//Tanulmányút szúnyogokkal és tevével
"A szamarkandi bazár" Georgy Gabanashvili festményén #moszkvater

Tanulmányút szúnyogokkal és tevével

Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal Szovjetunióba utazó magyar írókról, akik a tajgában szúnyogfelhő elől menekültek, Szamarkandban pedig majdnem vettek egy tevét.

"A szamarkandi bazár" Georgy Gabanashvili festményén #moszkvater
“A szamarkandi bazár” Georgy Gabanashvili festményén
Fotó:EUROPRESS/Sputnik

Kedves vendég állított be irodámba.

– A Szovjetunióban még nem jáhtam – jelentette ki rokonszenvesen raccsolva H. Géza, akit familiárisan csak Géza bácsinak hívtunk. Minden műfajban egyformán otthon volt, műveltségéről legendák keringtek.

Meglepett kijelentése. Azt tudtam, hogy érett férfikorának éveit bearanyozta egy szép kapcsolat. Élettársa több nyelven beszélő és képzett könyvelő volt. Talán az egyetlen Magyarországon, aki eligazodott szinte minden ország pénzügyi reglamáiban. Na és persze a külügy szövevényes gazdasági ügyeiben is. Ezért járta a világot, végiglátogatva és auditálva az akkor még igen nagy számban működő magyar követségeket. S természetesen, ha tehette, Géza bácsit is magával vitte, ezzel gazdagítva fantasztikus ismereteit.

– De tudod – vette elő szopókáját és rágyújtott (akkor még lehetett füstölni az Írószövetségben is, neki ne lehetett volna). – Bahátocskám, nem amolyan kommehsz és túhista utat akahok… a vad Szibéhia, a mesés Szamankand, ez a vágyam.

Megvakartam a fejem búbját, de felidézve gyerekkori olvasmányélményeimet – történelmi regényein nevelkedtem -, úgy gondoltam, megérdemli. Így gondolkodott a kiutazásokat felterjesztő írószövetségi titkárság és később a jóváhagyó állami szerv, a minisztérium is.

„Géza bácsi egyébként tanította a színészpalántákat is, többek között a mai színház egyik csillagát, aki szelíd, tanítóbácsis kérésére kimondottan az ő kedvéért tett be egy D-betűt a nevébe”

Jövendő kiutazóm egyébként a hazai kulturális intézmények kedvence volt az „elnyomásnak” abban az éveiben, amikor még komolyan vették a „dolgozó nép” szellemi felemelését.  Hívták is mindenfelé.

– Géza bácsi, szeretnénk meghívni egy fellépésre.

– Ugyan mikor, kedveském?

– A jövő héten, pénteken lenne.

– Az pont jó, ilyenkor nincs órám a színművészetin. Na és hol?

– A Váci úton az Elzett Gyár művelődési otthonában.

– Remek, közel van lipótvárosi lakásomhoz. Na és mikorra kell ott lennem?

– Este hat órára…

– Kitűnő, addigra kialszom magam és még nem túl késő…

– Géza bácsi, nem tudunk túl sokat fizetni, mindössze…

– Drágaságom, tudja, ez számomra nem anyagi kérdés.

Már mindketten letették volna a kagylót, mint akik jól végezték a dolgukat, amikor Géza bácsi hirtelen észbe kapott:

– Na és kedveském, miről is kell beszélnem, előadást tartanom?

Egy delegáció összeállítása nem könnyű feladat. Géza bácsi kijelentette, nem túl finnyás ebben a kérdésben. Így a gondom megoldódott. Talán még sohasem volt ilyen heterogén alkotói küldöttsége a magyar írótársadalomnak. Géza bácsi mellett benne volt a talán legnépszerűbb ifjúsági írók egyik, a feledhetetlen és fölülmúlhatatlan „A Tenkes kapitánya” szerzője, nekünk csak „a Feri”. Harmadiknak a gyerekmesék és ifjúsági irodalom fáradhatatlan és kedvelt szerzője, Gy. Endre csatlakozott hozzájuk.

Szibériáról voltak emlékeim, téliek. A gép nagyokat ugrálva a havas kifutón szerencsésen földet ért Novoszibirszk repülőterén. Majd gurult pár kilométert. Már azt hittük, hogy további több ezer kilométeres utunkat Vietnamba a földön folytatjuk. Vakítóan szikrázó fehérség vett körül. Elsuhantunk több tucatnyi, hóval borított hatalmas repülőgép előtt. Fogalmam sem volt, hogy használják-e még őket, vagy az egész roncstemető. A hó vastagságából ítélve az utóbbi közelebb állhatott a valósághoz. Azután lassan odagördültünk a légikikötő váróterme elé.

Négy sállal bugyolált fejű, halinacsizmát viselő, testes szibériai szépasszony – koruk kideríthetetlen volt – odatolta a lépcsőt a kétemeletes Il 76-os mellé. A szibériai időjárás kifogott a lépcső elektronikus motorján, jól jött az emancipált segítség.

„Rádöbbentem, nem küldhetem írókollégáimat bele a szibériai télbe”

Feri hazatérve egy kupica pálinka mellett a szövetség büféjében nekifogott az élménybeszámolónak:

„Tudod Iván, Novoszibirszk csodálatos város. Ragyogó napsütés, szép színházépület és balett, kedves íróemberek élnek ott. Kikocsiztunk a nagy erőműhöz, és az Ob víztározójához is. Teltek a napok, de az istennek sem nyilatkoztak, mikor visznek ki a tajgába. Kerülték, mint a forró kását, mintha megfeledkeztek volna erről a kérésünkről. Talán valamiféle titkos katonai objektumot rejtegettek? Végül az utolsó nap már nem bírtuk ki, kötöttük magunkat hozzá, mint ebet a karóhoz. Elvtársi, de határozott ultimátumot intéztünk kedves házigazdáinkhoz. – Ki akarunk menni a tajgába. Nem hagyhatjuk el Szibériát és fővárosát úgy, hogy nem láttuk – kardoskodtunk.

Vendéglátóink összenéztek s látván erőszakosságunkat, belementek. Másnap egy Volga várt a szálló előtt.

– Tajga, tajga – bíztattuk a gépkocsivezetőt a tolmáccsal együtt. Elindultunk. Jó egy óráig tartott, amíg kikeveredtünk a városból. Majd még egyszer annyi, míg kiértünk a hamisítatlan tajgai rengetegbe.

– Állj, sztoj – kérleltük egyszerre a sofőrt.

Értetlenül nézett ránk. Azután kelletlenül leállt az út szélén és rágyújtott egy Belomor Kanalra. „Micsoda őrült fazonok” – ezt olvashattuk ki a tekintetéből. Feltéptük az ajtókat s rohantunk a zöldellő, friss fuvallattal, virágok ezreivel ránk váró rengetegbe.

De jaj, örömünk csak néhány másodpercig tartott.

„Iszonyatos zúgást hallottunk. Ilyesmit hallhattak Pearl Harbour lakói 1941 decemberében, amikor több száz japán vadászgép támadt rájuk. A zúgó felhő egyre közelebb jött hozzánk, szúnyogok ezrei kezdtek zuhanórepülésbe”

Ennek már fele sem tréfa – szégyen a futás, de a csuda vigye azt, aki kerget. Hátunkon már éreztük a vendégmarasztaló csípős csókokat s kiizzadva, nagy nehezen lezökkentünk az ülésekre. A vezető kétségbeesetten csapkodta sildes sapkájával a betolakodó agresszorokat.

– Mondja meg az elvtársaknak, hogy ki az az őrült, aki nyáron sétálni megy a tajgába védőöltözet, maszk nélkül… – fordult tolmácsunkhoz. Mi is okosabbak lettünk – zárta le a történetet Ö. Feri.

– Aztán tudod, majdnem vettem egy tevét – örvendeztetett meg a második kupica után. – Mindent megnéztünk, ahogy ildomos Szamarkandban, én meg kiszöktem a piacra. Az állatpiacra. Csodás tevét kínált eladásra egy ősz fejű akszakál. Ő se nagyon tudott oroszul, én sem. De meglátta bennem a potenciális vevőt. Annyit mindketten tudtunk, hogy mondják azt, hogy „mennyi” oroszul. Tisztes árat kínált, a napidíjamból talán meg is tudtam volna venni. Meg kell mustrálni – értettem meg szavaiból.  Láb, pata, fogvizit, annak rendje és módja szerint. Aztán jött az elmaradhatatlan tea. Szürcsöltem s közben kézzel-lábbal elmagyaráztam neki, hogy ki vagyok. Lelkesen bólogatott.

„Majd következett a kötelezően kemény alkudozás. Sikerült kialkudnom egy megfelelő árat. Elővettem tisztes napidíjamat, hadd lássa, hogy nem akarom felültetni”

– Magyar, vengr – magyaráztam az öregnek a parolázás után. – Aeroflot – s kezemmel szárnycsapkodást imitáltam.

–  Nye pajgyot – nem megy – csóválta fejét az öreg s eltolta pénzt nyújtó kezem. A nagy üzlet ugrott, ő is bölcsen rájött.

Majd bánatos képembe pillantva megnyugtatott.

„Üzbég – vengr – testvérek, és megkínált még egy pohár teával”

Soha ilyen jó teát nem ittam életemben” – fejezte be hamiskás mosollyal az arcán Feri.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.