A nagy honvédő háború… A háborúról sokféleképpen lehet írni. Be lehet mutatni történelmi pannót festve nagyívű epikus alkotásokban, és meg lehet mutatni a háborúban harcoló embert. Mert a háború nem csak csaták sora, hanem az emberi jellem próbatétele is. Mihail Solohov alig másfél szerzői íven ezt fel tudta megmutatni. Az „Emberi sors” nem a szovjet hadvezetés dicsőségét zengi, nem a katonák hősiességét hirdeti, hanem a háborút, mint olyat mutatja be. Ám ahhoz, hogy ide eljusson, akadályokkal, buktatókkal teli, küzdelmes életutat kellett bejárnia.

Az irodalmat nem rőfre mérik. Lehet pár íves elbeszélésnek gazdagabb és tartalmasabb üzenete, mint több kötetes regényfolyamnak. A megállapítás természetesen fordítva is érvényes. A Nagy Honvédő Háborúról nagy lélegzetű, epikus alkotások születtek, melyek elsősorban a harci eseményekre koncentráltak. A négy éves kegyetlen tusakodás döntő pillanataira, a háború menetét meghatározó történelmi személyekre. Ezek lényegében krónikák, és ha egymás mellé állítjuk őket, kirajzolódik belőlük a háború. Mint egy hatalmas csatakép, mely megragad méreteivel, cselekmény- és színgazdagságával. Hogy mennyire hiteles és valósághű a nagy pannó, az a szerzőkön is múlik.

„Ám a háború nem csak ez. A háború az emberi jellem próbatétele, kohója”

A katonai temető glédában sorakozó márvány kockáira felvésett, az út mentén sebtében hantolt sírok keresztjeire tintaceruzával felrótt, fakuló nevek nem vallanak arról, mit éreztek, gondoltak a nagy küzdelem hétköznapi hősei. Pedig ők választ adhatnának arra, amire hiába keresünk feleletet a szűkre szabott hadijelentésekben.  Sokféle hősiesség létezik. Ki az, aki megállja, és ki az, aki elbukik. És ki az, aki úgy éli át a nehéz éveket, olyan természetességgel, hogy eszébe sem jut, hogy most a történelmet formálja, netán hős is.

„Volt egy író, aki alig másfél szerzői íven mindezt fel tudta mutatni. Ám ahhoz, hogy ide eljusson, akadályokkal, buktatókkal teli, küzdelmes életutat kellett bejárnia. Megérte, mert a világirodalom Parnasszusának olyan szűkre szabott csúcsára kapaszkodott fel, ahol csak a legnagyobbaknak jut hely…”

Vjosenszkaja kis település a Don balpartján. Itt él már évszázadok óta egy önálló népcsoport, a kozákság, mely nagyhatalmak önkénye elől menekült ide. Megőrizte büszke ragaszkodását a szabad élethez, mely szakadatlan harc volt, nem ritkán mások, így a cár szolgálatában. Itt látta meg 1905 májusában a napvilágot Mihail Alekszandrovics Solohov. Alaposan kiveszi részét a kozákság forradalom által felbolygatott életéből. Mint a vörösök oldalán álló, megbízásukból tüsténkedő termény begyűjtőt – ne szépítsük, rekvirálót – Mahno ellenforradalmi banditái elfogják, s csak szerencséjének, és fiatal korának – alig 15 éves – köszönheti, hogy elkerüli a halált. Két évvel később a másik oldal, a bolsevikok vádolják, mint a helyi forradalmi bíróság tagját túlkapásokkal, és csak az menti meg az életét, hogy apja hajlandó jelentős váltságdíjat fizetni – így csak egy éves javítótábori munkára ítélik.

„Hamarosan kiütközik irodalmi tehetsége. Tanfolyamokra jár, köröket látogat és 1925-től sorra jelennek meg elbeszélései, amelyeket később „Doni elbeszélések” címen gyűjt kötetbe. Az első írói lépések megtételében nagyszerű támaszra, segítőtársra talál a már elismert idősebb kortársban Alekszandr Szerafimovicsban”

Közben pedig érlelődik a nagy terv, megírni népe epopeáját a forradalom és polgárháború viharos esztendeiben. A család ekkorra már átköltözik Vjosenszkajába, Solohov pedig írni kezdi a „Csendes Don” című regényét. Közben beleveti magát az irodalmi életbe, ott bábáskodik a Szovjet Írószövetség megalapításánál. A „nagy tisztogatás” atrocitásait látva számos írótársával tiltakozik Sztálinnál a túlkapások ellen. Talán  a kor is oka lehetett, hogy másik nagy regényeposza, a „Feltört ugar”, melynek megírásához 1932-ben kezd hozzá, s akkor már részleteket is publikál belőle, csak jó negyedszázaddal később jelenik meg, már a hruscsovi időkben, a személyi kultusszal való leszámolás időszakában.

„Solohov 1934-ben találkozik Sztálinnal, és felemeli szavát a rekvirálások ellen”

Közbenjárásának eredményeképp külön bizottság foglalkozik a kolhozok financiális támogatásával. Közben az élete is veszélyben forog. Jefrem Jevdokimov, az NKVD egyik vezetője követeli Sztálintól, hogy tartóztassa le az írót, mert kapcsolatot tart egykori fehérgárdistákkal. A nagy tekintélyű akadémikus, irodalomtörténész Feliksz Kuznyecov menti meg Solohovot. Így érvel Sztálin előtt: „Hogyan írjon Solohov a fehérgárdistákról, ha nem találkozik velük?” Az érv hatott. Jevdokimovot nem sokkal később kivégzik. Természetesen nem ezért, sok más, iszonyatosabb bűn terhelte a lelkét. Solohov pedig továbbra is levelekkel bombázza az első titkárt, kéri a túlkapások kivizsgálását. Ennek ellenére kitüntetik Lenin-renddel, akadémikus lesz, a Legfelső Tanács tagja, élvezi a felső vezetés bizalmát. 1941-ben, mint a Pravda haditudósítóját kiküldik a frontra. Tudósít a nyugati és déli frontok eseményeiről, Sztálingrád védelméről, majd a Belorusz frontot kíséri el egészen Berlinig.

Ezredesként kap obsitot. Solohov természetesen nem csak tudósításokat küld a lapoknak, de ír is. Tervezi egy nagyobb lélegzetű regény megírását. Már a címe is megvan: „A hazáért harcoltak”. Az evakuációban 1942-43 között megírt fejezeteit lehozta a „Pravda”. Olyan, meglehetősen bátor megállapítások is voltak a szövegben, amelyek eladdig ismeretlenek a szovjet háborús irodalomban.

„Solohov elsők között írt a hadvezetés hibáiról, a frontokon kialakult zűrzavarról. Arról, hogy nem volt erős kéz, mely rendet teremthetett volna”

Így az 1942 nyarán visszavonuló szovjet csapatokat megvető pillantásokkal sújtják a kozák települések lakói. Keserű sorok és képek, beismerése annak, hogy a legfelső vezetés sok minden elrontott.

 A könyv végül nem készült el, a fennmaradt részletek 1969-ben látnak napvilágot. Időközben a szerző – talán Gogol példáját követve – elégette a kéziratot. Mint korábbi műve, a Csendes Don esetében, itt is felmerült a nem egyértelműen jó szándékú kérdés, ki az igazi szerző? Egy Izraelben élő orosz irodalomtörténész Zejev Bar Sella (Vlagyimir Petrovics Nazarov) véleménye szerint a könyvön egy teljes szerzői gárda dolgozott, s tagjai között ott volt az akkortájt még kezdő Andrej Platonov is.

Nazarov állításai nehezen értelmezhetők. Aki egy kicsit is ismeri Andrej Platonov életútját, sajátos, senki máséval nem rokonítható írásművészetét, nehezen tudja elképzelni, hogy az orosz próza életében el nem ismert nagyja ilyen hamisításban részt venne, vagy a nevét adná hozzá. Platonov egyébként Solohovhoz hasonlóan haditudósítóként harcolta végig a háborút, kitüntetésekkel őrnagyként szerelt le.

„Ami viszont rokoníthatja Solohovval, hogy őt sem annyira a háború hadászati eseményei érdekelték, hanem inkább az emberi sorsok”

Solohovot 1958-ben ötödször jelölték Nobel-díjra, amit ezúttal Borisz Paszternak kapott regényéért, a Szovjetunióban betiltott „Zsivago doktor”-ért. Kétség nem fér Paszternak írásművészetének nagyságához, ám a döntést még a nyugati írótársadalom is felemás érzésekkel fogadta. Jean-Paul Sartre például értetlenségének adott hangot, hogyan lehet egy olyan művet díjazni, mely nem jelent meg hazájában, nem épült bele hazája irodalmának szövetébe. A döntéstől Solohov írói rangja nem csorbult. Hét esztendőt kellett várnia a nagy nemzetközi elismertetésre.

„S a mű, amiért a díjat kapta, minden kétséget kizáró remekmű. Az <Emberi sors>, ez a másfél íves novella nem a szovjet hadvezetés dicsőségét zengi, nem a katonák hősiességét hirdeti. A háborút mutatja be, mint olyat”

Igaz emberi értékeket mutat fel egy „hétköznapi” sorsban, amely minden ténynél ékesebben igazolja, miért nem lehet háborút nyerni olyan emberek ellen, mint a novella főhőse, Andrej Szokolov. Szokolov nem Ilja Muromechez fogható hős, egyszerű sofőr. Feleségét és gyermekeit odahagyva vonul be. A háború első hónapjaiban német fogságba esik. Átéli a náci táborok összes borzalmát, és megaláztatását. S amikor sikerül megszöknie, hazatérve megtudja, felesége és két lánya bombázás áldozata lett. Azonnal indul vissza a frontra, hogy bosszút álljon. Fia is harcol, s a háború utolsó napján, Berlinben esik el.

„Szokolov élete értelmét vesztve kóborol az országban. Útjába kerül egy hadiárva, egy a sok ezer közül. Ványa, aki szüleit elvesztve szintén csavarog. Szokolov magához veszi, benne találja meg élete értelmét”

Ennyi a történet. Szűkszavú és szívbe markoló. A nemzetközi kritika visszhangja szerint műve Hemingway „Az öreg halász és a tenger” című kisregényével rokonítható, művészi erejében ahhoz mérhető. Az emberi kitartás, akaraterő, az élni akarás diadala. Szergej Bondarcsuk főszereplésével nagyszerű filmet is készítettek belőle.

Idézzük utolsó bekezdését, Solohov nagyszerű, örökül hagyott hitvallását:

Két elárvult ember, két kis porszem, amelyet idegen tájakra vetett a soha nem látott erejű háborús vihar… Milyen jövő vár rájuk? Szerettem volna azt gondolni, hogy ez az orosz ember, ez a hajlíthatatlan akaratú férfi magára talál, az apja vállán meg felnő az a kicsi, aki embernyi ember korában el tud majd viselni mindent, le tud küzdeni minden akadályt útjában, ha azt követeli tőle a Haza.  (Makai Imre fordítása)