„Kalandos és igazságkereső természete más pályát jelölt ki számára”
Fotó:Wikipédia
A Gutenberg-galaxis akkoriban, közel hatvan esztendeje még messze volt. Boldogan merültem bele a könyvek csodás világába. Ha pedig filmet akartam nézni, a legizgalmasabb filmalkotások stáblistájában mindig előkelő helyet foglalt el az író, akinek műve alapján a filmet leforgatták. És bár ismertem a történetet, a film mindig adott hozzá pluszt.
Ám egyszer az történt, hogy előbb láttam a filmet, és csak utána olvastam a kisregényt, amelyből a film készült. Igaz, azt a művet első, 1926-os némafilm változata utána jeles rendező, Grigorij Csuhraj vitte celluloid szalagra, és a szerepeket az orosz színházművészet olyan kiemelkedő nagyságai játszották, mint Oleg Sztrizsenov és Izolda Izvickaja.
A film története roppant egyszerű, mint általában a remekműveké. Vöröskatonák menekülnek a fehérek elől. Csónakjuk viharba kerül, és az Aral-tó egyik szigetére csak az elragadóan nőies mesterlövész lány, Marjutka, és az őrizetére bízott fehérgárdista tiszt, egy jóképű főhadnagy menekülnek ki. Egy halászkunyhóban húzzák meg magukat, és mit tesz Isten, pontosabban a polgárháború vihara, egymásba szeretnek.
„Ám a forradalom nem tűri az érzelmeket. Megjelenik egy hajó. A fehérgárdista tiszt, látván, hogy harcostársai vannak rajta, a vízbe veti magát, hogy visszatérjen övéihez. Marjutka pedig, szerelmében csalódva, ám hitét megőrizve lelövi a férfit”
A film 1956-ban jelent meg a mozikban. A fehérgárdista tiszt szerepében Oleg Sztrizsenov ragyogó alakítást nyújtott. És nem csak ebben a filmben. Később unalmas óráimban láttam a „Rambó”-kat, ahogy Silvester Stallone végigpüfölte ellenfeleit a ringben, ám ahogy Sztrizsenov játszotta a Jack London novellájából készült filmben „A mexikói”-ban a profi bokszolót, az valami egészen más volt. Világhírű író igaz története egy nagy színész hitelével megerősítve. Semmi hollywoodi túlzás, szívfacsaró érzelemtenger, és a végén az elkerülhetetlenül, a naiv nézőt szíven ütő happy end. Sztrizsenov később olyan klasszikusokban mutatta meg tehetségét, mint „A kapitány lánya”, a „Fehér éjszakák”, „A pikk dáma” és még sorolhatnám.
„A filmet 25 millióan látták. A Cannes-i filmfesztiválon 1957-ben az eredeti forgatókönyvért, humanizmusáért, és magas szintű költőiségéért különdíjban részesült”
A New York Magazin, a Le Parisien címoldalán Izolda Izvickaja arcképével jelent meg, Párizsban a művésznőről kávézót neveztek el, és a zsűri elnöke Jean Cocteau kiemelt figyelemben részesítette a ragyogó szépségű színésznőt, és szívesen fényképezkedett vele.
Izvickaja élete sajnos tragikusan ért véget. Elvált alkoholista színész férjétől, és 1971-ben 38 évesen holtan találtak rá lakásában. Férje, Eduard Bredun, akinek életét szintén az alkohol mérgezte meg, mindössze 13 évvel élte túl. Na de térjünk vissza a nagysikerű filmhez, pontosabban annak irodalmi alapanyagához.
Ki volt a szerzője a kisregénynek, amelyből a forgatókönyv íródott? Borisz Lavrenyov (1891-1959) élete kalandosan indult. Herszonból, a Fekete-tenger partjáról, mint gimnazista felszökött egy hajóra, ahonnan szülei megkeresésére már egy itáliai kikötőben olasz carabinierik szedték le, és juttatták haza. Kalandvágyó természete mellett írói tehetsége hamar megnyilatkozott. Bár a moszkvai egyetem jogi karára jár, novelláit, verseit, kritikáit sora közlik a herszoni és moszkvai irodalmi lapok. Később a forradalom hű katonájaként aligha szívesen emlékezik vissza rá, hogy Balmottal, Brjuszovval és Blokkal együtt a XX. század tízes éveiben egy ideig a „Költészet szuterénja” nevet viselő egofuturista költői csoport tagja.
„Kalandos és igazságkereső természete más pályát jelölt ki számára”
A világháborúban ő is ott van a fronton, a hazáját szolgálja. Amikor kitör a februári forradalom, nyomban mellé áll. A moszkvai garnizon törzsfőnöke, de az októberi fordulat kissé megzavarja, s hazatér szülővárosába Herszonba. Gyorsan ráeszmél, hol a helye, s belép a Vörös Hadseregbe. Turkesztánban harcol, Taskent városparancsnoka, páncélvonat parancsnok, frontújságokba ír, sokoldalú tehetségét kiélve karikatúrákat és rajzokat is publikál.
1924-ben robban be az irodalmi életbe három kisregényével: „A szél”, „Csillagok színe” és a „A negyvenegyedik”. Közülük az utóbbi kelt nagyobb visszhangot. Mi rejlik a furcsa cím mögött? A kisregény hősnője, Marjutka negyven fehérgárdistával végez, mígnem döntenie kell, megkegyelmez szerelmének, vagy teljesíti forradalmi küldetését. Az utóbbit választja.
„A szerző a szokatlan szerelmi történet miatt a kortársi kritikától kapott hideget és meleget”
„Jogunk van-e elsiratni egy fehér tisztet?” – vetették a szemére. Érvként felrótták nem proletár származását. Megbírálták, hogy nincs elég osztályöntudata, s gyorsan besorolták az „útitárs írók” közé. Az olvasók és az írótársadalom viszont elismerte tehetségét. A forradalmi elhivatottság írásaiban lírai és romantikus stílussal párosult, azok közé az írók közé tartozott, akik nem akarták hétköznapi módon látni és láttatni a forradalmat, s ez találkozott az irodalom híveinek elismerésével.
Lavrenyov mindig vonzódott a szokatlan, egzotikus helyzetek és történetek iránt, később ezért egyes opponensei ráütötték a ponyva, bulváríró bélyeget is.
A forradalom és a polgárháború éveit felidéző regényét és kisregényeit viszont a mércének számító Gorkij nagyra tartotta. Kortársaihoz hasonlóan Lavrenyovnak is komoly fenntartásai voltak a NEP-korszakkal szemben, féltette a forradalmat a kapitalizmus visszatérésétől s ezt egyik kötetében („Bomlott kisregények”) nem rejti véka alá.
„Mint drámaíró 1928-ban mutatkozik be <Leszámolás> című darabjával”
Mindig vonzódott a tenger iránt, ám fiatalkorában rossz látása miatt nem vették fel a tengerészeti iskolába. A matrózélet így is élete végéig megmaradt kedves témájának. Ez a darabja az „Auróra” forradalmi szerepének felmutatása mellett (főhőse a hajó kapitánya) az értelmiségi meghasonlását sem hallgatja el. A csatahajót nem sikerül az ellenforradalmároknak felrobbantaniuk, az egyik tengerésztiszt féltékeny felesége akadályozza ezt meg. A darabot egyszerre mutatják be Moszkvában és Leningrádban, és három évtizedig repertoár darabja a szovjet színházaknak.
Lavrenyov beleveti magát az irodalmi közéletbe, aktív tagja lesz a Vörös Hadsereg és Flotta Irodalmi Csoportosulásának (LOKAF), és Konsztantyin Trenyovval valamint Vjacseszlav Ivanovval a kor egyik lejelentős színpadi szerzőjévé növi ki magát, ő vezeti a Szovjet Írószövetség drámaíró szakosztályát is.
„Romantikus természete arra ösztönzi, hogy kisregényt írjon a sarkkör meghódításáról, megörökíti a spanyol nép szabadságharcát is a polgárháborúban a fasizmus ellen. Nem maradt hűtlen örök szerelméhez, a tengerhez, számos novellában mutatja be az új szovjet flotta matrózainak életét”
Az már természetes, hogy amikor kitör a honvédő háború, önként jelentkezik katonai szolgálatra. A központi lapokat tudósítja a baltikumi, északi- és fekete-tengeri hadműveletekről. Elbeszéléskötetének a sokatmondó „A baltiak rágyújtanak” címet adja, míg fekete-tengeri élményeit „Dal a fekete-tengeri matrózokról” című, több színházban egyszerre játszott darabjában idézi fel. A háború végeztével elsősorban mint drámaíró van jelen az irodalmi életben, de vállalja – nem mindig szerencsésen – a közéleti szereplést a publicisztikában.
Munkásságát, noha tehetségével nincs gond, áthatja a hivatalos propaganda, egy ideig teljes mellszélességgel a párt szolgálatába áll. Egyik optimista hangvételű színművéért Sztálin-díjat kap. Néhány évvel később a példáját követő szerzőket éles kritika éri, komoly vita alakul ki a szovjet irodalom rákfenéjéről, a „konfliktusmentességről”. Beköszöntenek a hidegháború évei.
„<Amerika hangja> című darabja a Nyugat nyíltan szovjetellenes propagandáját bírálja”
Később adózva a kor divatjának életrajzi drámákat ír, többek között Lermontovról. Amellett, hogy népszerű színműíró, fordítóként is megmutatja tehetségét, francia színpadi szerzőket és közép-ázsiai prózaírókat fordít.
Utolsó jelentős alkotói tervét már nem tudja megvalósítani. Az olvadás korának felszabadító hatását tükröző, a szovjet bürokráciát kigúnyoló szatirikus verses színdarabja, a „Fej nélküli lovas” befejezését váratlan, 1959. január 7-én bekövetkező halála akadályozza meg.
A legsikeresebb kisregényéből „A negyvenegyedik”-ből készült színdarabot még halála után fél élvszázaddal is játszották orosz színházakban, mi több, zenés változatban is. „Hetedik útitárs” című kisregényéből, „Szemet szemért” címmel filmet forgatnak, amelyben a forradalom végén kibontakozó vörös terrort bírálja.
A Lavrenyov kisregényéből készült népszerű Csuhraj filmet itt nézhetik meg:
.embed-container { position: relative; padding-bottom: 56.25%; height: 0; overflow: hidden; max-width: 100%; } .embed-container iframe, .embed-container object, .embed-container embed { position: absolute; top: 0; left: 0; width: 100%; height: 100%; }
Akit az első, 1926-os némafilm változat érdekel, az itt tekintheti meg
.embed-container { position: relative; padding-bottom: 56.25%; height: 0; overflow: hidden; max-width: 100%; } .embed-container iframe, .embed-container object, .embed-container embed { position: absolute; top: 0; left: 0; width: 100%; height: 100%; }
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater