A nagy honvédő háború… Hiába bizonyosodott be többször, hogy Panfilov 28 gárdistájának története a korabeli propaganda terméke, a második világháborús legenda a mai napig óriási hatást gyakorol az oroszokra.

Amikor Andrej Salopa orosz filmrendező és producer úgy döntött, hogy közösségi finanszírozásból teremti elő a pénzt a következő filmjére, aligha számolt azzal, ami hamarosan következett. Ugyanis mikor Oroszországban híre ment annak, hogy a filmes Panfilov 28 gárdistájáról készítene filmet, azonnal ömleni kezdtek az adományok.

„Habár Salopa eleinte csupán abban bízott, hogy nagy nehezen összejön majd a remélt 300 ezer rubel, a háborús filmek rajongói pillanatok alatt összedobtak 3 millió rubelt”

 Látva aztán az óriási érdeklődést, a War Thunder nevű harci játék készítői is beszálltak a finanszírozásba. Persze, akkor már az orosz kormány sem maradhatott ki az adományozók közül, így a kultúráért felelős minisztérium újabb 30 millió rubelt adott Salopáéknak, majd a kazah kormány is átutalt egy szép összeget. A népszerű orosz filmes persze pontosan tudta már ekkor, hogy hatalmasak a várakozások a filmje iránt, így mindent bele kell adnia, hogy maradandó élményt nyújtson a közönségnek.

„De miért is várták ennyire az oroszok a duboszekovói csata megfilmesítését?”

Hogy erre a kérdésre választ adjunk, egészen a moszkvai csatáig kell visszamennünk, amelyről a Nagy Honvédő Háború kezdetének 80. évfordulója alkalmából már többször is írtunk. Ahogy akkor említettük, ez a csata nem csak Zsukov marsall számára jelentette a háború legfontosabb ütközetét, hanem nagyon mély nyomot hagyott az orosz népi emlékezetben, ami egyáltalán nem véletlen.

Moszkva védelme ugyanis az oroszok számára nem csupán szimbolikus jelentőségű volt, hanem a huszadik század első igazi kollektív erőfeszítése, amelyből gyakorlatilag mindenki kivette a részét. A védelmi vonalakon lövészárkokat és tankcsapdákat ásó civilek, a Vörös Hadsereg és az önkéntesek éppúgy, mint a hátországban éjt nappallá téve dolgozó lakosság, amely a front ellátásáért felelt.

„Moszkva védelme így az orosz nép egyik legszentebb ügye volt, amire okkal büszkék mind a mai napig”

Mégis, a moszkvai csatáról sosem készült olyan film, ami világszerte megismertette volna ezt a rendkívüli ütközetet a történelem iránt érdeklődő filmkedvelőkkel. Próbálkozások természetesen történtek erre, azonban a siker rendre elmaradt. Így aztán a moszkvai csata csak a nagy szovjet filmek mellékszálaként kapott szerepet – ez történt a Szállnak a darvak esetében is. A várakozás azonban megmaradt, ezért mikor Andrej Salopa előállt azzal, hogy Panfilov 28 gárdistájáról készítene filmet, senkit nem zavart, hogy a történet alapját képező eseménysorozat egyáltalán nem úgy játszódott le Duboszekovónál, ahogy azt a korabeli szovjet sajtó leírta.

„Mert mi is történt a Moszkvától alig 100 kilométerre fekvő falu határában 1941. november 16-án?”

Ha a Vörös Hadsereg lapjának Vaszilij Korotyejev jegyezte cikkét vesszük alapul, akkor valóban felemelő esemény történt. A Gárdisták a moszkvai csatában címmel megjelent cikk  szerint a Vörös Hadsereg 316. lövész hadosztályának amiket Duboszekovo védelmére kirendelt 28 katonája mind egy szálig meghalt abban a csatában, amelyben 800 német katonával végeztek, és 18 német tankot megsemmisítettek, ezzel visszavonulásra kényszerítve a támadókat. Hogy a történet még hitelesebb legyen, a cikk megjelenését követő napon a Krasznaja Zvezda még egy szerkesztőségi cikket is közzétett, amelyben megismételték a leírtakat, hozzátéve, hogy a gárdistákat egy tömegsírban hantolták el Duboszekovónál. A huszonnyolcak története innentől hatalmas népszerűségre tett szert. Még  Nyikolaj Tyihonov is írt egy költeményt Vers a huszonnyolc gárdistának címmel, majd más szerzők is követték példáját.

„Ennek hatására a gárdisták ünnepelt hősök lettek az egész Szovjetunióban. Azonban a történetről meglehetősen gyorsan kiderült, hogy sántít”

Már 1942-ben előkerült ugyanis egy ember, aki azt állította magáról, hogy ő az a Danyiil Kuzsebergenov nevű ember, akit a 28 gárdista között emlegetnek. A férfi részletesen beszámolt arról, hogy azon a november 16-i napon ott volt a helyszínen, csakhogy megsebesült, és a németek kezére került. Ő azonban megszökött, és újra csatlakozott a védőkhöz. Az NKVD viszont egyáltalán nem volt elégedett Kuzsebergenov vallomásával, ezért arra kényszerítették, hogy írjon alá egy vallomást, amelyben elismeri, hogy soha nem járt a csata helyszínén. Sőt, a szerencsétlen sorsú férfit még börtönbe is zárták azzal a váddal, hogy gyávaságból megfutamodott, és csak megszemélyesített egy másik embert, miután elolvasta a 28 gárdistáról szóló cikkeket.

„A második világháború után aztán még több részlet derült ki a Duboszekovónál történtekről, mikor a harkovi katonai ügyészség letartóztatott egy másik embert, Ivan Dobrobabint, akit azzal vádoltak, hogy kollaborált az ellenséggel”

A férfi azt állította, hogy ő a 28 gárdista egyike, majd egy szövevényes történetet mesélt arról, hogyan sikerült megmenekülnie, hogyan tért vissza a falujába, hogyan tették meg rendőrnek a megszállók, hogyan csatlakozott végül újra a Vörös Hadsereghez, majd hogy hazatérve egy emlékművet talált magáról a városban, ahol hősként tisztelték. A „jutalom” most sem maradt el, Dobrobabint 15 éves börtönbüntetésre ítélték.

A hatóságok azonban most már nem hagyták annyiban az újra és újra feltűnő gárdistákat, ezért 1947-ben hivatalosan is kivizsgálták, mi történt november 16-án Duboszekovónál. Kiderült, hogy az említett napon a németeknek sikerült elérniük az általuk kitűzött célt, vagyis nem vonultak vissza, ahogy azt a tudósítások állították. Majd megszólalt a cikk írója is, aki elismerte, hogy a történet nagy részét ő találta ki, méghozzá azért, hogy a lap növelje a katonák harci morálját.

„Panfilov 28 gárdistájának története azonban ekkor már önálló életre kelt, a szovjet iskolákban – sőt a keleti blokk országaiban is – megtörtént esetként számoltak be róla a könyvek”

Ezeknek a szerzőit még az sem érdekelte különösebben, hogy az 1947-es vizsgálatból az is kiderült, hogy egy Duboszekovóhoz közeli másik ütközetben egy nagyon hasonló eseménysorozat zajlott le, ahol az egyik szovjet egység hatalmas veszteségeket szenvedett, s csak minden ötödik katona élte túl a csatát (vagyis Panfilov gárdistái valójában is léteztek, csak éppen nem az a 28, akit továbbra is példaképként állítottak a fiatalság elé). A Szovjetunióban viszont számos szobrot állítottak az eredeti történet szereplőinek, akik ekkor már a szimbólumai lettek a Moszkva védelméért hősi halált halt katonáknak.

Ám aki ismeri a történelmet, az pontosan tudja, hogy a mítoszok körébe illő események és személyek ugyanúgy a nemzeti emlékezet, sőt a nemzeti identitásunk alapjaivá képesek válni, mint amelyek valóban megtörténtek. Hogy ne menjünk messzire, Buvár Kund és Kinizsi Pál ugyanilyen személy volt a magyar történelemben. Így járt Panfilov 28 gárdistája is, akikről ugyan mindenki tudja ma már Oroszországban, hogy nem ők, és nem ott hajtották végre azt a hőstettet, amit nekik tulajdonítanak, de mégis ragaszkodnak hozzájuk.

„A Duboszekovó melletti síkon így ma is hat, szoborba öntött hatalmas férfialak védi az orosz fővárost, a 28 hősnek pedig még múzeumot is emeltek a közelben”

Andrej Salopa vállán így hatalmas teher volt, hogy igazán jó filmet készítsen. A végeredmény pedig igazán látványos lett. A mű akciókkal teli, látványos ütközetet fest le, amiből igazán izgalmas háborús eposz lett. A film igazi érdeme kétségtelenül a látványban rejlik, így a lövészárkokban sokszor szinte magunkon érezzük a katonákat betemető tankok súlyát. Érdekes húzása az alkotóknak, hogy az ellenséget igyekeztek minél arctalanabbnak láttatni, így a németek – más, hasonló filmmel ellentétben – nem kemény vonásúak, hanem sokszor még az arcukat is eltakarják kendővel, ami a novemberi hidegben még hitelesnek is tűnik.

„Ugyancsak sajátos megoldás, hogy a rendező meg sem próbálta bemutatni mind a 28 gárdistát, ehelyett néhány szereplőre koncentrál”

Közülük is kiemeli Vaszilij Klocskov komisszárt, akit még akkor is biztosítanak a gárdisták arról, hogy megállítják a németeket, mikor már elfogyott a lőszerük, és késekkel, baltákkal várják a lövészárokhoz közeledő ellenséget.

A filmet több kritika is érte a katonák közötti dialógusok miatt, ami valóban gyengéje a filmnek. A nézőt ezek a párbeszédek sokszor csak elidegenítik az eseményektől, ami bizonyosan nem lehetett célja az alkotóknak. Ha azonban ezeket nem vesszük figyelembe, akkor elmondhatjuk, hogy Salopának igazán nagyszerű, látványban gazdag filmet sikerült készítenie, amely méltó emléket állít azoknak, akik a szovjet főváros előtti védelmi vonalakon vigyázták szeretett városukat, Moszkvát.

A Panfilov 28 gárdistája című filmet itt tekintheti meg magyar felirattal.