Írásunk előző részében arra tettünk kísérletet, hogy felvázoljuk az orosz politikai elit szerkezetét. A második részben annak jól, és kevésbé jól ismert szereplőit mutatjuk be.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

Az úgynevezett Politbüro 2.0 tagjai közül nemzetközi szinten kétségkívül Dmitrij Medvegyev a legismertebb, aki szinte mindet betöltötte már a legfontosabb orosz politikai tisztségek közül. 2008–2012 között Putyin „váltótársa” volt az elnöki székben, azt követően 2020-ig miniszterelnökként tevékenykedett. Ezt megelőzően 2003 és 2005 között az elnöki adminisztrációt is vezethette, 2012 óta az Egységes Oroszország párt elnöke, a kormány éléről történő távozása óta pedig a Biztonsági Tanács elnök-helyettese. A 2000-es években a Gazprom igazgatótanácsának elnöke is volt évekig.

„A karizmatikus Putyinnal szemben Medvegyev inkább szürke figurának tűnik, pragmatikus végrehajtónak, aki az 1990-es évektől, a pétervári polgármesteri hivatalban eltöltött évek óta a jelenlegi elnök környezetének lojális tagja”

Az elmúlt években a kormány élén álló Medvegyev, és az általa vezetett párt szenvedte el a különféle nehézségekből fakadó népszerűség vesztést, így Medvegyev elutasítottsága 2017-től folyamatosan és egyre nagyobb mértékben meghaladta a támogatottságát. A kormány éléről történő távozása, és főképp a pártjának választási listájáról történő „lemaradása” a volt elnök befolyásának csökkenésére utalt, azonban úgy tűnik, továbbra is őrzi helyét az elnök bizalmasai között. Meglévő pozíciói jelentős befolyást biztosítanak számára, és olyan kényes kérdésekben is markáns véleményének adhat hangot, mint például az ukrajnai helyzet, amellyel kapcsolatban nemrég egy éles hangvételű írást tett közzé, a Kijevvel folytatott tárgyalások értelmetlenségét hangsúlyozva.

Medvegyevnél jóval kevésbé ismert a hivatalos ranglétrában jelenleg előtte álló Nyikolaj Patrusev, a Biztonsági Tanács első embere, aki múltját és világnézetét tekintve is szilovik, de leginkább közvetlenül Putyin bizalmasának számít. Az 1970-es évekből, a KGB-s időkből ismeri az elnököt, 1999-ben ő vette át tőle az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat vezetését, amelynek élén 2008-ig állt.

„Szintén kevésbé ismert a pétervári Igor Szecsin, akit sokan a sziloviki vezetőjének, az ország egyik legbefolyásosabb emberének tartanak”

Szecsin a Szovjetunió utolsó éveiben ismerte meg Putyint, az 1990-es években pedig mellette dolgozott a polgármesteri hivatalban, és a későbbi elnök mellett maradt akkor is, amikor 1996-ban Anatolij Szobcsak, akinek Putyin a helyettese volt, elvesztette a polgármester-választást. Aztán 1999 és 2008 között az elnöki adminisztrációban dolgozott, majd 2008-tól 2012-ig között miniszterelnök-helyettesként. Közben a Rosznyefty állami olajvállalat vezetésében is megvetette a lábát, amelynek 2012 óta az elnöke.

Szecsin az orosz vezetés egyik konfliktusos figurája, aki az energetikai szféra más nagyágyúival – a Gazpromot vezető, Medvegyevhez közeli Alekszej Millerrel és a Transznyeftyet vezető Nyikolaj Tokarjevvel is konfliktusban áll. Az ő kezdeményezésének tekintik az 1990-es évek végén nagy befolyással bíró oligarcha, Mihail Hodorkovszkij tulajdonában álló JUKOSZ olajvállalat elleni eljárásokat a 2000-es évek első felében, amelyek Hodorkovszkij letartóztatásával és a JUKOSZ Rosznyefty általi felszippantásával zárultak.

De főszereplője volt az elmúlt évek egyik legnagyobb vihart kavaró botrányának is. 2016-ban ugyanis ő tőle követelt 2 millió dolláros kenőpénzt Alekszej Uljukajev gazdaságfejlesztési miniszter, amiért cserébe nem állt volna útjába a Basnyefty regionális olajvállalat Rosznyeftybe történő beolvasztásának. Ez az ügy Uljukajev nyolcéves börtönbüntetésével végződött, de a botrány Szecsin pozícióinak időszaki romlásához is vezetett. Ez azonban nem bizonyult tartósnak, az elnökhöz való közelségét mi sem mutatja jobban, hogy Szecsin Putyin pandémia miatti önkéntes izolációja ellenére is többször személyesen találkozhatott az ország első emberével. A tavalyi olajárzuhanás után pedig az idei energetikai válság is kedvezően hat a szénhidrogének kitermelésével és szállításával foglalkozó óriásvállalatok vezetőinek pozíciójára is.

„A keménykezű politizálás állítólagos szürke eminenciásaként, és Putyin bizalmasaként Szecsin a korábban ismertetett sziloviki vs. rendszerliberálisok szembenállás egyik kulcsfigurája is, hiszen Hodorkovszkij is a liberális reformok híveinek sorát gyarapította – és gyarapítja mai napig, emigrációból is támogatva a rendszeren kívüli ellenzéket –, de Uljukajev is ehhez a körhöz állt közel, az 1990-es évek nagy liberális reformereinek, Jegor Gajdarnak és Anatolij Csubajsznak az embereként”

Gajdar 2009-ben elhunyt, Csubajsz befolyása pedig nem tekinthető kiemelkedőnek, a rendszerliberálisok szimbolikus vezéralakjává így German Gref lépett elő. Ami Szecsin a sziloviki kritikusai számára, az Gref a liberálisok ellenfeleinek. Olyasfajta szürke eminenciás, aki 2007 óta Oroszország legnagyobb, többségében állami tulajdonú bankjának, a Szberbanknak az élén állva a globalisták elsőszámú szövetségese az országban. Gref szintén az 1990-es években került Putyin környezetébe, befolyásáról pedig megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint az elnök, főképp gazdasági kérdésekben, hallgat rá.

„Azonban Grefnél befolyásosabb embereket is soroltak már ehhez a körhöz, így korábban egyenesen Medvegyevet tartották kulcsfigurájának, az elmúlt években pedig Szergej Csemezovot, a Roszteh védelmi ipari óriás vezetőjét emlegették úgy, mint a technológiai, kutatás-fejlesztési érdekcsoportok, azaz az orosz elit liberálisabb szárnyának vezéralakját”

Csemezov az NDK-ban ismerkedett meg a későbbi elnökkel, utána a szovjet, majd orosz sportélet külkapcsolatait kontrolláló Szovinterszportban dolgozott, 1996-tól pedig ismét Putyin környezetébe került, és a 2000-es évek közepétől foglalkozott a védelmi ipar helyreállításával. A hadsereghez való közelsége miatt is volt meglepő, amikor 2019-ben több, az ellenzék rossz helyzetével kapcsolatos kijelentést is tett.

Akár a „liberálisok” elleni újabb fellépésnek is tekinthető a Sanyinka becenevű Moszkvai Társadalom- és Gazdaságtudományi Főiskola vezetősége ellen nemrég indult eljárások sora. A Manchesteri Egyetemmel szorosan együttműködő intézmény a liberális közgazdászok és technokraták egyik bázisa, alapítói között ott találjuk a Jegor Gajdarról elnevezett intézetet is, amelynek védnökei nem mellesleg Gref, Csubajsz és Alekszej Kudrin korábbi pénzügyminiszter és miniszterelnök-helyettes.

Az ügy kiindulópontját a Marina Rakova korábbi oktatásügyi miniszter-helyettessel szembeni sikkasztási vádak jelentették, mára azonban a Sanyinka rektora, Szergej Zujev is házi őrizetbe került. Rakova nem mellesleg a Gref vezette Szberbank alelnöke is volt. A brit kapcsolatokkal rendelkező főiskola már 2018-ban, a Szkripal-ügyet követően is a hatóságok célkeresztjébe került, egy időre az akkreditációját is visszavonták, mivel egy vizsgálat szerint az intézmény nem felelt meg az orosz felsőoktatási követelményeknek. Rakova a kormányban és a Szberbanknál is az oktatás digitalizációján, és e folyamaton belül a Szberbank projektjeinek erősítésén fáradozott, ez pedig nem csak „ideológiai”, de anyagi szempontból is sokak érdekeit sérthette.

„A The Bell szerint a nehéz természetű Rakova a Proszvescsenyije nevű állami kiadóvállalattal kerülhetett konfliktusba, amely mögött Putyin közeli barátja és dzsudópartnere, a milliárdos üzletember Arkagyij Rotenberg áll”

Az orosz eliten belül a politikai és hivatalnoki pozíciókat betöltők, valamint az állami nagyvállalatok irányítói mellett „funkciójukat” tekintve külön csoportot alkotnak a Kremlhez közeli „oligarchák”, akik magánvállalatok élén állva hajtanak végre az állam szempontjából fontos megbízásokat. Ezeknek a jelentősége az elmúlt években, az Oroszország ellen kivetett szankciók miatt megnőtt (a Krím-félszigeten például az orosz állami vállalatok nagy része sem működik, mivel tartanak a szankcióktól, és így a külföldi gazdasági kapcsolataik elvesztésétől), ahogy az ezekkel járó kockázatok is.

„Arkagyij Rotenberg cége, a Sztrojgazmontazs volt a Krími-híd építésének főkivitelezője is, amely a nemzetközi közösség által Ukrajna részeként elismert Krím-félszigetet köti össze Oroszországgal”

A Putyint az 1960-as évek óta ismerő Rotenberg persze szintén a kritikák kereszttüzében áll, nemcsak a Rakova-ügy mögött sejtetik az alakját az ellenzéki lapokban, a Novaja Gazeta tavaly a Furgal-ügy mögött is a Rotenberg-család nyomát vélte felfedezni. Máskor a régi cselgáncspartner maga jelentkezik a „pofonért”, így például az Alekszej Navalnij által berlini időszakában közzétett, Putyin állítólagos fényűző gelendzsiki villájáról szóló „leleplező” riportja után bejelentette, hogy ő a valójában félkész állapotban lévő épület tulajdonosa.

Nemcsak a Rotenberg-család segítette a Kremlt a Krím-félszigeten, de a Kovaljcsukok is. Jurij Kovaljcsuk bankja, a Rosszija 2014 tavaszán döntött úgy, hogy az orosz piacra korlátozza tevékenységét, és áprilisban már meg is nyitotta első fiókját a szankciók alatt álló félszigeten. Kovaljcsuk Nemzeti Médiacsoport nevű konzorciuma is fontos szerepet játszik a Kreml támogatásában. A Kovaljcsukok egyébként az orosz eliten belül főleg Igor Szecsinhez állnak közel, Jurij Kovaljcsuk fia, Borisz az Inter RAO állami többségű energetikai vállalat vezérigazgatója, Szecsin pedig ugyanitt az igazgatótanács elnöke.

„A cselgáncs a Rotenbergeken kívül Gennagyij Tyimcsenkóval is közös pontot jelent Putyin számára. Tyimcsenko az egyik alapítója volt 1998-ban a Javara-Nyeva nevű dzsudóklubnak, amelynek Putyin a tiszteletbeli elnöke, Arkagyij Rotenberg pedig a vezérigazgatója. Mindhármukat összeköti a jégkorong is, Tyimcsenko a Kontinentális Jégkorong Liga elnöke, Arkagyij Rotenberg pedig az orosz föderáció vezetője, Putyin pedig gyakran bukkan fel a jégen”

Tyimcsenko az orosz felsővezetésen belül két, szintén ismertebb, nyilvánosság előtt sokat szereplő figurához áll közel, Szergej Sojgu védelmi miniszterhez és Szergej Szobjanyin moszkvai polgármesterhez. Sojgut és Szobjanyint is említették már az elnök lehetséges utódaként, és az elmúlt másfél-két évet is igyekezett mindkettő a maga javára fordítani. Sojgu országosan is az egyik legnépszerűbb politikus, és nem mellesleg a legrégebbi kormánytag is, néhány hónapnyi megszakítással 1994 óta tölt be miniszteri tisztséget. Szobjanyin népszerűségét ugyan valamelyest kikezdték az országosnál szigorúbb koronavírussal kapcsolatos intézkedések, a kiterjedt moszkvai infrastrukturális fejlesztések révén azonban van lehetősége „kompenzálni”.

„Látható tehát, hogy széleskörű összefonódások és érdekütközések jellemzik az orosz felsővezetés látható, és kevésbé publikus alakjainak viszonyait”

Az orosz elit jövőbeli belső kapcsolataira nézve nagy hatással lehetnek a nemzetközi fejlemények is. A Nyugattal való szembenállás kiéleződése, ahogy az elmúlt évben is láthatóvá vált, a keménykezű politizálás híveinek kedvez, és a rendszeren kívüli és belüli ellenzék helyzetét is rontja. A gazdasági kapcsolatok elhidegülése azonban azon túl, hogy a belföldi magánszektor jelentőségét növeli, hozzájárul a saját technikai fejlesztések iránti kereslet megnövekedéséhez is, ami a rendszerliberálisok, és a technológiai érdekcsoportok számára lehet kedvező. Nem is beszélve a digitalizációról, amelynek jelentőségét a koronavírus-járvány hatványozottan növelte Oroszországban is, és amelynek szintén elsősorban a rendszerliberálisok a kedvezményezettjei. A sziloviki és a liberálisok sokat emlegetett küzdelme tehát tovább folytatódhat, mintegy hátteret biztosítva az eliten belüli egyéni konfliktusok számára a hatalmi átmenethez közeledve.

 (A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)