//Pillantás a hegyről
Illyés Gyula #moszkvater

Pillantás a hegyről

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal Illyés Gyula találkozását idézi fel a milliós példányszámban megjelenő szovjet világirodalmi folyóirat, az „inosztranka” főszerkesztőjével, Nyikolaj Fedorenkóval.

Illyés Gyula #moszkvater
Illyés Gyula
Fotó:Fortepan/Hunyady József

– Ez egy huzatos vidék, a Kárpát-medence – jegyezte meg a vendéglátó. Tar koponyáján megcsillant a távoli utcai lámpa erkélyre felcsapódó fénye.

Szavait megértő és néma csend követte. A vendég csak állt mellette, és nehezen tudott betelni a város villódzó fényeivel.

– Esténként néha ott lent sétálok és találkozok Kádárral is, – jegyezte meg Illyés Gyula az alattuk meghúzódó kis utcára mutatva. Mintegy mellékesen, a leghétköznapibb hangon, mindenféle kérkedés vagy kivagyiság nélkül. Pontosan tudta, milyen hatást ér el vele.

A csend még súlyosabb és jelentőségteljesebb lett.

„Illusztris vendéget fogadott a magyar irodalom koronázatlan királya. A diplomácia egyik nagyágyúját, a Szovjetuniót az ENSZ-ben évekig képviselő Nyikolaj Fedorenkót, akkoriban már, mint a Szovjet Írószövetség egyik korifeusát”

A neves vendég életútja nem volt egyszerű. A személyi kultusz éveiben ő is megkóstolta a Butirki börtönt, ám nagy szerencséjére a vizsgálatot megszüntették ellene. Ahhoz képest, hogy kijárt egy aviatikai technikumot, s utána egy ideig tervezőként dolgozott egy repülőgépgyárban, végül egyetemre került, a sinológia szakra, amit sikerrel el is végzett. És utána jött a nagy kaland, 13 év Kínában és Koreában, a kínai polgárháború és a második világégés legnehezebb esztendeiben különböző diplomáciai posztokon. S közben magánszorgalomból a kínai irodalom legismertebb szakértője lett.

Innen már követként tért haza, évekig szolgált külügyminiszter-helyettesként. Posztján közvetlen munkakapcsolatban volt a legfelső szovjet vezetéssel, Sztálinnal is, akinek személyes tolmácsa volt találkozóin Mao Ce-tunggal. 1963 és 1968 között, a hidegháború felforrósodott éveiben nevét nap, mint nap hallottuk, láttuk őt a TV-híradóban, mint a Szovjetunió ENSZ képviselőjét a Biztonsági Tanácsban. Mutatós csokornyakkendőjétől később sem vált meg, amikor mint elhivatott sinológus és műfordító, átnyergelt az irodalom területére.

„A moszkvai Inosztrannaja lityeratura világirodalmi folyóiratot 18 évig irányította, s közben a Szovjet Írószövetség külügyi titkára lett”

A szovjet írószervezet vezetői általában, amikor a két alkotószövetség közötti együttműködési egyezmény aláírására Budapestre jöttek, örömmel használták ki Illyés Gyula vendégszeretetét. Minden tőle hallott szó fontos volt, pontosan jellemezte a hazai irodalmi életet és a közgondolkodást. Értékelték, hogy nem kincstári szövegben részesültek. Más volt a beszélgetés, mint a Duna parti „fehér házban”. Őszinte, jóllehet kellő diplomáciai érzékről is tanúskodott. Illyés pontos és korrekt, ugyanakkor franciásan frappáns volt. Fedorenko, aki évtizedeket töltött a szovjet diplomácia vezető posztjain, értette szavait. A ki nem mondottakat, a mögöttes tartalmat is.

A szovjet író nem felejtették el, hogy Illyés Gyula Nagy Lajos társaságában, Aragonnal, Romain Rollanddal és még sok neves külföldi íróval egyetemben vendége volt írószervezetük alakuló kongresszusának. S írt egy útikönyvet akkori élményeiről, amit fél évszázaddal később egy betű változtatás nélkül ki lehetett adni. Érvényeset tudott mondani minden kor számára a szovjet valóságról. Hiteleset, éreztetve a jövőt, az ígéretest és a fenyegetőt is. Nem titkolta találkozását az oda szakadt emigráció tagjaival. Azt sem felejtették, hogy Illyés volt az, aki a két háború között az elsők között adott ki novella antológiát magyarul „Orosz dekameron” címen. És fordított Puskintól Martinovig sok-sok kiválóságot. Saját alkotói hitelével gazdagította orosz kollégái tehetségét.

„Fedorenko nem üres kézzel jött. A lapban számos magyar író jelent meg. Hatalmas közönséghez szóltak, fénykorában a folyóirat 1 millió példányban vitte el a világirodalom remekeit a szovjet olvasókhoz. Ma a lap példányszáma 3500. Oroszhonban is csak álom maradt az „olvasó nép”?”

Első párom egy közép-orosz munkástelepülésről származott a vlagyimiri kerületben. A 20 ezer fős helységre egy – írd és olvasd – egyetlen példány jutott el az „inosztranká”-ból, amit a könyvtárból aláírásra adtak ki, igen rövid időre. Természetesen ronggyá olvasták.

Tél volt, Karácsony és Újév után. Flóra asszony mákos beiglije ott kínáltatta magát a kisasztalon. A jó magyar bor mellett. Ám most nem a vendéglátás volt a lényeg.

Illyés nem sokat teketóriázott, szokása szerint nyomban belevágott a dolgok közepébe. Nem bántón és fájón, a jobbítás szándékával és igényével. Ki mást merte volna ezt elmondani, ha nem ő, hogy mi fáj a magyarnak, a toll mestereinek?

Ez már azután a cikke után történt, ami fordulatot hozott a határon túli magyarsághoz való viszonyban.

– Felháborító, hogy több millió magyar nem használhatja anyanyelvét, nem mondhatja el azon fájdalmait az orvosnak.

Szavai – patikamérlegen kimértek – ültek. És hatottak.

– Nem azért kell szeretnünk és kiadnunk a környező országok irodalmát, hogy viszonzásul jól bánjanak a nemzeti kisebbségekkel. Mi leszünk szegényebbek, ha nem ismerjük meg, mire gondolnak, mit írnak, hogyan látják a világot és benne minket.

Fedorenko hallgatott, átérezte Illyés szavainak súlyát. Volt min elgondolkodnia. Lehet, hogy igazából először szembesült a helyzettel, hiszen más dolog egy győztes világhatalomban élni és azt képviselni,

„s megint más egy a történelem csapásaitól többszörösen megnyomorított országban alkotónak lenni, ahol író- és harcostársaid akaratuk ellenére egyszer csak a határ túloldalára kerültek”

Jól tudta, mit jelent Illyés a magyar irodalomban, hiszen a szerkesztősége alatt jelent meg az Inosztrannaja lityeraturában az Ebéd a kastélyban. A folyóirat rendszeresen munkát adott a magyar irodalom fordítóinak, talán többet is, mint a lélekszám adta volna. David Szamojlov szerkesztésében és részint fordításában akkor már Kézfogások címmel Illyés Gyulának verseskötete is napvilágot látott oroszul. Később A kortársi próza mesterei 100 ezer példányszámos sorozatában egy kötetben jelent meg a Puszták népe, a Cháron ladikján és az Ebéd a kastélyban. Olvashatók ma is, elektronikusan letölthetők.

Illyés személyes kapcsolatai a szovjet irodalommal, a valósággal több forrásból táplálkoztak. Kun Béla lánya, Kun Ágnes hazaköltözése után férjével, Hidas Antallal gyakori vendég volt nála. Fordítás szervező szerepével a személyi kultusz nehéz esztendeiben tisztában volt. Ezt nem hallgatta el a vendég előtt. A ’40-es években Ágnes lefordította Gárdonyi Géza Egri csillagok című művét, nyersfordításokat készített. Neki is köszönhető, hogy az akkori orosz líra nagyjai, Paszternak, Csukovszkij, Martinov, Szamojlov beálltak a magyar líra fordítóinak sorába.

A vendég felkészült a találkozóra, tisztában volt vele, hogy Illyés számunkra mérce. S érdeklődése nem korlátozódik az Olimposzi csúcsokra. Ismerte a fiatalokat is s egy-két szavas ítélete pontosan ült. „Ő igen, ő író” – Illyés csak ennyit mondott egy kevésbé ismert nevű fiatal tehetségről. Azt is tudjuk, hányan köszönhették közbenjárásának pályájuk indítását.

Az emlékezet demenciája persze komikus helyzeteket is szül. Amikor a Villon átültetésével hírnevet szerzett Faludy György közvetlenül a rendszerváltás környékén megjelent az Írószövetség egy rendezvényén, emlékeit megosztva lelkesülten mesélte, hogy rohant oda hozzá az ötvenes évek legelején Illyés a New York ház előtt a körúton. Megragadta a kezét és lelkesen gratulált, hosszasan méltatta legutóbbi versét.

„A termet döbbent csend ülte meg. Aki ismerte Illyést, tudta, nem kenyere az effajta dicsérgetés, a körúti vállveregetés. Már nem élt, így nem tehette helyre magát kissé elgaloppozó pályatársát. Nem is tette volna”

A beszélgetés békésebb vizekre evezett át, a magyarság származására. Fedorenko, mint a kínai irodalom és nyelv kiváló ismerője Illyés megjegyzésére, hogy a magyarság finnugor sziget az indoeurópai nyelvek tengerében, hosszasan fejtegette a lehetséges kínai-magyar nyelvkapcsolatot, a hun szógyök jelenlétét elemezve az ázsiai népek és kínai nyelvjárások szóhasználatában. Udvarias gesztusnak szánta, elismerést kapott érte.

Élményekkel és tapasztalatokkal gazdagon, zsongó fejel lépdeltünk lefelé Simon István társaságában a Mártírok útjához a vendéggel. Félúton Fedorenko elegáns kígyóbőr cipőjének mikroporózus talpa felmondta a szolgálatot, klaffogni kezdett.

– Itt már csak egy jó halászlé segít – jegyezte meg Simon István s a Mártírok úti halászcsárda felé vettük utunkat. – Nem cápauszony leves lesz, mint a moszkvai Peking Szállóban, de ez is megjárja…

Nyikolaj Fedorenko életének utolsó tíz esztendejét újdonsült felesége szülőföldjén, Bulgáriában élte le. Az emlékezet nem mindig kegyes és egyértelmű, miként a kor sem, melyben élt. Bár jóízű adomázó volt, memoárokat nem írt. Nyilván meg volt rá az oka. Haláláról kevesen emlékeztek meg hazájában. Mi ne feledjük, hogy mit tett irodalmunkért…

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.