//Iván Vasziljevics három élete
Iván Vasziljevics Szalimon #moszkvater

Iván Vasziljevics három élete

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal egy nélkülözhetetlen háttérembernek, Iván Vasziljevics Szalimonnak, Szovjet Írószövetség magyar referensének állít emléket, aki intézmény volt a magyar írók számára a Szovjetunióban. Jöjjön hát a történet egy fiatalemberről, aki  a háború viszontagságain át, korántsem könnyű küldetések és alkotói pálya terheit viselve lett irodalmunk emlékezésre méltó híve és barátja.

Iván Vasziljevics Szalimon #moszkvater
Iván Vasziljevics Szalimon

Emlékeimben kutatok. Orosz és szovjet írók, híresek és kevésbé azok. Az irodalom világsztárjai és napszámosai. Több százan. Sosem számoltam, hányan. Megannyi találkozás. Üldögélés kis lakásomban, az egyetlen nagy szobában, miközben  lányaim az igazak álmát alusszák a fal túloldalán. Kötetlen csevegés falusi művelődési házak füstös termeiben, kis kocsmákban vegyes, de szívélyes közönség társaságában.

„Az emlékek lassan jönnek felszínre. A művek a fontosak. De jó, ha ismered, kinek a művét forgatod. Vagy éppenséggel fordítod. És ki az, akivel a sors összehozott munkád során. Másképp látsz egy embert, ha megismerted baráti beszélgetés közben. És még inkább másképp, ha munkában”

Másfél évtizedig voltam vele munkakapcsolatban. Sokat köszönhetünk neki, íróink, irodalmunk. És mégsem írtam soha egy sort sem róla, mozgalmas életünk során elsikkadt. Most próbálom pótolni.

Korántsem veszélytelen területen dolgoztunk. Ha nem is testközelben, mert kétezer kilométer választotta el bennünket egymástól, mégis szinte napi kapcsolatban voltunk. Ő az egykori szabadkőműves páholy mellett emelt kis palotában, a Vorovszkij utcában. 52-es szám. Nem tudom, most mi van ott. S van-e rajta emléktábla. Állítólag Tolsztoj gróf róla mintázta a Rosztov házat a „Háború és békében”.

Igaz, volt kollégám nem a főépületben, hanem a szárnyépület istállóból átalakított irodájában húzta meg magát, könyvek és iratok halmaza között. Többségük magyar nyelvű volt, amit anyanyelvi szinten beszélt. Szinte sohasem ült a helyén, örökösen nyüzsgött, harcolt a szovjet bürokrácia ezerfejű hydrájával.

„Intézmény volt a magyar írók számára a Szovjetunióban. Mint a mindenható Szovjet Írószövetség magyar referense, az ő feladata volt a nagy országba érkező magyar írók dajkálása, részükre program készítése”

Ma már nehéz elképzelni is, mit jelenthetett a hatvan-hetvenes években egy „vidéki” út megszervezése mondjuk Kazahsztánba. A bürokrácia gazdagon burjánzott. Szállást, közlekedést, utazást a hatalmas „irodalmi minisztérium” más-más osztályán kellett megrendelni. S mindenütt volt egy kakas, aki uralkodott a saját dombján. De még ők sem voltak mindenhatók. Kétágyas fürdőszobás szoba helyett a szálló nagyhatalmú recepciósa lichthofra nyíló, kis ablakú rókalukat utalt ki. A kocsi sem volt soha pontosan ott és akkor, ahogy kérte. Lelkesedése, őszinte rokonszenve azonban feledtetett minden bakit.

„Moszkvában békésen üldögélve sohasem láttam”

Első munkahelyem, külügyi tevékenységem voltaképp vele kezdődik. Iván Vasziljevics Szalimon, akire emlékezni szeretnék, partnerem volt. Jóban-rosszban. Bármilyen furcsa, soha nem írtam róla. Hiába kutattam napokig a netet, semmit mondó kis híreket, online antikváriumok, weboldalak műfordítói munkásságát felsoroló kínálata – ez minden. Négy évtizeddel halála után próbálom összeállítani emlékmorzsáimból életét. Pontosabban azt a három életet, izgalmas és unalmas életet, amelynek így-vagy úgy, de tanúja voltam.

„Magyarországi látogatásai során íróbarátai a tenyerükön hordozták”

„Képtelen vagyok elhárítani a sok meghívást, mert mindenki személyes sértésnek venné, ha nem láthatna vendégül.” Kialvatlan tekintetét látva éreztem, nincs hiánya a vendéglátásban. Nyűgös munkája mellett sokat fordított. Rájöttem tikára. Egy irodalomból nem csak a remekműveket kell bemutatni. Iván Vasziljevics hihetetlen személyes kapcsolatai révén biztos kézzel, a protokollt félretéve válogatott a valóságot feltáró, kortárs magyar szerzőkből. Mocsár Gábor, Fehér Klára, Várkonyi Mihály, és még sokan mások az ő révén kerültek föl a szovjet olvasók könyvespolcára. Nem feledkezett meg a gyerekekről sem, Fekete István, Hárs László, Thury Zsuzsa az ő révén kerültek közel a fiatal szovjet olvasókhoz.

„Kevesen tettek annyit a határontúli magyar írók orosz nyelvű bemutatásáért, mint druszám, a romániai Szász Jánost, a szlovákiai Ordódy Katalin könyveit is ő mutatta be oroszul”

Iván Vasziljevics műfordítói pályafutása a háború után kezdődött. 1949-ben jelent meg első fordítása. S azt követte még vagy félszáz könyv, önállóak és antológiák. Nem maradhattak ki a klasszikusok sem. Tömörkénnyel indult, ami nem volt könnyű feladat. Újabb Tisza-parti író, Móra Ferenc követte, s innen már csak egy ugrás volt Móricz, a „Rokonok” és a „Pillangó”.

Nem szégyellem bevallani, de szeretem Jókait” – mondta kisfiúsan szégyenlősen. Megnyugtattam, nincs miért szégyenkeznie, Jókai örök értéke irodalmunknak. A fordulatos cselekményű „Rab Ráby” , a „Szegény gazdagok” méltán lett általa népszerű. „Itt azért szükség volt a latin szótárra is” –  vallja be  pironkodva, mert ez a fajta műveltség kimaradt az életéből. Amin nem lehet csodálkozni. Az élet tanította magyarul. Kalandos körülmények késztették nyelvtudása bővítésére, első, nem éppen hétköznapi hasznosítására. Ezt még nekem sem mondta el, íróbarátai révén gyűjtöttem össze előéletének titkos részleteit.

„Iván Vasziljevics, Kárpátaljáról származott, tősgyökeres hucul volt. Innen tökéletes magyar nyelvtudása”

Amit 1944-ben életét kockáztatva tett próbára. A front elérte a visszacsatolt magyar területeket. Az előre törő szovjet csapatoknak szükségük volt az információkra. Magától adódott a lehetőség, felderítőket dobni át. Iván Vasziljevics nehéz feladatot vállalt. Önként jelentkezett a magyar hadsereg soraiba és egészen Pozsonyig végigharcolta a háborút. Társai nem sejtették, ki tapodja velük együtt a visszavonulás koránt sem szívderítő hónapjainak havas, saras háborús útjait. Életét nem, csupán egy ujját veszítette el. Hogy miféle feladatokat látott el az álcázott odüsszeia során, arra soha nem kapunk választ. Egy biztos, rokonszenve és szeretete Magyarország, irodalmunk iránt nem rendült meg, értünk is vitte vásárra bőrét.

„Minden szépsége és izgalma ellenére nem túl lélekemlő nap, mint nap íródelegációkkal futkosni, szervezni, idegeskedni. Iván Vasziljevics képességeit élete utolsó tízegynéhány esztendejében hasznosabban kamatoztathatta. Talán jutalmul is kapta ezt a lehetőséget. Évekig volt a Budapesten megnyílt Szovjet Kultúra és Tudomány Házának igazgatója”

Félig meddig haza is jött. Jobbat keresve sem találhattak volna erre a posztra, remekül kamatozott széleskörű ismeretsége. Programokat szervezett s nem csak Budapesten. Néha nem egyszerű feladatot kapott. Jól jött a kollegiális segítség.

Kevesen tudják, hogy Winston Churchill az irodalmi Nobel-díj büszke tulajdonosa is. 1953-ban érdemesítették rá, emlékirataiért, háborús visszaemlékezéseiért. Olyan nagy neveket előzött meg, mint Ernest Hemingway, az izlandi Halldor Laxness. Őket a kor később kárpótolta, Hemingway 1954-ben, Halldor Laxness 1955-ben vehette át a díjat.

Nem tudni, ez ösztönözhette-e a Szovjet Kommunista Párt első titkárát, Leonyid Iljics Brezsnyevet arra, hogy 1978-ben közreadja visszaemlékezéseit. A csípős orosz szóbeszéd – utalva az első, háborús rész címére (Kis föld) – epésen kommentálta: „nem túl gazdag termést takarított be vele a szerző”. A művek magyarul is megjelentek. Irodalmi súlyukat nehéz értékelni. Valódi szerzőségüket a jótékony homály sem tudta elfedni a szovjet írótársadalom elől. Ez ma még csak adaléknak is sovány a titkolt „négerek” irodalmi pályafutásában.

„Ekkor kapta a Ház a feladatot, magyar írók kerekasztal beszélgetésen értékeljék a nagyszerű alkotás erényeit. Hozzánk, az Írószövetséghez fordultak segítségért”

Életemben nem kaptam ilyen cudar feladatot. Az írók szerencsére nem hagytak cserben. Nem írom le a neveket, kik jöttek el, meglepődne a kedves olvasó. A lényeg, hogy nem vallottunk szégyent. Igaz, jelenlétük inkább adózott a szovjet irodalom rangjának, mint a főtitkár írói kvalitásainak. A hazai alkotók míves mellébeszélés legszebb példáival győztek meg. Iván Vasziljevics büszkén kipipálhatta havi jelentésében a letudott programot.

Amikor próbáltam összegyűjteni emlékeimet druszámról, hiába kutakodtam az interneten. Nevét, életét szinte sehol nem említik. Apró, mínuszos hírek vidéki lapokban fellépéseiről. És néhány cím az online elérhető könyvek között, szerényen rejtve a fordító nevét. Egy pálya soványka lenyomata.

A könyvek megmaradnak. A személyes élménye velünk együtt eltűnnek. Szolgáljon ez az írás emlékeztetőül, hogy volt egy fiatalember, aki  a háború viszontagságain át, korántsem könnyű küldetések és alkotói pálya terheit viselve lett irodalmunk emlékezésre méltó híve és barátja.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.