„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Péli Éva írása a #moszkvater.com-on
Vaszilij Kasin
Fotó:Tilo Gräser
– Oroszország és Németország kapcsolatai hosszú időn át a szoros ipari és energetikai összefonódásra épültek. Berlinben ezt a közeledést ma már jóvátehetetlenül zátonyra futottnak látják, Oroszországra pedig állandó fenyegetésként tekintenek. Hogyan értékeli az orosz külpolitikai és akadémiai elit ezt a történelmi horderejű szakítást?
– Egy olyan politikai-gazdasági modell végét éljük meg, amely mind Oroszországban, mind Európában, különösen pedig Németországban működött. Ez részben politikai és ideológiai változások következménye, részben a két ország gazdaságföldrajzi és szerkezeti átalakulásából fakad. Fontos leszögezni, hogy Oroszország a meglévő termelési adottságai miatt alapvetően nyersanyag exportőr volt és marad.
A nyersanyagokat pedig ott használják fel, ahol erős a feldolgozóipar, főként az energia- és alapanyag igényes ágazatok. Európában pontosan ezek az iparágak indultak hanyatlásnak a 2000-es évek elejétől, ez a leépülés pedig mostanra élesen felgyorsult.
„A ’90-es évek vége óta folyamatosan nő az Ázsiába irányuló orosz export és az ázsiai , főként Kínával folytatott kereskedelem, miközben az európai kereskedelem részaránya folyamatosan zsugorodott. Kedvezőbb politikai és biztonsági légkörben ez a folyamat persze sokkal lassabb lehetett, vagy akár le is állhatott volna. De nem ez történt”
A másik tényező, hogy ez az együttműködés valójában nem volt túl előnyös Oroszország számára. Oroszország Európába – és főleg Németországba – mindig többet exportált, mint amennyit onnan importált, a többlet tőkét pedig újra Európában fektette be. Moszkva azt remélte, hogy ez a modell elvezet a mélyebb gazdasági és ipari integrációhoz. Jó példa erre az a kísérlet, amikor Oroszország jelentős részvénycsomagot próbált vásárolni az európai EADS repülési és hadiipari konszernben, vagy amikor az orosz állami Szberbank megpróbálta felvásárolni a csődbe ment német Opel autógyárat. Oroszországot mindkét esetben politikai okokból utasították vissza.
„Sem a mélyebb integrációra, sem a kölcsönös függőségre vagy a technológia transzferre tett próbálkozások nem jártak sikerrel. Ezzel szemben Kína ugyanebben az időszakban gond nélkül vásárolt fel európai vagyontárgyakat, még a csúcstechnológiai szektorban is”
A kínaiak egyes esetekben még a kettős felhasználású technológiák területén is akadálytalanul szereztek érdekeltségeket, többek között Németországban és Ausztriában. Ez természetesen csalódást keltett a kooperációban. Mivel pedig az alapvető gazdasági tényezők mellett a politikai kapcsolatok sem fejlődtek, a szakítás lényegében elkerülhetetlen volt. Úgy vélem, politikai ellentétek nélkül csupán a kapcsolatok bizonyos fokú lazulására került volna sor, de az együttműködés megmaradt volna. Mivel azonban az Európai Unió részéről ellenséges politika társult ehhez, a szakítás rendkívül drasztikusan következett be. A kapcsolatok a belátható jövőben egészen biztosan nem térnek vissza az 1990-es és 2000-es évek szintjére, és nagy valószínűséggel már soha többé nem is fognak.
„Ez a folyamat az 1990-es évek vége óta húzódik, de 10–15 évvel ezelőtt vett igazán éles fordulatot. Ennek mélyreható, a gazdaság szerkezetéből adódó okai vannak”
Úgy gondolom, hogy az európai gazdaságban zajló folyamatok, az ipar leépülése – ami különösen Németországban szembetűnő -, a zöld agenda erőltetése, valamint az energia- és nyersanyagfogyasztás csökkentése önmagukban is felszámolják a szoros együttműködés alapjait. Mi energiát, fémeket, mezőgazdasági termékeket értékesítünk. E piacok egyike sem növekszik Európában, sőt mindegyik zsugorodik. Így a kapcsolataink kilátásai amúgy is romlottak volna. Bármely nyersanyag exportáló ország számára – függetlenül annak politikai berendezkedésétől – a fő piacok Ázsiában találhatók. Ez Ausztráliára éppúgy igaz, mint Oroszországra.
– Orosz szemszögből Németország történelmi léptékű fegyverkezést hajt végre, amerikai rakétákat telepít, és át akarja venni a vezető szerepet az európai védelemben. Hogyan értékelik ezt a kurzust Moszkvában?
– Teljesen egyértelmű, hogy az Európai Unió az „orosz fenyegetés” kártyáját a belső átalakulások kikényszerítésére használja fel. Emellett aktívan alkalmazzák ezt különféle belpolitikai intézkedések igazolására is. Különösen a német kormánypárti elit él ezzel az érveléssel a jobboldali ellenzékkel, az Alternative für Deutschland (AfD) párttal szembeni fellépés során. A valóság az, hogy Oroszországnak rendkívül csekélyek a lehetőségei a német vagy az európai belpolitika befolyásolására, de a külső fenyegetés eltúlzása mindig kényelmes, hiszen jelentősen kiszélesíti a belpolitikai mozgásteret.
„Az Európai Unió évek óta próbál átállni a közös katonai és hadiipari politikára. Ez már jóval az ukrajnai válság előtt elkezdődött, de az EU-nak soha nem sikerült érdemi előrelépést elérnie ezen a téren, mivel a nemzeti kormányok nem hajlandók lemondani hatásköreikről és szuverenitásukról”
Ez továbbra is nehéz feladat, de azt látjuk, hogy az ukrajnai háború árnyékában az Unió mégis tett néhány jelentős lépést ebben az irányban. Többet, mint korábban, bár még mindig nem eleget. A problémák óriásiak. Ezt jól mutatja, hogy néhány hónapja összeomlott a német-francia új generációs harci repülőgép projektje, ami után Németország nem Európában, hanem Japánban kezdett új partnereket keresni.
„Természetesen nagyon figyelmesen követjük az Európai Unió katonai transzformációját. Megértjük, hogy Németország megpróbál az élére állni ennek a folyamatnak, és drasztikusan növelni fogja katonai kiadásait, amit mi figyelembe veszünk a saját katonai tervezésünkben”
A legnagyobb aggodalmat a német fegyverkezés azon elemei keltik, amelyek a stratégiai stabilitást veszélyeztetik. Így például a közepes hatótávolságú rakéták, különösen az amerikai cirkálórakéták gyártására és beszerzésére vonatkozó tervek, valamint az amerikai rakéták telepítése. Ezekre a lépésekre Oroszország válaszolni fog, és növelni fogja saját hadi kapacitásait.
„Valószínűleg egy adott ponton célszerű lett volna megvitatni az európai biztonság és stabilitás garantálását szolgáló intézkedéseket”
Így annak ellenére, hogy ellenséges viszonyban állunk és katonai rivalizálásba keveredtünk, a hidegháborúhoz hasonlóan segítene nem átlépni azt a határt, amely közvetlen összecsapáshoz vezet. Közös érdekünk továbbra is az, hogy a rendkívül ellenséges politikai viszony ellenére elkerüljük a közvetlen katonai konfrontációt Európában.
„Hosszú ideig tartó konfrontáció áll előttünk, egy új hidegháború”
Németország fejleszti a fegyveres erőit, és kijelenti, hogy ez Oroszország ellen irányul. Ennek megfelelően Oroszország is Németországgal szemben építi ki a haderejét, és kölcsönösen potenciális ellenfélnek tekintjük egymást. A vezérkar megteszi a szükséges stratégiai lépéseket, hadgyakorlatokat szervez, és új fegyver rendszereket fejleszt ki. Pontosan ezek voltak azok a feltételek, amelyek között Európa 1945 és 1990 között élt. Meg kell jegyezni, hogy az az időszak megmutatta, ilyen körülmények között is lehet hosszan, viszonylag nyugodtan és egészen jól élni. Ha visszagondolunk a ’60-as és ’70-es évek korszakára, Európa számára ez a jólét időszaka volt, amelyre nosztalgiával gondolnak vissza, hiszen az általános életérzést tekintve sokkal jobb volt, mint a mai idők.
„Ezért ezt egyszerűen elkerülhetetlen tényként kell elfogadnunk, és meg kell tanulnunk együtt élni vele”
De ne legyenek illúzióink, meg kell értenünk, hogy nagyon hosszú ideig a háború szélén fogunk egyensúlyozni, és ehhez egyszerűen alkalmazkodnunk kell. Ellenséges szándékokat fogunk táplálni egymás iránt, és nem szabad abban az illúzióban ringatnunk magunkat, hogy ez megváltozhat.
– Nyugaton a Moszkva és Peking közötti viszonyt gyakran monolit tömbként írják le. Hol húzódik ma a határ a pragmatikus partneri viszony és Oroszország Kína gazdaságától való, növekvő aszimmetrikus függősége között? A megrekedt „Szibéria Ereje 2” projekt a strukturális alávetettség tünete, vagy pusztán kínai óvatosság?
– Kína a világ legnagyobb gazdasága. Vásárlóerő paritáson, reálértéken mérve ők a legnagyobbak, iparuk nagyobb, mint az USA, Japán és Németország ipara együttvéve.
„Ezért a Kínával fenntartott bármilyen gazdasági kapcsolat természetéből adódóan aszimmetrikus”
Ez automatikusan politikai kiszolgáltatottságot jelentene? Dehogyis. Erről szó sincs, mivel a Kínával való teljes együttműködést kereskedelmi alapon bonyolítjuk. Nem kapunk segélyeket és hiteleket, nem kérünk kedvezményeket, és nem függünk Kínától a biztonságunk garantálásában.
„Kétségtelen, hogy a világrendet érintő kérdések igen széles körében a mi álláspontunk és Kínáé szinte azonos”
Ugyanakkor legfelsőbb szinten – mind az orosz, mind a kínai oldalról – számtalanszor kijelentettük, hogy ez a kapcsolat nem szövetség, és soha nem is lesz az. Mindkét országnak megvan a saját álláspontja az ázsiai politika kérdéseiben. Mi például nem támogatjuk Kínát a más ázsiai országokkal, mint India, Vietnám, Japán fennálló területi konfliktusaiban, de Kína sem támogatja Oroszországot az európai konfliktusaiban.
„A gazdasági projektekről szóló minden döntés – mint a <Szibéria Ereje 2>, amelyet most <Bajkál Ereje> névre kereszteltek át – kizárólag a gazdaságossági szempontok alapján születik”
Tudomásom szerint Kínában vannak bizonyos politikai akadályok e projekt megvalósításával kapcsolatban. Ezt az magyarázza, hogy Kínában meglehetősen szigorú szabályok vannak érvényben a fontos nyersanyagok egyetlen forrásból történő szállításának függőségi mértékére vonatkozóan. Egyes esetekben ezek a szabályok a ’90-es évek óta vagy még régebbről léteznek. Ezeket a szabályokat az utóbbi években az Oroszországból származó olajszállítások tekintetében részben megszegték, mert ez előnyös volt számukra, de azért igyekeznek betartani őket.
„Úgy gondolom, pillanatnyilag valóban nem állnak készen arra, hogy tovább lépjenek ezzel a projekttel, de ez az ő saját gazdasági logikájuk, náluk erről belső vita zajlik, és ez teljesen normális”
Mi addig tudunk várni, ameddig szükséges. Meglehet, hogy ez a projekt soha nem valósul meg, de az is lehet, hogy meglehetősen hamar révbe ér, a dolgok valódi állását ugyanis csak egy szűk kör ismerheti. Ám még ha soha nem is valósul meg, ez nem fogja alapjaiban megváltoztatni az orosz-kínai kapcsolatokat, amelyeknek megvannak a maguk határai, de számunkra rendkívül fontos kapcsolatokról van szó. Jelenleg Kína részesedése a kereskedelmünkben nagyjából megfelel annak, mint amit az Európai Unió képviselt mintegy 10 évvel ezelőtt. Vagyis fontos partner, de ezzel párhuzamosan mi is aktívan keresünk más piacokat, ahogyan a kínaiak is ügyelnek arra, hogy a kulcsfontosságú szállításoknál ne csak tőlünk függjenek.
– Nyugati stratégiai körökben makacsul tartja magát az az elképzelés, hogy Oroszországot „fékként” használják fel Kínával szemben. Kay-Achim Schönbach egykori német altengernagy például nyíltan a Moszkvával való együttműködést sürgette Peking sakkban tartása érdekében. Hogyan értékelik ezt a tézist, és kizártnak tartja-e, hogy Oroszország valaha is újra betöltse ezt az ütközőzóna szerepet?
– Ez teljesen lehetetlen, Oroszország ebbe soha nem fog belemenni. Ennek az az oka, hogy Oroszországnak és Kínának van a világ egyik leghosszabb szárazföldi határa, és bármilyen olyan helyzet, amelyben elkezdenénk egymást fenyegetésként érzékelni, katasztrófális következményekkel járna mind a gazdaságra, mind a biztonságra nézve. A hidegháború idején, a szovjet-kínai kapcsolatok megromlása után mindkét ország óriási összegeket költött a védelmi rendszer kiépítésére a több ezer kilométer hosszú határon. A Szovjetunióra nehezedő katonai teher valójában nem a különféle amerikai találmányok – mint a „csillagháborús terv” (SDI), amire az amerikaiak oly büszkék – miatt volt óriási, hanem éppen amiatt, hogy védelmi rendszert kellett kiépíteni a Kínával közös, nehezen járható terepen húzódó irdatlan hosszú határon. A Szovjetunió kénytelen volt ott egy hatalmas szárazföldi hadsereget állomásoztatni és ellátni, és ugyanezt kellett tenniük a kínaiaknak is.
„Úgy látom, hogy mind Oroszország, mind Kína tanult ebből a katasztrófális tapasztalatból, amibe mindkét ország majdnem tönkretette magát. Ennek következtében soha nem fogunk semmilyen olyan lépést tenni, amely Kína ellen irányul”
Hiánytalanul teljesíteni fogjuk mindazt, ami a Kínával kötött 2001-es szerződésünkben szerepel, miszerint nem veszünk részt egymás ellen irányuló szövetségekben, nem engedélyezünk a területünkről egymás ellen irányuló tevékenységet, és nem gyakorlunk egymásra semmilyen nyomást. Számunkra jobb, ha egyáltalán nincs kapcsolatunk a Nyugattal, mintsem hogy Kína ellenfelévé váljunk, hiszen a nyugati országok egyikének sincs közvetlen határa Kínával, nekünk viszont van.
– Washington újra meg újra kinyilvánítja azon szándékát, hogy egy „fordított Nixon-manőverrel” éket verjen Oroszország és Kína közé. Reálisnak tartja ezt a kalkulációt, és hogyan tekint Moszkva az ilyen amerikai kísérletekre?
– A „fordított Nixonról” szóló fejtegetések, meg az, hogy Nixon állítólag „elszakította egymástól” a Szovjetuniót és Kínát, a történelmi ismeretek teljes hiányáról tanúskodnak azok részéről, akik ilyeneket állítanak. Amikor Nixon elnök elkezdte fejleszteni az USA és Kína közötti kapcsolatokat, a szovjet-kínai kapcsolatok már csaknem tíz éve gyakorlatilag megszakadtak. Az együttműködés felbomlása 1959–1960 között ment végbe. Az amerikai-kínai kapcsolatok rendezését az 1969 és 1971 közötti kapcsolatfelvételek sora indította el, és mire ez megtörtént, Kína de facto már egy évtizede a Szovjetunió ellenfele volt, a két ország között még kisebb fegyveres összecsapásokra is sor került. Ezért ezek teljesen összehasonlíthatatlan helyzetek.
„Oroszország abban érdekelt, hogy konstruktív és baráti kapcsolatokat tartson fenn Kínával, mert ez a fizikai túlélésének a kérdése. Ugyanígy érvényes az fordítva is. Ha egymás ellenségeivé válunk, egyik ország sem lesz sikeres, és elpusztíthatjuk egymást”
Ezért ezt soha nem fogjuk megtenni. Csupán a katonai-politikai kérdésekben való együttműködésünk mélysége változhat – vagyis a világ különböző régióiban aktívabban léphetünk fel együtt, vagy egyszerűen a normális államközi kapcsolatokra korlátozódhatunk. Az együttműködés mélysége nagyban függ az Oroszország és a Nyugat, valamint a Kína és a Nyugat közötti kapcsolatok állapotától. De a kapcsolatok mindig barátiak és konstruktívak maradnak.
♦
Vaszilij Kasin a moszkvai Felsőfokú Gazdasági Iskola (HSE) Európai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának igazgatója. Emellett a MGIMO Kína-tanulmányok és Regionális Projektek Központjának vezető tudományos munkatársa, a Moszkvai Lomonoszov Állami Egyetem (MGU) Világpolitikai Kar Nemzetközi Biztonsági Tanszékének oktatója, a politikatudományok kandidátusa, valamint a Kül- és Védelmi Politikai Tanács (SVOP) tagja.
♦
Előzetes a 2. részhez: A beszélgetés második részében a fókusz makrogeopolitikai szintre szélesedik. A szakértő elemzi Kína stratégiai tartózkodását, tárgyalja a tengeri és nukleáris eszkalációs spirál kockázatait, valamint betekintést nyújt az Ukrajnával kapcsolatos konkrét diplomáciai tárgyalási szálakba.
(Az interjú németül a NachDenkSeiten portálon jelent meg.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
