Liberálisok vs. sziloviki, Politbüro 2.0, „planetáris” modell – az elmúlt években megannyi kísérlet született az orosz politikai rendszer kulisszái mögött zajló folyamatok értelmezésére. Az alábbiakban ezeket az elképzeléseket vesszük sorra, megpróbálva segítségükkel feltérképezni az orosz politikum legfelsőbb köreinek berendezkedését.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

Bár a média hagyományosan Vlagyimir Putyin egyszemélyi döntései által irányított monolit tömbként láttatja az orosz politikumot, amellyel szemben csupán néhány rendszerkritikus liberális áll, az utóbbi években az elnöki hatalom közelgő átadása kapcsán egyre gyakrabban esik szó az orosz elit erős embereiről, a „Kreml bástyáiról” is. Persze a média által sugallt képnek is van némi alapja, hiszen az orosz politika világa elsődlegesen valóban rendszeren belüliekre (szisztyemnije) és kívüliekre (nyeszisztyemnije) oszlik. Így van rendszeren belüli és azon kívüli ellenzék is, előbbihez elsősorban a Kremllel stratégiai kérdésekben együttműködő parlamenti pártok sorolhatók, utóbbihoz viszont messze nem csak a nyugatos liberálisok, hanem a legkülönfélébb radikálisok is szélsőbaltól szélsőjobbig (gondoljunk csak a 2000-es évek második felében létrejött Másik Oroszország blokkra, amelyen belül megfért egymással a liberális Garri Kaszparov és a nemzeti bolsevik Eduard Limonov mozgalma is).

„A rendszer magját alkotó kormányzati apparátus, és az annak támaszául szolgáló Egységes Oroszország párt sem tekinthető azonban homogén jelenségnek, amelyen belül egyedül Vlagyimir Putyin szava az, ami számít. Az elnöki adminisztráció és a kormány képviselőin túl a nagy állami vállalatok és az erőszakszervezetek vezetőit, valamint egyes, az elnökkel vagy környezetével baráti kapcsolatokat ápoló nagyvállalkozókat – oligarchákat – szokták hagyományosan a putyini Oroszország elitjének tagjaiként emlegetni”

Ezen elit egymás közti, illetve Putyinnal való kapcsolatairól rengeteg találgatás látott napvilágot, és számos modellt alakítottak ki az orosz politikai rendszer „valódi” arcának leírásával próbálkozva. A talán legnépszerűbb elképzelés szerint Putyin környezetében két nagy csoport küzd egymással a befolyásért. Az egyik a sziloviki, azaz az erőszakszervezetek vezetőiből, illetve általában a keménykezű politika híveiből álló csoport, amely a politikai rendszert illetően konzervatív nézeteket képvisel, szemben áll a külföldi befolyással, minimálisra szűkítené az ellenzéki politizálás terét, a Nyugattal szemben bizalmatlan, és összességében az orosz és a szovjet birodalmi politizálás folytatója.

„A nyugati sajtó hajlamos minden, számára kedvezőtlen oroszországi fordulatért az erőszakszervezetekből érkezőket okolni, legyen az az Ukrajnával szembeni orosz fellépés vagy az ellenzékkel kapcsolatos szigorúbb hozzáállás”

A másik oldalon a rendszeren belüli liberálisok vagy technokraták állnak, akik a gazdasági szféra prioritásából kiindulva támogatnának bizonyos liberális reformokat, a Nyugattal inkább egyenrangú partnerként együttműködve konkurálnának, a Putyin-éra korai időszakának szellemében külön úton utolérni próbálva azokat.

Maga a szembenállás is a 2000-es évek elejéről származik, amikor Putyin hatalomra kerülését követően megkezdődött a ’90-es években domináns csoportok esetenként lassú, máskor drasztikus kiszorítása a hatalomból. Ekkor kerültek valamelyest háttérbe a liberális reformok hívei, a jelcini „Család” tagjai, és a szemibankirscsina („hétbankárság”) oligarchikus kapitalizmusának fő haszonélvezői.

„Ez volt a „Kreml bástyáiról” szóló megközelítés klasszikus időszaka, amikor még nagyjából állandó érdekcsoportok összeütközése jellemezte az orosz politikát”

A putyini rendszer konszolidációjával azonban ezt folyamatosan felváltotta egy olyan helyzet, amelyben az egyes „bástyák” már nem érdekcsoportok, hanem olyan erős emberek, akik – a kulisszák mögötti történésekre állítólag rálátó megfigyelők szerint legalábbis – más hasonló „bástyákkal” szituatív szövetségeket kötve próbálják érvényesíteni pillanatnyi érdekeiket.

Ez az átmenet azonban eltartott pár évig. A Kommerszant 2003-ban az orosz elitet osztályozó cikksorozatában négy különböző csoportot vázolt fel, amelyek mindegyikének élén Putyin állt, konszolidálva azokat.

„Ezt a négy csoportot a jelcini „Család” maradéka, Putyin pétervári környezete, a liberálisok és a sziloviki alkották”

A „Család” rövid időn belül felszívódott a putyini elit más csoportjaiban (ebből a körből érkezett például Vlagyiszlav Szurkov, a putyinizmus egyik ideológusa, vagy Szergej Sojgu hadügyminiszter). A leginkább Dmitrij Medvegyev későbbi miniszterelnök és elnök, valamint Alekszej Miller Gazprom-vezér által fémjelzett pétervári technokraták pedig az Igor Szecsin Rosznyefty-vezetővel összekapcsolt szilovikivel nagyjából egy platformra sodródva kerültek szembe a rendszeren belülivé váló (German Gref [Szberbank], Anatolij Csubajsz [Rosznano]) vagy a rendszeren kívülre kerülő (Borisz Nyemcov, Mihail Hodorkovszkij) liberálisokkal, létrehozva a fentebb említett szembenállást. A sziloviki és a liberálisok azonban nem alkotnak már egységes és állandó csoportot, hanem ahogy említettük, erős emberek szituatív érdekszövetségeiként nyilvánulnak meg.

„Ennek nyomán az orosz politikát értelmezni próbáló elemzők új megközelítési módokat kerestek a Kreml erőviszonyainak leírására. Putyin megkérdőjelezhetetlen központi szereplővé válása felvetette egyfajta „planetáris” modell lehetőségét, amely a Putyin személyéhez való közelség és távolság alapján próbálta rangsorolni az orosz elit tagjait”

2020 elején, a hatalmi átmenet kezdetének tekintett Putyin-beszéd utáni elemzésében a moszkvai Carnegie Központ terjedelmes elemzése is gyakorlatilag ezt a megközelítést alkalmazta, a fentebb említett, hagyományosan erős embernek tekintett személyek háttérbe szorulását, és az elnököt hétköznapi feladatai során segítő személyek (például az elnöki adminisztrációt vezető Anton Vajno), és politikai arculat nélküli technokraták (például Mihail Misusztyin új miniszterelnök) felemelkedését vizionálva.

„Tulajdonképpen a két koncepció ötvözésének tekinthető az a megközelítés, ami Putyin szűkebb környezetét Politbüro 2.0 néven emlegeti, az ország politikai és gazdasági vezetésének szélesebb köreit pedig Politbüro 2.0 jelöltekként, valamint Központi Bizottságként”

Persze, megoszlanak a vélemények, hogy ez a média és az elemzők által az egykori szovjet pártvezetés legbelsőbb köréről elnevezett informális csoport a benne lévők személyes befolyása révén már-már kollektív döntéshozó szervként működik, vagy csupán az elnökhöz fűződő kapcsolat adja tagjainak súlyát. Ahogy az is változó, hogy kit sorolhatunk ebbe a szűk körbe.

2021 nyarán a Minchenko Consulting elemzése kilenc embert sorolt a Politbüro 2.0-ba. Az említett Medvegyeven, Sojgun és Szecsinen kívül a Biztonsági Tanácsot vezető Nyikolaj Patrusev, Szergej Szobjanyin moszkvai polgármester, a Roszteh hadiipari óriást vezető Szergej Csemezov, valamint három milliárdos vállalkozó, Arkagyij Rotenberg, Jurij Kovaljcsuk és Gennagyij Tyimcsenko tartozik jelenleg Putyin szűkebb köréhez az elemző cég szerint. Ez az írás is kiemeli azonban a közvetlenül az elnökhöz lojális, az ő általa kitűzött feladatokat végrehajtó személyek szerepének növekedését, amivel az elnök a jelentős kormányzati és üzleti pozíciókat évtizedek óta betöltő „nagyok” súlyát ellensúlyozza.

Ahogy közeledik a 2024-es év, amely az alkotmánymódosítás előtt Putyin elnökségének végét jelölte volna, és amely még ma is felmerül, mint az elnöki hatalomátadás lehetséges időpontja (bár az alkotmányos lehetőség Putyin kétszeri, azaz 2036-ig történő újraválasztására fennáll), azok a találgatások is felélénkültek, amely az elnök utódjának személyét próbálják előre jelezni.

„De egyre gyakrabban látnak napvilágot olyan információk, amelyek a <Kreml bástyáinak> egymás elleni harcáról szólnak”

Az alkotmánymódosítás kapcsán is felmerült olyan értelmezés, miszerint Putyin újraválasztásának lehetőségét azért kellett fenntartani, mert ezzel lehetett megakadályozni, hogy a lehetséges utódok között idejekorán meginduljon a torzsalkodás, a rendszert is gyengítve ezáltal. A különféle találgatások olyannyira megélénkültek, hogy már Dmitrij Peszkov elnöki szóvivő is kénytelen volt reagálni rájuk, aki elismerte, hogy vannak viták az ország egyes vezetői között, azonban ezeket szándékosan felnagyítják, és a „Kreml bástyáinak” háborújáról valójában szó sincs.

Tény, hogy az orosz politikai rendszer jelenleg stabilnak tűnik, azonban – bár a nyilvánosság keveset érzékel belőlük – az elmúlt két évtizedben számos belső konfliktus hullámai érték el a felszínt is. Írásunk második részében a fentebb említett személyek életútját, és jelenlegi befolyását vizsgáljuk meg, és e konfliktusok némelyikére is kitérünk majd.

(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)