Kezdőlap » Fókuszban » Varsó leghősiesebb 63 napja

Varsó leghősiesebb 63 napja

A varsói felkelés – 1944. augusztus 1. – október 2. – nemcsak a XX. századi lengyel történelemnek, hanem Lengyelország egész történetének egyik legfontosabb eseménye.

A lengyel történelem arany lapjaira tartozik a varsói felkelés, amelynek minden részletét a Honi Hadsereg, azaz az Armia Krajowa varsói főparancsnoksága tervezett meg a „Vihar” hadművelet részeként. A döntést a felkelés kirobbantásáról 1944. július 26-án a Honi Hadsereg főparancsnoka, a Bór tábornok álnéven is ismert Tadeusz Komorowski hozta meg a Lengyel Köztársaság kormánymegbízottja, Jan Stanisław Jankowski és a Nemzeti Egység Tanács elnöke, Kazimierz Pużak beleegyezésével.

„A felkelés célja a város katonai visszafoglalása volt, valamint a londoni lengyel kormány irányítása alá tartozó hatalmi szervek megalakítása, és nyilvánossá tétele a fővárosban, természetesen a Vörös Hadsereg Varsóba való bevonulás előtt”

A példát az 1943-as varsói gettólázadás adta, melynek 29 napja, a zsidóság hősies küzdelme jelentős mértékben hatott a lengyelekre.

S hogy miért volt fontos a szovjet haderő előtt felszabadítani a német elnyomás alól a lengyel fővárost? Nos, a magyarázat Moszkvában keresendő, ahol 1944. július 21-én megalakult a Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság (PKWN), amely kommunistákból és Sztálin feltétlen híveiből állt. A Vörös Hadsereg által felszabadított területeken ők gyakorolták a hatalmat, így a Lengyel Földalatti Államnak tennie kellett valamit az ellen, hogy a PKWN nehogy átvegye szerepét, és társadalmi támogatottságot szerezzen.

A varsói felkelés kitörése előtt Stanisław Mikołajczyk, a londoni lengyel kormány miniszterelnöke Moszkvába utazott, hogy találkozzon Sztálinnal és a PKWN vezetőivel, és beszámoljon nekik a rövidesen kirobbanó felkelésről, amit a Londonban működő lengyel kormány szervezett meg.

„Sem Sztálint, sem pedig a lengyel kommunistákat nem sikerült meggyőzni, mert valamennyien biztosak voltak benne, hogy a felkelés külső segítség nélkül a lengyelek vereségével zárul majd”

A harcok megkezdésének tervezett időpontja többször változott, véglegesen csak 1944. július 31-én a délutáni órákban dőlt el, hogy a „W” óra augusztus 1-jén 17 órakor lesz. A varsói harcok irányítója Antoni Chruściel, álnéven Monter tábornok volt, a Honi Hadsereg Varsói Kerületének parancsnoka, aki mintegy 50 ezer rosszul felfegyverzett katonával rendelkezett. A német alakulatok kezdetben 15 ezer rendkívül jól felszerelt katonát számláltak, de már augusztus első napjaiban számuk 25 ezerre nőtt, Erich von dem Bach-Zelewski SS tábornok különleges alakulatának létrehozásával pedig elérték az 50 ezres létszámot.

„Létszámban ugyan nem, de minden más tekintetben hatalmas fölényben voltak a németek”

A felkelés kirobbanását követően a németek tüzérséget, rakétavetőket, roham légierőt és páncélfegyvereket vetettek be, a felkelők kézi fegyverekkel és gránátokkal vettek részt a harcban, de csodák csodájára az első négy napban a lengyelek uralták az összecsapásokat, és sikerült megszerezniük a varsói városrészek nagy részét, és ami a legfontosabb volt, a város stratégiai pontjait. Ugyanakkor az is tény, és ez a későbbiekben nagyon lényegesnek bizonyult, hogy a hidak, pályaudvarok, telefonközpontok és a reptér soha nem kerültek a felkelők kezére.

A lázadáshoz a civil lakosság egésze és a Lengyel Földalatti Államon kívül eső fegyveres szervezetek is csatlakoztak, például a Nemzeti Fegyveres Erők (NSZ), a Néphadsereg (AL), a Lengyel Néphadsereg (PAL) és a Belbiztonsági Testület (KB), azaz

„a felkelés rövid időn belül, spontán módon a fővárosiak tömegellenállásává alakult át”

A lakosság a felkelés alatt újraszervezte a gazdasági és társadalmi életet, és a felkelés 63 napja alatt a felkelők által ellenőrzött területeken döntéseiben szabad, és demokratikus lengyel állam működött Varsóban – legális hatósággal, közigazgatással és hadsereggel, működött a lengyel igazságszolgáltatás, a rendőrség és a politikai pártok is megjelentek. A város minden kerületében megalakultak a felkelési önkormányzati szervek, amelyek a házbizottságok közvetítésével működtek. A bizottságok felelősek voltak a tűzbiztonságért a légvédelemért és a közbiztonságért, a népjólétért, közös konyhák szervezéséért, kútásásért, romeltakarításért, temetkezésért és tájékoztatási tevékenységért. A cserkészek postai szolgálatot szerveztek meg, amelyet a hatóság hivatalosan elismert. A felkelők által ellenőrzött Varsóban több mint száz lapot adtak ki, amelyek nemcsak a harcok lefolyását követték, hanem közzétettek egyéb tudósításokat is, kulturális cikkeket, dalokat és költeményeket, sőt, a felkelők rádióállomást is üzemeltettek.

Katonailag azonban a varsóiak lelkesedése és önfeláldozása, a Honi Hadsereg katonáinak taktikussága és hősiessége ellenére sem volt esély a felkelés sikeres befejezésére külső segítség nélkül, ráadásul már augusztus 4-én az aktív védekezésre tértek át. Ám a főparancsnokság hiába számított a nyugati szövetségesek vagy akár a szovjetek segítségére. Ráadásul a német páncélos haderő megállította a Vörös Hadsereget Varsó egyik kerülete Praga elővárosában. Utóbbiról azóta kiderült, az oroszok szándékosan függesztették fel az offenzívát, hogy ezzel időt adjanak a németeknek a felkelés vérbefojtására. Ugyanis Sztálinnak és a lengyel kommunistáknak ez volt az érdeke,

„ráadásul a nyugati szövetségesek semmilyen formában nem akarták elveszíteni Sztálin jóindulatát”

Így amikor Churchillnek és Rooseveltnek 1944. augusztus 22-én kelt levelében Sztálin a varsói felkelést „kalandnak”, a felkelést irányító földalatti lengyel állam vezetőit „maroknyi gonosztevőnek” titulálta, egy szót sem szóltak. Az angol sajtó sokáig hallgatott a felkelésről, augusztus folyamán pedig egyetlen hivatalos közlemény sem jelent meg erről Londonban vagy Washingtonban. A nyugati élelmiszer- és lőszersegélyek hatékony célba juttatását a szovjetek akadályozták meg, ugyanis nem engedélyezték, hogy a szövetségesi repülők szeptember 15-ig leszálljanak a Vörös Hadsereg által elfoglalt területeken. Amikor 1944. augusztus 14-én a Honi Hadsereg főparancsnoka utasította a főkormányzóság területén levő csapatait, hogy induljanak Varsó megsegítésére, a Honi Hadsereg ezen egységeit a szovjet hadsereg körbezárta, és fegyverletételre kényszerítette. A tiszteket letartóztatták, és keletre hurcolták, a katonákat táborokba zárták.

Sztálin arról is gondoskodott, hogy a felkelés leverését követően ne vádolhassa meg senki azzal, hogy nem akart segíteni. Így amikor szeptember 11-én a németek megtámadták Powiślét, a szovjet vezető küldött két gyalogezrednyi katonát a Berling-hadseregből, amely eljutott a bal partra, de nekik nem volt tapasztalatuk a városi harcban és nem sikerült megtartani pozícióikat. Ezek után Powiśle szeptember 23-án megadta magát. A nyugati szövetségesek légi segítsége sem hozta a várt eredményt, hiszen 1944. augusztus 4. és szeptember 21. között 87 Varsó felett ledobott segélycsomagból 50 jutott el a felkelőkhöz – a 233 tonna ellátmányból csak 47 tonnát tudtak felhasználni a lengyelek –, a többi a németek kezébe került.

„A teljesen magukra hagyott felkelők ereje napról napra fogyatkozott, és a Honi Hadsereg főparancsnokságának képviselői október 2-án 21 órakor aláírták a kapitulációt von dem Bach tábornok székhelyén, Ożarówban”

A kapitulációs okmány aláírása után a Honi Hadsereg tisztjei és közkatonái hadifogságba kerültek. Varsó lakosságát, mintegy fél millió embert, kitelepítették a városból és a pruszkówi átmeneti táborban helyezték el.

A 63 napon át tartó harc mérlege egyébként több pozitív, és nagyon sok rendkívül negatív eredményt hozott. A harcokban mintegy 18 ezer katona veszítette életét és 25 ezren sebesültek meg, és 180 ezer civil esett áldozatául.  Varsó 1944. december végére 85 százalékában megsemmisült, ahogy a lengyel főváros értékes levéltári dokumentumai, műalkotásai, műemlékei, könyvtárai, múzeumai és a nemzeti kultúra minden intézménye. A németek is komoly veszteségeket szenvedtek, hiszen 17 ezer katona vesztette életét, 9 ezren megsebesültek, és a felkelés leverésének költségei pedig jelentősen meggyengítették a III. Birodalom gazdaságát.

„Mégse volt hiábavaló Varsó és a lengyelek hősiessége, ugyanis a történészek jelentős hányada egyetért azzal, hogy a felkelés megmentette Nyugat-Európát a kommunizmustól, miután a szovjet-német front 63 napig egy helyben vesztegelt, és ez idő alatt a nyugati szövetségesek Nyugat-Európa óriási területeit szabadították fel”

Sokan állítják, a varsói felkelés nélkül a Vörös Hadsereg már 1944 augusztusában elérte volna a német fővárost, és tovább nyomult volna nyugat felé. Ráadásul a felkelők áldozatának köszönhető, hogy Lengyelország nem olvadt be a Szovjetunióba annak 17. tagállamaként, hanem különállóságát, nemzeti szimbólumait megőrizte.

A németek magyar erőket is bevetettek a felkelők ellen, de amikor rájöttek, hogy a magyar alakulatok nyíltan rokonszenveznek a lengyelekkel, visszavonták őket. A németek a varsói felkelés kitörésekor a Vörös Hadsereg elől visszavonuló német Közép Hadseregcsoportnak alárendelt II. magyar tartalék hadtest 30 ezer főt kitevő három magyar gyalogoshadosztályát és a nagyhatalmak szempontjából is elitalakulatnak számító, Płońsk térségében állomásozó csaknem 12 ezer fős 1. magyar lovashadosztályt a felkelés leverésében akarták felhasználni. Vattay Antal altábornagy azonban a páncélos tábornok tervét teljes mértékben elutasította a közös lengyel-magyar történelmi múltra, a szoros kulturális kapcsolatokra, és arra a tényre hivatkozva, miszerint Magyarország soha nem állt, és most sem áll hadban Lengyelországgal. Vormann tábornok megértette ezeket az érveket, és

„a felkelés leverése helyett a magyar csapatoknak Varsó hermetikus körbezárásában kellett részt venniük”

A szolidaritás, rokonszenv, és sorsközösség-vállalás olyan erős volt a magyarok és a lengyelek között, hogy a náci tiltás ellenére a honvédek nemcsak ellátták tábori kórházaikban a harcokban megsebesült felkelőket és polgárokat, hanem rendszeresen átadták nekik a nyilvántartásaikban nem szereplő fegyvereiket, lőszereiket, élelmiszer- és gyógyszertartalékaikat, illetve az SS-csapatok kijátszása miatt sokszor még a magyar egyenruhákat is. A Deseő Gusztáv vezérőrnagy vezette 23. tartalékhadosztály katonái pontosan megmutatták a felkelőknek hol találhatók azok a hidak és vasúti pályatestek, amelyeknek felrobbantása esetén a Wehrmacht és az SS nem fog megtorlásokat foganatosítani a magyarok ellen. Sőt, a Diabla Góra, azaz az Ördög-hegy lábánál először súlyos harcba keveredetek egy 200 fős náci csendőrkülönítménnyel, majd pár nappal később kiszabadították a pruszkówi fogolytábor koncentrációs táborokba szállított lengyel és zsidó származású foglyait is a zsúfolt marhavagonokból.

„A varsói felkelők ellátásában így óriási szerepet játszottak a várost lezáró katonai körgyűrű magyar ellenőrzésű rései, közlekedési korridorjai”

Azonban ennél is komolyabb együttműködés is felmerült, ám erre már nem kerülhetett sor. A Varsóhoz közeli Zalesiében, az Akacjowa utca 5. szám alatt, Stefan Dratwa bíró villájában tárgyalt egymással a Honi Hadsereg parancsnokságát képviselő Jan Stepien alezredes vezette lengyel tiszti küldöttség Lengyel Béla altábornaggyal, és utóbbi hajlandónak mutatkozott arra, hogy 30 ezer emberével azonnal átálljon a felkelők oldalára, és a varsói forradalom leverésén tevékenykedő Bach-harccsoport ellen fordul. Ennek egyetlen feltétele volt, hogy Tadeusz Komorowski tábornok és a Honi Hadsereg vezetése külföldi kapcsolataik által garanciát nyújtanak a II. magyar tartalék hadtestnek és Budapestnek a háborút lezáró tárgyalások kedvező alakulására. Mint később kiderült, sajnos már egyikre sem volt idő…

Források: Ránky György: A második világháború története, Háborúk világtörténete (Corvina Kiadó), Gosztonyi Péter: A Vörös Hadsereg, Winston S. Churchill: A második világháború, Jan Ciechanowski: A varsói felkelés , Norman Davies:  A felkelés 1944, Jerzy Sawiczki: Varsó megsemmisítése, Arcanum Adatbázis Kiadó: A keleti hadszíntér és Magyarország 1943-45, https://www.masodikvh.hu/hadszinterek/europa/kozep-europa/50-varsoi-felkeles-1944-nyar