//Tragédiába torkollt a nagyszerb álom
Szerb csetnikek ünnepelnek Belgrádban 1992. augusztus 21-én #moszkvater

Tragédiába torkollt a nagyszerb álom

MEGOSZTÁS

Volt egyszer egy háború… Idén 30 éve, hogy egy középhatalom, Jugoszlávia eltűnt a szomszédságunkból. Ez a fejlemény váratlanul érte a magyar közvéleményt és a politikát, mellesleg Európa és a világ közvéleményét is. A magyar készületlenség azonban kevéssé érthető. Egy szomszédos országnak, amely a Balkán olyan kiváló ismerőivel  – mint például Kállay Béni, a Monarchia első belgrádi konzulja, 20 évig Bosznia-Hercegovina kormányzója, Thallóczy Lajos történész, vagy az albán királyi trónra sem esélytelen Nopcsa Ferenc báró –  rendelkezett, mint Magyarország, nem válik díszére.  Ismereteink azóta sem gyarapodtak, aminek a hátrányát újra érezni fogjuk, hiszen a délszláv térség újrendezése még nincs befejezve.

Gyetvai Mária rása a #moszkvater.com számára

Szerb csetnikek ünnepelnek Belgrádban 1992. augusztus 21-én #moszkvater
Szerb csetnikek ünnepelnek Belgrádban 1992. augusztus 21-én
Fotó:EUROPRESS/MAJA ILIC/AFP

Ha egy kicsit is jobban ismerjük a Balkán és Jugoszlávia történelmét, és kevésbé koncentrálunk a Délvidék elcsatolására, talán sejthettük volna, hogy  a szocialista tábor kívülről megsürgetett szétesése déli szomszédunkat is eléri. Annál is inkább, mert széthúzó népei között nagyok voltak a történelmi, vallási, kulturális különbségek, és 1918 előtt  sohasem éltek egy államban.

„A  közös délszláv állam berendezkedése az Európa térképét az I. világháború után újra rajzoló nagyhatalmak és üdvöskéjük, Szerbia akaratát tükrözte, és nem az abba beterelt többi népét”

Az előzetes ígéretek, például hogy konföderáció lesz, meghiúsultak, végül is Szerbia parancsolt, ami sem  Ljubljanának, sem Zágrábnak nem tetszett. A legelégedetlenebbek a horvátok voltak, akiket a Magyarország társországaként őket megillető állami attribútumoktól teljesen megfosztottak. Bár 1939-ben, a Cvetković-Maček megállapodással visszakaptak valamicskét korábbi jogosítványaikból, a II. világháború kitörése azonban a gyakorlati megvalósítást megakadályozta. Csalódottságuknak egyenes következménye lett az 1941-ben kikiáltott Független Horvát Állam, amelyet csak a fasiszta Olaszország és a náci  Németország ismert el, és velük együtt el is bukott. A győztes kommunista partizánok – akiknek soraiban egyébként sok horvát is volt – véres bosszút álltak, s a legtöbb áldozatuk horvát volt. A valós jugoszláv helyzetet Magyarországon sokan felületesen ítélték meg.

„A fölösleges munkaerő nyugati exportja és tetemes államadósság felhalmozása árán megvásárolt társadalmi béke az 1970 évek végéig tartott. Az 1973-as olajválság nyomán beállt világméretű visszaesés  nemcsak a jugoszláv gazdaságot, hanem az államot is válságba sodorta”

Az 1974-es alkotmány a tagköztársaságoknak nagyobb önállóságot engedélyezett, de elsősorban gazdasági téren, politikain kevésbé. Minél inkább ragaszkodott Belgrád a központosított államhoz, annál inkább erősödött az újjáéledő  horvát nemzettudat. A szocialista tábor széthullása nyomán Horvátország, Szlovéniával együtt mind hangosabban követelte Jugoszlávia konföderációvá alakítását, a többpártrendszer és a piacgazdaság bevezetését, Belgrád azonban makacsul kitartott centrista, nagy-szerb álláspontja mellett.

„Tito halálával megszűnt a legfontosabb stabilizáló tényező. Az országot attól kezdve kormányzó testület, amelyben az egyes köztársaságokat, illetve népeket képviselő tagok felváltva elnököltek,  senkinek sem volt ínyére”

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Horvátországban az 1990. májusi választáson a teljes függetlenséget szorgalmazó, Franjo Tudjman vezette Horvát Demokratikus Közösség győzött. Az ugyanazon év december 22-én elfogadott új horvát alkotmány messzemenő jogokat garantált a kisebbségeknek, köztük az 1990-es népszámlálás szerint 11,9 százalékot kitevő szerbnek is. A szerbek azonban nem tudtak belenyugodni abba, hogy kisebbségnek minősüljenek Horvátországban. Ebben a legmesszebbmenő támogatást élvezték Belgrádból, ahol akkor még a horvát függetlenség „visszacsinálásának” tervét dédelgették. A hadsereg, amelyben a tisztek túlnyomó többsége szerb volt és kommunista, szintén így gondolkodott.  Csak a szlovéniai kivonulás után, amikor már reménytelennek látszott a kommunista Jugoszlávia feltámasztása, váltott stratégiát.

„A cél eddigre az lett, hogy kikanyarítsák a szerb lakta területeket Horvátországból”

A nemzetközi közösség előtt egyébként is nehezen tudtak volna megindokolni egy fegyveres támadást Szlovénia ellen, ahol akkor még kevés szerb lakott. Más volt a helyzet Horvátországgal. Ott mintegy 250 ezer szerb élt, igen nagy számban az egykor a török birodalmat a Habsburgtól elválasztó határterületeken, ahol Bécs határőrökként telepítette le és fegyverezte fel őket.

„Nálunk nem sokan figyeltek fel rá, de a horvátországi háborúra szerb részről jó előre készültek”

Veljko Kadijevics, jugoszláv védelmi miniszter már 1990-ben gondoskodott a horvát területvédelmi erők lefegyverezéséről, ezzel egyidejűleg megnövelte a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) horvát területen állomásozó erőinek létszámát, felfegyverezte a helyi szerbekből verbuválódott, mintegy 12 ezer főt számláló  szabadcsapatokat, provokációkat és etnikai tisztogatási akciókat készített elő egy összefüggő szerb lakosságú terület létrehozása, ezáltal Horvátország „kettévágása”, következésképpen életképtelenné tétele érdekében.

Ezzel szemben a horvátoknak jószerével csak a rendőrség könnyű fegyverzete állt rendelkezésre. A nemzetközi közösség fegyverembargót hirdetett az egész jugoszláv térségre, amivel adott esetben csakis a megtámadott horvátokat sújtotta, hiszen a JNA-nak volt elég fegyvere, és abból a szabadcsapatoknak is jutott. Mindkét oldalon harcoltak zsoldosok és önkéntesek is, az utóbbiak elsősorban a diaszpórából.

A horvát oldalon közülük a legismertebb Ante Gotovina, tábornok, a szerb oldalon  Dragan Vasziljkovics, alias kapetan Dragan”

Horvát túlerőtől tehát, Kadijevicsnek, gyakorlatilag a JNA főparancsnokának nem kellett tartania, arról nem is szólva, hogy Európa negyedik legerősebb hadserege állt a vezénylete alatt. Mégis óvatos volt, 1991 tavaszán Dmitrij Jazov, orosz védelmi minisztert faggatta, várható-e katonai beavatkozás a Nyugat részéről, ha akcióba lendül Horvátországban. Jazov megnyugtatta, a Nyugat nem fog beavatkozni. Nem kellett hozzá nagy jóstehetség, hogy ezt mondja, hiszen a horvátországi háború roppant alkalmatlan időben, akkor robbant ki, amikor a világ szeme Irakon, az Öböl-háborún és az emelkedő olajárakon volt. Elég volt a Balkánból, amiért újra  és újra a világpolitika középpontjába tolakszik.

„Mindkét fél mellett a velük hagyományosan rokonszenvezők sorakoztak fel. Németország, Ausztria és Magyarország a horvátokat, az oroszok és a görögök nyíltan, mások kevésbé nyíltan a szerbeket támogatták”

Kadijevics három fázisban tervezte végrehajtani hadjáratát. A hidak elfoglalása a nagyobb folyókon, a különleges horvát rendőri erők kiképző bázisainak megtámadása, a szerb szabadcsapatok a Horvát Nemzeti Gárda elleni támadásainak tüzérségi támogatása, az összeköttetés elvágása a főváros, Zágráb és a hadszíntérnek számító területek, de főként Dalmácia között, a szerb ellenőrzés alatt álló területek megtisztítása a nem szerb lakosságtól, megfélemlítéssel, ha szükséges terrorral. A stratégia intenzív tüzérségi és aknavetős támadásokat is magában foglalt, sőt páncélos és motorizált alakulatok bevetését is, a saját veszteségeket mérséklendő. A cél az ország  teljes körű blokádja volt, majd a Szlovéniából kivont csapatokkal megerősítve a horvátok térdre kényszerítése.

A háború kezdetének hivatalosan 1991. március 31. számít, a horvát rendőrök és a szerb paramilitáris erők első összecsapásának időpontja a Plitvicei-tavaknál. A két népesség közötti feszültség azonban jóval előbb felszínre tört. Ehhez a mindkét részről csúcsra járatott negatív propaganda is hozzájárult.

„Az első <összecsapás>, amit sokan a háború valódi kezdetének tekintenek, a zágrábi Dinamo és a belgrádi Crvena zvezda futballcsapat mérkőzésén volt a zágrábi Maksimir stadionban 1990. május 13-án”

A JNA védőernyője alatt szeptember 2-án népszavazást tartottak a Szerb Krajina Autonóm Terület létrehozásáról, és megkezdték a nem szerb lakosság elűzését az érintett területekről, ami sok esetben kiirtását is jelentette. A hatalmas túlerőnek köszönhetően 1991 augusztusára a szerbek Horvátország területének egyharmadát uralták.

Aztán 1991. június 25-én a zágrábi kormány kinyilvánította Horvátország függetlenségét, az EU elődje, az Európai Gazdasági Közösség (EGK) azonban a  döntés néhány hónapos „jegelését” kérte. A JNA és az általa felfegyverzett szerb paramilitáris alakulatok támadásokkal reagáltak több horvát város (mint például Eszék, Split, Zára) ellen, amelyekben a JNA a Vajdaságból kivont nehézfegyverzetét is bevetették.

„Ebből az időszakból leginkább Vukovár közel hat hónapon át tartó ostroma ismert. A rommá lőtt városból menekülőkről készült felvételek bejárták a világot. Az erősen sérült víztorony a háború jelképe lett”

Októberben a jugoszláv légierő rakétatámadást intézett a horvát kormány épülete ellen, amelyben Franjo Tudjman és több kormánytag is tartózkodott, de senki sem sérült meg. A rákövetkező napon a horvát Szábor megszakított minden kapcsolatot a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársasággal. Október 8-át ma is a Függetlenség Napjaként ünneplik Horvátországban.

Nagyjából ekkor kezdődött el az Adria gyöngyszeme, Dubrovnik ostroma. A harcok által érintett terület jóval túlterjedt a városon. A horvát veszteségek óriásiak voltak: 20 ezer halott és sebesült, többnyire civilek, legalább 200 ezer romba dőlt épület (különösen „kedvelt” célpontok voltak a katolikus templomok, az iskolák és a műemlékek), 50 felrobbantott híd. Csupán erről a területről 170 ezer embert űztek el, sokakat lemészároltak.

„Dubrovnikot hat hónap után mégis sikerült felszabadítani, mert nagyjából erre az időre megszervezte magát a horvát hadsereg”

Több elfoglalt JNA laktanyából és csempészek segítéségével pedig fegyverekre is szert tettek, így hatékonyabban tudtak ellenállni a szerb erők támadásainak. Ettől kezdve különböző fedőnevű hadműveletekben egyre több területet sikerült felszabadítaniuk. Ennek és a nemzetközi nyomásnak köszönhetően a JNA tárgyaló asztalhoz kényszerült.

„Az 1992. január 2-án megkötött Szarajevói Tűzszüneti Egyezmény hatására a harcok horvát területen alább hagytak. A jugoszláv hadsereg fegyverzetének egy részével együtt áttevődtek Bosznia-Hercegovinába”

Az Egyezmény betartását UNPROFOR név alatt ENSZ-erők felügyelték. A csapatok ugyan a kijelölt demarkációs vonalak mögött maradtak, a krajinai Szerb Köztársaság kikiáltásával, ami a horvát függetlenségre adott válasz volt, azonban még messzebb került a helyzet a megoldástól. Azon felül a háború azáltal, hogy a független Horvátországot több állam elismerte, más dimenzióba került, polgárháborúból szerb agresszióvá minősült át egy független állam ellen. A Szentszék 1992. január 13-án, Németország, és rábeszélésére az EGK 12 tagállama január 15-én ismerte el hivatalosan Horvátországot és Szlovéniát. Nagy Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok tartózkodtak.

Lord Carrington, aki az EGK nevében foglalkozott a válság rendezésével, komolyan neheztelt Németországra, mert miatta értelmetlenné vált a saját terve, hogy a tagköztársaságok közötti belső határok átrendezésével oldja meg a jugoszláv kérdést. Az Egyesült Államokban is voltak más tervek, Warren Christopher, külügyminiszter, de különösen elődje, Lawrence Eagleburger részéről, aki egykor diplomataként Jugoszláviában szolgált.  1989-92 között jugoszláv ügyekben osztogatott tanácsokat, és erősen szerb pártinak mutatkozott, amivel megszolgálta a Lawrence of Serbia becenevet.

„Akármit is képzeltek el eredetileg a nagyhatalmak, a szerbek az eredetileg kiterveltnél <nagyobb tüzet gyújtottak>, és ez ellenük hangolta a világ közvéleményét”

Medački džep elnevezésű hadműveletben a horvátok is követtek el „csúnya” dolgokat a krajinai szerbek terhére. A boszniai háborúban pedig volt egy időszak, amikor a muszlimokkal is hadakoztak. Ennek a végére tett pontot az 1994-es Washingtoni Egyezmény, aminek megkötésétől fogva a horvátok együtt harcoltak a bosnyákokkal a boszniai szerbek ellen. Sikeres előrenyomulásukat a boszniai Szerb Köztársaság fővárosáig, Banja Lukáig  az Egyesült Államok állította meg, mert tartott egy újabb menekültáradattól. Horvátországba 1992-93-ban 700 ezer fő menekült Bosznia-Hercegovinából, horvátok és muszlimok vegyesen.

Az ENSZ BT 1993-ban határozatban ismerte el, hogy a szerbek által megszállt területek Horvátország részei. Az elűzött horvátok azonban még évekig nem tudtak visszatérni otthonukba. A JNA ugyan kötelezte magát, hogy kivonul horvát területről, a fegyverzetét azonban hátrahagyta a szabadcsapatoknak, akik az ország fő közlekedési útvonalainak blokkolásával változatlanul sakkban tartották a horvát vezetést.

„Ennek tudatában 1995 elején magabiztosan utasították vissza a nemzetközi közösség ajánlatát, az úgynevezett  Z4-tervet, amelynek révén teljes körű területi autonómiát kaptak volna. Helyette a boszniai Szerb Köztársasággal és Szerbiával való egyesülést követelték”

Nem kizárólag ez volt az oka, de hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati hatalmakban is felhorgadt a vágy, hogy hozzásegítsék Horvátországot megszállt területei felszabadításához. Az Egyesült Államok játszotta ebben a főszerepet, a Vihar fedőnevű hadművelethez nyújtott tevőleges segítségnyújtás előtt azonban rábírta a horvát vezetést, mondjon le a boszniai Szerb Köztársaság részét képező, és etnikailag sikeresen megtisztított Posavináról. Annak többségi horvát lakosságát a reménytől  is megfosztották, hogy valaha  visszatérjen elhagyott földjére, otthonába. Az 1995. augusztus 4-én kezdődött „Vihar”  eredményeképpen végre kitűzhették a horvát lobogót a krajinai szerb „főváros”, Knin erődjének tornyára.

„A szakadár szerb állam sorsa megpecsételődött, és menekülő karavánok indultak el elsősorban a Vajdaság és belső-Szerbia felé, de Montenegróba is”

A karajinai szerb vezetés elrendelte a kiürítést. Erről rendelkezett kézzelfogható bizonyítékokkal a délszláv háború idején elkövetett bűnöket vizsgáló bíróság (ICTY), de nem vette figyelembe, mondván, az emberek már előzőleg spontán útra keltek, megtorlásoktól tartva. Minthogy közel 50 ezren közvetlenül részt vettek a harcokban, de legalább is fegyvert fogtak horvát szomszédjukra, ez a vélelem indokolt. Az 1995 nyarán végrehajtott katonai műveletek során sikerült az ország keleti részén még szerb kézen lévő, a Vajdasággal, Szerbiával, határos területet is felszabadítani. Az 1995. november 12-én megkötött Erdődi Egyezmény tett pontot a horvátországi, majd a nem sokkal utána Párizsban aláírt béke az egész délszláv háború végére.

Az eredmény:

Horvátok. Az áldozatok, eltűntek és elűzöttek száma különböző forrásokban eltérő. Egyes horvát források szerint 15.970 halott vagy eltűnt, 8.147 katona és 6.605 civil, 1.218 eltűnt személy.

Az UNHCR szerint 247 ezer elűzött.

Szerbek. Az áldozatok, eltűntek és elűzöttek száma különböző forrásokban eltérő. Egyes szerb források szerint 6.222 a halottak száma, hivatalos JNA dokumentumok alapján közülük 1.279 a katona.

A BBC szerint 200 ezer elűzött, a Human Rights Watch szerint 254 ezer, Amnesty International szerint 300 ezer.  

Horvátországnak még mindig vitatottak a határai Szerbia és Szlovénia felé, Bosznia-Hercegovina felé konkáv, nagyon hosszú és nehezen védhető.

MEGOSZTÁS