalmára, íróira.

„Rokonszenvét irodalmunk iránt élete végéig megőrizte”

Jó, ha olvassuk, ismerjük, egymást, s az sem árt, ha elismernek más nyelveken. Mert, ahogy a szibériai közmondás tartja: „a vaj csak jót tesz a kásának”.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.