//Amikor halálra ítélték Istent
Lenin és Lunacsarszkij 1920. május 1-én Moszkvában #moszkvater

Amikor halálra ítélték Istent

MEGOSZTÁS

A vádlottak padjára egy Bibliát helyeztek, az ítéletet pedig az égre irányzott lövésekkel hajtották végre

Lenin és Lunacsarszkij 1920. május 1-én Moszkvában #moszkvater
Lenin és Lunacsarszkij 1920. május 1-én Moszkvában
Fotó:EUROPRESS/Sputnik

Több mint száz éve már annak, hogy 1918 elején a szovjet vezetés hozzálátott az egyház szétveréséhez, meghurcolásához, ami aztán a ’30-as években teljesedett ki. Sztálin 1932-ben ateista ötéves tervet indíttatott el azzal a céllal, hogy a Szovjetunióban megszűnjön minden vallási megnyilvánulás. Kijelölte, mennyi templomot kell lerombolni, de nem hivatalosan rendelkezett a kivégzendő egyházi személyek számáról is. Így 1938-ra Moszkvában a bolsevik hatalomátvétel előtti háromezerből mindössze három működő templom maradt.

De ne szaladjunk ennyire előre, s maradjunk még 1918-ban, amikor is az egyház megtörésének a jegyében egy rendkívül szokatlan és meglehetősen elvetemült lépésre szánta rá magát a frissen hatalomra jutott bolsevik párt. Moszkvában népbíróságot szerveztek, amelyen az első bolsevik kormány felhatalmazva érezte magát a Mindenható elítélésére.

„A vallásellenes propaganda jegyében 1923-ig aztán több ilyen demonstratív bírósági tárgyaláson is elítélték Istent”

A vád az emberiség elleni bűntett, népirtás volt, a bíróság elnöke pedig a kulturális ügyekért felelős népbiztos, Anatolij Lunacsarszkij. Az ülés nagy érdeklődés mellett öt órán át tartott, a vádlottak padjára egy Bibliát helyeztek. Először felolvasták a „bűnök” sorát, amelyet Isten az orosz nép ellen elkövetett. A vádlók bizonyítékok sorát tárták elő, a szovjet hatalom által kirendelt védők pedig igyekeztek bizonyítani Isten ártatlanságát. Egyebek közt zavarodott elmeállapotára és pszichés problémáira hivatkozva kérték a felmentését. A bíróság végül bűnösnek találta Istent, és a Lunacsarszkij által felolvasott ítélet halál volt. Az ítéletet másnap hajnalban végre is hajtották, a bíróság döntését teljesítve egy szakasz sorozatot engedett el a moszkvai ég irányába.

Maga Lunacsarszkij egyébként nemcsak művelődéspolitikus, de esztéta, kritikus, író, műfordító volt. Lefordította például oroszra Petőfi Sándor néhány versét is. Az I. világháború előtt a szocializmus és a vallás kombinálásának lehetőségeivel kísérletezgetett. Az istenépítők eszméjét vallotta, amelyen össze is veszett Leninnel, s kizárták a pártból. Ahogy a kort kutató Donáth Péter könyvében fogalmaz,

„Lunacsarszkij a tudományos szocializmusról mint (…) a vallás új, legmagasabb formájáról”

értekezett már egy 1907-es cikkében, „vallásos ateizmusa” a jóra, a boldogságba vetett hitre akarta a proletárokat megtanítani. A szocialista kultúrára hivatkozó olyan „istenépítés” ez, amely Lenint a II. Internacionálé „szűk prakticista” megtestesítőjeként látja a politika világára irányuló gyakorlati orientációjával.

Lunacsarszkij 1917-ben a leninista bolsevikokhoz csatlakozott, 1929-ig pedig művelődésügyi miniszterként tevékenykedett. Leninnel többnyire jóban volt, csak a proletkult kérdésén vesztek össze. Sztálin hatalmának megerősödésével párhuzamosan Lenin özvegyével, Krupszkajával együtt fokozatosan háttérbe szorult. A sztálini „szocializmus egy országban” politika szakított a korábbi évek eszméivel, képviselőivel, és levette a napirendről a világforradalom programját is. Lunacsarszkij 1929-ben a Tudományos Bizottság elnöke lett, Sztálinnal való rossz viszonya miatt aztán nagykövetnek nevezték ki Spanyolországba. Szolgálati helyére utazott, amikor 1933-ban a dél-franciaországi Mentonban meghalt. Élete végén elítélte a túlkapásokat is. Az egyház elleni harc azonban ekkor már nem az egykor általa elnökölt nevetséges kirakatperekkel folyt. Sztálin ekkor már elindította az ateista ötéves tervet, amelynek keretében szisztematikusan üldözték a vallást. Egészen a Szovjetunió megtámadásáig, amikor Sztálin az egyházat is segítségül hívta a Hitlerrel szemben vívott élet-halál harcban.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.