//Volt egy másik szovjet irodalom?
„Mert ugyan nem volt két vagy több szovjet irodalom, az olvasóközönség korántsem volt egységes, egynemű” #moszkvater

Volt egy másik szovjet irodalom?

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal arról elmélkedik, hogy volt-e másik szovjet irodalom. Végül arra a következtetésre jut, hogy csak egy szovjet irodalom volt, a maga teljes színskálájában, ahol békében megfér egymás mellett Bulgakov, Cvetajeva, Ahmatova, Jevtusenko, Trifonov, de Solohov, Szimonov, Leonov és Fegyin is. Új sorozatában azokról az otthon maradottak alkotókról emlékezik meg, akik megszenvedték, hogy „kilógtak a sorból”. Azt, hogy nem, a hivatalos irodalompolitikai elvárások szerint alkottak, mutatták be a valóságot.

„Mert ugyan nem volt két vagy több szovjet irodalom, az olvasóközönség korántsem volt egységes, egynemű” #moszkvater
„Mert ugyan nem volt két vagy több szovjet irodalom, az olvasóközönség korántsem volt egységes, egynemű”
Fotó:EUROPRESS/ANDREY SMIRNOV/AFP

A peresztrojka lázában értő és kevésbé értő esztéták, irodalomtörténészek rávetették magukat a szovjet irodalomnak a sztálini és brezsnyevi korban nem preferált szerzőire, alkotásaira. Végre lehetett róluk írni. Egy idő után már úgy tetszett, hogy ez a „másik” szovjet irodalom volt az „igazi”, a merész és bátor, a világirodalmi. És mindaz, ami nagy példányszámban a könyvesboltokban kínálta magát, nem volt az igazi. Az új esztétákat vajmi keveset izgatta, hogy a „nem igaziak” között olyan világhírű alkotók voltak, mint Szimonov, Pausztovszkij, Jevtusenko, hogy ne soroljam tovább. Ők a szovjet irodalompolitika kegyeltjei voltak – valóban azok voltak? -, ezért kihullottak az eszmeiséget sommásan elítélő új, a legmodernebb irodalomelméleti oskolák terminus technikusaival operáló kritika rostáján.

„Sajnos, ki kell ábrándítani a szenzációra éhes és outsider irodalom barátokat. Nem volt <másik> szovjet irodalom. Csak egy szovjet irodalom volt, a maga teljes színskálájában”

Az más kérdés, hogy a jó vagy rossz kultúrpolitika tehetséges vagy dilettáns korifeusai, a pártirányítás és az őt szolgáló sajtó kit és mit preferált. Az irodalom attól irodalom maradt. Sokszínű és különböző minőségű. Mint napjainkban mindenütt a világon. Szép számmal voltak alkotók, akik nem követték az előírt vagy sugallt kánont, a szocialista realizmus követelményeit. Bulgakov, Zamjatyin, Pilnyak, Olesa, Arcibasev, Hlebnyikov, és a sort még folytathatnám, nem gyömöszölhető bele az időközben elöregedett és megkövült szovjet irodalomtörténet írás Prokrusztész-ágyába. Léteztek, írtak, megjelentek, tudtak róluk.

„Elméleti és komikus kérdés – szükség van-e az irodalom, szélesebb kontextusban a művészet, kultúra irányítására?”

Demokratikus felépítésű országokban ezt többé-kevésbé megoldja a civil szféra, mondhatnám maga az irodalmi élet. Persze jó, ha besegítenek a gazdagok. Kezdetben az arisztokrácia. Ahogy az Eszterházyak Fertődön kis zenei központot tartottak fenn, vagy a Festetics-család kis Parnasszust Keszthelyen. Később az évszázadok során megerősödött tőke, a pénzvilág is belesegített a mecenatúrába. Merthogy ez nekik jó reklám, presztízs emelő. Ahogy a GyOSz (Gyáriparosok Országos Szövetsége) titkára, Fenyő Miksa révén támogatta a Nyugatot. És a sort folytathatnám. Nincs se nyílt, se burkolt cenzúra, a kultúra „önszerveződik”. A szerzők vagy tudják, mit szabad – ez az úgynevezett öncenzúra – vagy a kiadók felsőbb utasítás nélkül is elvégzik a szelektálást – ha kell.

„Más a helyzet a totalitárius államokban. Főként Kelet-Európában, ahol a sajátos történelmi fejlődés okán az irodalom – nem lévén megfelelő és artikulált politikai közélet – mindig több volt, mint irodalom”

Ezért a hatalom, ha veszélyben érezte magát, odacsapott. Majd jött a szocializmus. Ha szerencséjük volt a toll embereinek, akkor a kulturális vezetés élére a párt vagy az éppen hatalmon lévő politikai elit egy értő embert állított. Netán egy Lunacsarszkijt, vagy… a vájt fülűek most behelyettesíthetik a közismert magyar nevet. Én nem teszem.

A kézi vezérlés gyakran olyan egyértelmű, hogy nem érdemes rá szót vesztegetni.  Ettől függetlenül az irodalom létezik, a könyvek megjelennek, és most már némileg segít az internet is, hogy a renitens alkotók kikerüljék a napi politika cerberusainak éber tekintetét. Esetleges retorzióit…

2004-től a sors kegye – vagy kegyetlensége – folytán nem, mint ruszista, hanem mint sajtótitkár pár esztendőt Brüsszelben, az európai nagypolitika manapság egyesek által szívesen gyalázott boszorkánykonyhájában töltöttem.

„Egyik legátütőbb élményem mégsem a politikai hercehurca, hanem az volt, amikor Belgium fővárosában orosz-szovjet napokat, egy egész hónapot rendeztek”

Volt itt minden, ami unikumnak számíthatott a nyugati közönség számára. Kiállítás a moszkvai felhőkarcolókról, szerényen „magas épületeknek” hívták, a transz-szibériai vasútról. Fellépett – a cárok által alapított – leningrádi Mariinszkij Balett. Nem találtak hozzá nagyobb épületet, mint a cirkusz állandó, több ezres téli épületét, s napi három előadást abszolváltak telt házzal. És volt két képzőművészeti kiállítás is  – sorállással. Az egyik a ’20-as évek modern szovjet-orosz festészetéről. A másik a Káró Bubi szecessziós művészcsoportról. A szenzációszámba menő tárlatok meggyőzték a modern művészettől el nem zárt nyugati közönséget, hogy az avantgarde, a XX. század művészete elképzelhetetlen Malevics, Kandinszkij, Tatlin, El Liszickij, de Goncsarova és Kusztodiev nélkül sem.

„Ahogy a XX. századi világirodalom szovjet-orosz szerzők nélkül. Politika, ideológia ide vagy oda. Ami azért bekevert a művészetek fejlődésébe is”

Korábban sorozatot indítottam az orosz emigráció irodalmáról. Alkotókról, akik önszántukból, nem fogadván el a nagy változást, félelmükben, nem ritkán életüket féltve hagyták el hazájukat. Voltak közöttük szép számmal, akik a realista, később a szocialista realista irodalom kánonját nem fogadták el. Újítók voltak, némileg polgárpukkasztók. Szembe mentek a klasszikus orosz irodalom hagyományaival is, ami nem volt jó útlevél a forradalmian új életbe.

„Évtizedekkel, sőt, már több mint egy évszázaddal később kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy az emigráns alkotók, bármilyen magas művészi szintet képviseltek, a megfelelő közönség, az olvasói, még inkább a kritikai visszhang, a szakmai-kollegiális érdeklődés és vita nélkül – nem hathattak az elzártan létező hazai irodalomra, írótársaikra. És ezen már a kései felfedezés sem segít”

Egy műnek, főleg ha kötődik a korhoz, melyben és melyről íródott, élő és eleven kapcsolata kell, hogy legyen a befogadó közeggel és a kortársakkal – vagy nevezhetjük így is – vetélytársakkal. Ráadásul „a harag rossz tanácsadó”. Oda-vissza érvényes, az otthon maradottak részéről éppúgy, mint az emigránsok oldaláról.

Elkövetkezendő sorozatomban nem az eltávozottakról, hanem az otthon maradottakról szeretnék megemlékezni. Akik megszenvedték, hogy „kilógtak a sorból”. Azt, hogy nem, a hivatalos irodalompolitikai elvárások szerint alkottak, mutatták be a valóságot. Amiért gyakran támadások érték őket. És az még hagyján, hogy támadásokban volt részük, sokan az életükkel fizettek ezért. Voltak, akik önkezükkel zárták rövidre alkotói pályájukat – lásd Jeszenyint, Majakovszkijt, Cvetajevát, Fagyejevet. Másokat a tisztogatások hullámaiban tűntek el nem csak az irodalomból, de az élők közül is (Mandelstam, Pilnyak, stb). Műveik azonban fennmaradtak, kitörülhetetlen nyomot hagyva a szovjet irodalomban és főképp az olvasóközönség emlékezetében.

És itt álljunk meg egy pillanatra.

„Mert ugyan nem volt két vagy több szovjet irodalom, az olvasóközönség korántsem volt egységes, egynemű”

Valamikor a XIX. század vége felé, az orosz iparosodás fellendülésével kialakultak a nagy városok. Megjelent egy olyan tehetős polgári réteg, amelyik már nem csak a civilizáció tárgyi vívmányait akarta átvenni Nyugattól. Az ugyanis természetes volt, hogy a moszkvai, petrográdi, de már a nyizsnyij-novgorodi dámák, megkapván a párizsi divatlapokat, már az abból kiszedett szabásminta alapján kreált ruhákban jártak, az epsomi derbyn megcsodált kalap költeményekkel vetekedő fejfedőt hordtak, s lakásukban a biedermeiertől a szecesszióig mindenféle stílusú bútor megjelent. Az új tehetős polgári réteg körében a nyelvtudás nem számított ritkaságnak, mi több, kötelező volt. Ezt a fogyasztói réteget irodalommal – hazaival – is ki kellett elégíteni, s ez visszahatott az orosz irodalomra. Így a klasszikus tolsztoji, turgenyevi, dosztojevszkiji hagyomány másféle ízlésvilág kihívásaira felelve gazdagodott. Mert erre is volt igény. Ez az olvasói réteg, ha meg is ritkult a viharos esztendőkben, de nem tűnt el 1917 után.

„Jómagam, amikor a hatvanas évek végén Oroszhonban tanultam, meglepődve tapasztaltam, hogy nemcsak a forradalom előtti éveket már tudatosan megélt korosztály, de az utódok, fiaik, unokáik is megőrizték ezt a fajta nyitottságot. Majd később, az olvadás időszakában, Jevtusenko, Voznyeszenszkij és a többiek jelentkezése ismét felébresztette az érdeklődést másfajta, nem a párt által előírt értékek iránt is”

Azt sem felejthetjük el, hogy 1917 után volt az irodalom megszerettetésének másik, pragmatikus vonzata is. Az írástudatlanság nem volt ritka. s a betűvetéssel bajlódó milliók számára nem a modern irodalom volt a legmegfelelőbb terep, hogy megismerjék és megszeressék a betűk birodalmának vonzó tájait. Másfajta művekkel lehetett és kellett megszólítani őket, s ez is visszahatott az irodalomra. Igaz, nem adott felmentést az őszinteség, a minőség kritériumainak betartása alól.

Azt is meg kell említenünk, hogy az olvasás csodás birodalmába frissen belépő milliókat nem elsősorban az elvonatkoztatott, az esztétika magasaiban szárnyaló művek ragadták meg leginkább, hanem azok, amelyek az ő életükről szóltak, róluk, hozzájuk. Eligazítást, erőt adva a nehéz években, biztatva, örvendeztetve. S ez bizony gyakran egybeesett a politika, az új szovjet állam kultúrpolitikai elvárásaival. S ahogy nem minden újító, modernista alkotás lett remekmű, az ebbe a kategóriába sorolható alkotások sem voltak mind csúcs minőségűek.

„Egy szó mint száz, a kép sokszínű…”

Egy szovjet irodalom volt. Sokszínű és változatos, sokakhoz szóló és sokakat megszólító. Mindenki megtalálhatta benne a magának tetsző értékeket.  Még akkor is, ha voltak alkotók, akik eltértek a fősodortól, magyarán „kilógtak a sorból”. Rájuk is kell emlékeznünk, mert érdemes… Mert megérdemlik.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.