Noha sokan még ma is az orosz álom egyik megvalósítóját látják benne, és népszerűsége sem csökken, az tagadhatatlan, hogy Joszip Visszarionovics Sztálin a kom­munista totalitárius állam fejeként bőven követett el emberiség elleni bűnöket. Paranoid terrorjának célpontjai közé tartozott a zsidóság is. Ennek egyik leghírhedtebb esete jiddis értelmiségek kivégzése az 1952. augusztus 12-ről 13-ra virradó hajnalban.

Moszkva, 1952. augusztus 12., éjjel. A hírhedt Lubjanka börtön pincéjében a hóhér ezen az éjszakán keményen dolgozott. Sztálin parancsára 13 prominens zsidó származású író, költő, zenész, színész és más művész kivégzése zajlott, melynek az utókor a meggyilkolt költők éjszakája nevet adta. Ugyanezen az éjszakán a Sztálin autógyár tíz szintén zsidó „szabotőr mérnökét” is kivégezték.

„Tombolt az antiszemita kampány a Szovjetunióban, és pár évvel a II. világháború borzalmait követően a Generalisszimusz már nem tudott vagy akart parancsolni a zsidógyűlöletnek”

Ugyanis a jiddis kultúra nem tűnt el, ahogy azt Leninhez hasonlóan Sztálin is remélte. Álljon itt azon áldozatok neve, akik nem élték meg a Lubjankában augusztus 13-a reggelét: Perec Markis, David Bergelszon, Iszaak Fefer, Lejb Kvitko, David Gofstejn, Venyiamin Zuszkin, Szolomon Lozovszkij, Borisz Simeliovics, Leon Talmi, Ilja Vatyenberg, Csajka Osztrovszkaja, Emilija Tyeumin és Szolomon Bregman.

De vajon honnan eredt Sztálin antiszemitizmusa? Miért gyűlölte a zsidóságot, miközben elévülhetetlen és elvitathatatlan érdemeket szerzett annak a nácizmusnak a legyőzésében, amely szisztematikusan akart népeket kiirtani a származásuk miatt? Hiszen 1931-ben még így beszélt az antiszemitizmusról a generalisszimusz.

„Az antiszemitizmus a faji sovinizmus legszélsőségesebb formája, a kannibalizmus csökevénye. Az antiszemitizmus veszélyes a munkásokra, téves ösvény, amely letéríti őket a helyes útról és a dzsungelbe vezeti ő­ket. Az antiszemitizmus a Szovjetunióban a törvény teljes szigorával büntethető, mint a szovjet rendszerrel szemben mélyen ellenséges jelenség”

– mondta többek között Sztálin, aki ekkor bejelentette, az antiszemitákra a Szovjetunióban halálbüntetés vár.

A nyilvánosságra került dokumentumok igazolják a diktátor ilyen érzelmeit, ugyanakkor az első bizonyítható tényig egészen 1939-ig kell visszamennünk. Könnyen előfordulhat, hogy a náci Németország hatására történt mindez, ugyanis az 1938. szeptember 29-én megkötött müncheni egyezmény aláírását követően a német sajtó és diplomácia kereszttüzébe került a zsidó származású szovjet külügyminiszter, Makszim Litvinov, akit a származása miatt „Finkelstein-Litvinov”-nak gúnyoltak. Az antant hatalmak szövetségét kereső külügyi népbiztost aztán 1939. május 3-án hirtelen menesztették, utóda, Vjacseszlav Molotov pedig megtisztította a Külügyminisztériumot a zsidó munkatársaktól. A váltást maga Hitler is üdvözölte, és egy Benito Mussolininek írt levelében kifejtette, ez a gesztus Moszkva részéről azt jelenti, hogy készek megkötni Berlinnel „minden idők legnagyobb” megnemtámadási szerződését.

„Sztálin a zsidó származású embereket még a saját családjában sem tűrte el, sőt, üldözte őket”

Amikor lánya, Szvetlana hozzáment egy zsidóhoz, a vejét angol kémnek nevezve egy vorkutai táborba deportáltatta. A lányát nem rettentették el apja cselekedetei – talán ő is örökölt valamit az akaratosságából –, és másodszor is egy zsidó származású férfihez kötötte az életét. Ugyan a második vő megúszta felesége engedetlenségét, ám az apja már nem. Sztálin börtönébe került. Fia, Jakov is hasonló utat járt be, és egy zsidó lányt, Julia Iszakovna Melcert vette el feleségül.

Amikor Jakov német fogságba esett, a generalisszimusz az ő feleségét is lecsukatta. De ugyancsak nem kímélte legközvetlenebb munkatársai családját sem. Például az utolsó ősbolseviknek is hívott Lazar Kaganovics bátyját, Mihailt is kivégeztette. Azzal a képtelenséggel vádolta meg a zsidó származású repülőgép-ipari népbiztost, hogy náci ügynökként Hitler szövetségese, aki majd a nácik győzelmét követően a moszkvai bábkormány tagja lesz. Sztálin 1945 után személyes gyűlöletét anticionista mezbe bújtatta, és azt állította, hogy a zsidók titokban Izraelnek vagy Amerikának kémkednek. A Zsidó Antifasiszta Bizottság elnökét, Solomon Mikhoelst, a moszkvai Állami Zsidó Színház igazgatóját 1948-ban egy autóbalesetnek álcázott merényletben meggyilkolták – állítólag Sztálin személyes parancsára.

„Ám mielőtt elérkeznénk a meggyilkolt művészek peréig, illetve kivégzésükig, nézzük, vajon miként élt a zsidóság a XX. századi orosz, majd szovjet birodalomban”

A cár uralkodása alatt többnyire zárt, más vallásúaktól elkülönülten éltek különböző kisvárosokban a mai Lengyelország, Ukrajna, Belorusszia területén. Az 1917-es forradalmak – főleg a második – azonban nagy változásokat hoztak a korábbi évtizedekhez képest. Egyrészt lezárták a határokat, azaz az utazgatások lehetősége megszűnt, másrészt a zsidóság nagy része beköltözött a nagyvárosokba. Ráadásul a kialakuló bolsevik rendszer ugyan jogi egyenlőséget biztosított a számukra, ám ez fokozatosan azzal járt, hogy beszüntették a különböző nemzeti mozgalmaikat, majd a vallásellenesség miatt a zsinagógák ajtajára is lakat került. Sőt, a Kommunista Párton belüli zsidó frakciót, az Eusekciját is betiltották. Annak ellenére, hogy az általuk kiadott újságban – Der Emes, ami jiddis szó, jelentése pravda, azaz igazság – a kommunista eszméket terjesztette a zsidóság körében. A központi akarat szerint szovjet emberekké kellett válniuk, miközben személyi igazolványukban külön jelölték a származásukat a „jevrej” bejegyzéssel.

„Ugyanakkor Sztálin arra is képes volt, hogy külön nemzeti otthont teremtsen a számukra. Ezzel megfelelő választ adjon a cionista mozgalmak szovjet rendszert támadó politikájára”

Létrehozatta a Moszkvától mintegy nyolcezer kilométerre található, a Bira és a Bidzsan folyók közötti területen az önálló zsidó mezőgazdasági területet, és a dokumentumok szerint ez a zsidó autonóm tartomány hivatalosan 1928–1966 között állt fenn Birobidzsán néven. Ezzel vágtak vissza a nyugati vádakra. Lám, amíg a britek korlátozzák a zsidó betelepedést a Palesztin Mandátum területén, addig náluk erről szó sincs.

„Sztálin azonban egy pillanatra sem riadt vissza attól, hogyha az érdekei úgy kívánták, a lehető legjobb kapcsolatot építsen ki az orosz zsidóság általa megbízhatónak tartott részével”

Pontosan ezen okból létrehozták 1942-ben a Zsidó Antifasiszta Bizottságot. Ennek kettős célja volt, egyrészt pozitív képet közvetíteni a világ felé a sztálini rendszerről, valamint elérni azt, hogy a világ zsidósága segítse a Szovjetunió harcát a nácik ellen. A bizottság munkájában olyan zsidó származású költők vállaltak részt, mint például Itsik Fefer és Peretz Markish, vagy politikusként az a Solomon Lozovszkij, aki évtizedekig hűségesen szolgálta Sztálin külügyminiszter-helyettesként. Noha igyekeztek az elvárásoknak megfelelni, egy idő után jelentéseikben már a Szovjetunió határain belül élő zsidóság holokauszt alatti szenvedéseiről is írtak. Ráadásul elkezdték szervezni a jiddis kisebbség maradványait, hogy felélesszék a korábbi közösségi létük mindennapjait, programjait. Sőt, a ZSAB egy rövid idő után már a Szovjetunióban élő zsidóság egészét képviselte a kormány felé.

„Amikor a bizottság a háborút követően a totalitárius rendszerrel szembeni erkölcsi ellenállásban kezdte el segíteni és szervezni az orosz zsidóságot, már csak az indok hiányzott Sztálinnak, hogy az egyre kényelmetlenebbé váló szervezetet felszámolja”

Nos, nem kellett sokáig várnia, hiszen amikor 1948-ban megalakult Izrael, és a Moszkvába érkező izraeli nagykövetet túl lelkesen és őszintén fogadták a bizottság tagjai, Sztálin egyszerűen beszüntette a ZSAB működését. A tagjait letartóztatta és bebörtönöztette. Koncepciós perek alapján – kémkednek Izrael és a kapitalista hatalmak számára – halálba küldte őket a Csepcov altábornagy vezette katonai bíróság. Természetesen, ahogy ilyen esetekben lenni szokott, az áldozatokat vallomásokra kényszerítették, melyben beismerték, hogy külföldi erőknek kémkedtek, és a kormány megdöntésén munkálkodtak.

„A Szovjetunió bukásáig senkinek sem engedték meg, hogy megemlékezzen a zsidó holokausztról, csak és kizárólag a „Szovjet Nemzeti Tragédiáról” lehetett beszélni.”

Így érkezünk el 1952 tavaszához, amikor április 3-án a belügyminisztériumból a következő levél érkezett Sztálinhoz. „Sztálin elvtárs! Mellékelem a hivatalos vádiratot Lozovszkij, Fefer és társai zsidó nacionalisták és amerikai kémek ügyében. A vizsgálati anyagot felülvizsgálatra elküldtük a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága Katonai Kollégiumának azzal az indítvánnyal, hogy Lozovszkijt, Fefert és valamennyi bűntársát agyonlőjék, Lina Stern kivételével. Sternt egy távoli vidékre kell száműzni tíz évre. Sz. Ignatyev.”

Maga a per 1952. május 8-án kezdődött, és 1952. július 18-án ért véget, természetesen az előzőleg Sztálin által jóváhagyott halálos ítéletekkel. A 13 vádlott mindent aláírt, amit csak eléjük tettek, csak ne kínozzák őket tovább. Joshua Rubenstein által szerkesztett könyv – Sztálin titkos pogromja: a Zsidó Antifasiszta Bizottság háború utáni inkvizíciója (2005) – hozta nyilvánosságra a tárgyalások jegyzőkönyveit, amelyekben például kiderül, hogy a 74 éves Lina Stern akadémikus miért vállalt magára mindent.

„Háromszor vittek át ebből a börtönből Lefortovóba, mert nem akartam aláírni a regényt, amelyet a kihallgató agyalt ki. Odaát voltak pillanatok, amikor azt hittem, megőrülök, és képes vagyok megrágalmazni magamat és másokat…”

– olvasható a vallomásban.

A perben a legfőbb vádpont az volt, hogy a ZSAB vezetői zsidó autonóm köztársaságot akartak létesíteni a Krímben, ami Amerika és Izrael szovjetellenes hídfőállása lett volna. Mindehhez megvoltak a beépített zsidó ügynökökön keresztül a legmagasabb szovjet körökkel. Molotov korábbi külügyminiszter zsidó származású felesége, Polima Zsemcsuzsina is áldozatul esett a koncepciónak. A Gulagra került, ahonnan majd Sztálin halálát követően Berija hozatta vissza. Jellemző volt az akkori állapotokra, hogy Molotov reakciója mindössze annyi volt feleségével kapcsolatban, hogy írt egy levelet Sztálinnak, amelyben mentegetőzött, hogy tartózkodott a szavazáskor, amikor Zsemcsuzsinát kizárták a pártból.

A tárgyaláson a vádlottak életét az sem mentette meg, hogy mindent visszavontak. Csepcov altábornagy pedig úgy hozta meg a halálos ítéleteket, hogy pontosan tudta, nincsenek a bűnösségre bizonyítékok. A 13 zsidó származású költőt, irodalmárt, politikust és művészt végül 1952. augusztus 12-e éjjelén és 13-a hajnalán a rettegett Lubjanka börtönben kivégezték.

Sztálin antiszemitizmusáról rengeteget írtak. Mára már nyilvánosságra került az 1952. december 1-jén, a Politbüro ülésén elmondott beszéde is, ahol

„azt állította, hogy minden zsidó nacionalista és az amerikai titkosszolgálat ügynöke, és mindannyian az amerikaiak lekötelezettjei”

1953. január 13-án a Pravdában jelent meg a nagy leleplezés, miszerint a szovjet állambiztonsági szervek „terrorista összeesküvést” akadályoztak meg a Kremlben. A cikkben leírták, hogy fehér köpenyes gyilkosok ártó kezelésekkel akarták megrövidíteni a szovjet vezetők életét. Az első körben letartóztatott, kizárólag zsidó származású orvosok valamennyien a Kreml klinikáján dolgoztak, és az összeesküvés-elmélet alapján négyen az amerikai, hárman a brit titkosszolgálat megbízásából akarták végrehajtani a gyilkosságokat.

Sztálin személyes orvosa, Vovszi professzor a kínzások hatására még azt is „bevallotta”, hogy közvetlenül a zsidó segélyszervezettől kapta az utasítást a szovjet vezetők likvidálására. 1953 februárjában létrehozták a Deportálási Bizottságot. Azzal a céllal, hogy előkészítse a zsidók Szovjetunió európai területéről Szibériába történő deportálását.

„A kitelepítésre szánt embereket az mentette meg, hogy a zsidólisták nem készültek el időre, így mire elkezdődtek volna a deportálások, Sztálin 1953. március 5-én elhunyt”

Ez, ha nem is egy csapásra, de véget vetett az állami antiszemitizmusnak. Nyárra elkészült a bírói végzés az 1952-ben kivégzettek ártatlanságáról, akiket titokban rehabilitáltak, míg a perbe fogott orvosokat végül felmentették a koholt vádak alól.

FORRÁSOK:

Wikipédia

MTVA archívum

Stéphane Courtois: A kommunizmus fekete könyve (Harvard University Press, 1999)

Sztálin titkos pogromja: a Zsidó Antifasiszta Bizottság háború utáni inkvizíciója (2005)

Joshua Rubenstein:  The Night of the Murdered Poets

www.jewishworldreview.com/cols/tobin071502.asp

kulturpart.hu/2012/08/12/ma_van_a_meggyilkolt_koltok_ejszakaja

www.szombat.org/archivum/a-meggyilkolt-koltok-ejszakaja-1373028939

www.hetek.hu/hatter/201303/sztalin_befejezte_volna_amit_hitler_elkezdett

www.nyjtimes.com/Heritage/News/2002/August/Poets.htm

www.joshuarubenstein.com/stalinsecret/intro.html

www.midstreamthf.com/200207/feature.html