//Az orosz James Bond szülőatyja
Julian Szemjonov 1984-ben #moszkvater

Az orosz James Bond szülőatyja

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal egy világhírű, hányatott sorsú kalandvágyó szovjet   író-újságíróval ismertet meg bennünket. Julian Szemjonovics Szemjonov bejárta a fél világot, olyan ismert és hírhedt embereket volt képes megszólaltatni, mint Otto Skorzeny vagy Albert Speer. Részt vesz a „borostyán szoba” kincseinek felkutatására, nekik köszönhető, hogy sikerül visszaszállítani Oroszhonba Fjodor Saljapin hamvait. Kiváló tényfeltáró újságíró, otthon van a politikai krimi világában, a világ azonban leginkább arról ismeri, hogy ő írta a mai napig legnépszerűbb szovjet televíziós sorozat, „A tavasz 17 pillanata” forgatókönyvét.

Julian Szemjonov 1984-ben #moszkvater
Julian Szemjonov 1984-ben
Fotó:EUROPRESS/Ivanov/Sputnik/AFP

A cím kissé blikkfangos és igazából nem is nagyon fedi a valóságot. Csak annyira fedik az általa kitalált híres szovjet felderítő kalandjai a valóságot, mint amennyire valós tényeken alapszik Ian Fleming világkarriert befutó hősének papírra, illetve celluloid szalagra felvitt élete. Igaz, az az orosz író, akiről most írnék, a saját életpályáján legalább annyi izgalmas helyzetet, konfliktust tud felmutatni, mint világhírre szert tett brit kollégája.

„Hogyan lesz a pastu nyelv jeles tudorából és egyetemi oktatójából krimi szerző? Forgatókönyv írója a mind a mai napig legnépszerűbb szovjet televíziós sorozatnak? Hihetetlen életutat mondhat a magénak, melyet sikerek és kudarcok szegélyeznek. Erről az emberről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy gyáva, hogy fél kockáztatni”

A sors úgy hozta, hogy egy bevállalós családban született. Jó értelemben vett alkotói nyugtalanságát feltehetően innen örökölte. Az apa, az elvhű szovjet állami vezető Szemjon Alekszandrovics Ljandersz (1907-1968) élete során volt az Izvesztyija főszerkesztő-helyettese, a Nagy Honvédő Háború alatt mint kormánymegbízott ő biztosította a németek hátországában tevékenykedő partizán csapatoknak a kommunikációs tevékenységhez elengedhetetlen felszereléseket. A háború után egyik beindítója a szovjet világirodalmi kiadónak. Meggyőződését az új rendben az sem ingatta meg, hogy sok pártvezető társával együtt, 1942-ben előbb rövid időre, majd 1952-ben koholt, koncepciós per után évekre vele is megkóstoltatták a munkatáborok világát. A kihallgatásokon nyomorékra verték, ám hitét nem tudták kiverni belőle.

„Sztálin halála után szabadul. Elveit fel nem adva később, mint az állami kiadói csúcsszerv vezetője sokat tett Bábel, Olesa, Bulgakov műveinek orosz megjelentetéséért”

Julian Szemjonovics Szemjonov (1932-1993) ilyen családi háttérrel lett a Moszkvai Egyetem kelet-ázsiai tanszékének hallgatója, ahonnan 1952-ben, apja letartóztatáskor kiteszik, és tanulmányait csak két év múlva folytathatja. A szülői hagyományt követve újságíróskodik, és nem is akárhol, a lapok közül csak a legrangosabbak: „Pravda”, „Lityeraturnaja gazeta”, „Ogonyok”.

1960-ban Szemjonov útnak indul a nagyvilágba, Franciaországból, Spanyolországból, Németországból, Kubából, Japánból, az USÁ-ból, Dél-Amerikából küldi haza riportjait, beszámolóit. A ’70-es évektől a „Lityeraturnaja gazeta” bonni tudósítója. Közben vadászik tigrisre Indiában, hónapokat tölt egy sarkköri kutatóállomáson, megtapasztalja az afganisztáni szovjet beavatkozást. Kíváncsi újságíró, aki nem szégyelli, hogy napokat kutakodjon az archívumokban. Rokonszenves a crédója:

„Aki ellenőrzése alatt tudja tartani a múltat, az el tud igazodni a jelenben, és nem téved el a jövőben”

Első igazi képviselője szovjet földön az oknyomozó újságírásnak. Lerázhatatlan és pimasz, akár a piaci légy, akit ha kizavarsz az ajtón, bemászik az ablakon. 1974-ben interjút készít a Mussolinit kiszabadító, legendás náci deszant hőssel, Otto Skorzenyvel, aki addig minden ilyen felkérést elhárított. További nagy fogásai közé tartozik, hogy szóra tudta bírni a világháborús német hadiipar tapaszalt irányítóját, Hitler kedvenc építészét, Albert Speert is. Még nagyobb haditette, hogy interjút tudott kicsikarni Karl Friedrich Otto Wolffból, a magas rangú SS tisztből, aki a nácik titkos kiugrási tárgyalásait vezette az amerikaiakkal.

„Ezek az élmények visszaköszönnek későbbi, nagy sikerű könyvében, majd az abból készült filmben <A tavasz 17 pillanatában>”

Talán újságírói munkásságának legnagyobb fegyverténye volt az a kutatómunka, amit a Szentpétervár melletti híres petrodvoreci palota „Borostyán szobájának”, a szoba kincseinek felkutatásában végzett. A németek elrabolta műkincsek rejtekhelyét a lichtensteini arisztokrata műgyűjtővel, Eduard von Falz-Feinnel közösen alapított nemzetközi bizottság próbálta kideríteni. Bár a kincseknek csak egy része kerül elő, az orosz elnök köszönetét fejezte ki a bizottságnak munkájáért.

Julian Szemjonov széleskörű ismertségnek, mi több, elismertségnek örvendett hazája határain túl is. Bizottsága munkájában nem korlátozódott a „borostyán szoba” kincseinek felkutatására, próbálták visszaszerezni az orosz kultúra és művészet nagyjainak Nyugat-Európában maradt, a Brezsnyev-korban elfeledett örökségét. Olyan embereket tudott megnyerni ennek a nemes ügynek, mint Georges Simenon, James Aldridge és a nyugati kulturális világ sok más nagyja. Nekik köszönhető, hogy sikerül visszaszállítani Oroszhonba a nagyszerű énekes, Fjodor Saljapin hamvait, a világhírű színházi rendező Szergej Gyagilev könyvtárának nagy részét.

„Szemjonov kalandvágyó lelkének, írói, újságírói képességeinek a krimi műfaja felelt meg leginkább”

De nem akármilyen, hanem a politikával összefüggő, annak árnyoldalait feltáró krimié. Élettapasztalata ugyanis azt sugallta, hogy politika és bűnözés gyakran összefonódik. E téren nem voltak illúziói. A brezsnyevi pangás időszakának utolsó éveiben a szervezetté váló bűnözés térnyerése, kapcsolódása a politikához elég alapanyagot adott mind írói, mind zsurnaliszta munkásságához. A személyi kultusz kíméletlen bírálójaként, és a peresztrojka rendíthetetlen támogatójaként lépett fel. Ezért is alapít folyóiratot ”Krimi és politika” címmel. Legnépszerűbb kezdeményezése az 1989-ben beindult, nagypéldányszámban megjelenő, izgalmas anyagokkal jelentkező magazin a „Szigorúan bizalmas”. Halála után a lap munkatársai nem jól sáfárkodnak az örökséggel, a kiadvány több ezres példányszáma ellenére vegetál, a bezárás küszöbére került. Online fórumuk viszont virágzik, és érdekes anyagokkal szolgál történelemről, politikáról. Szemjonov 1986-ban megalapítja a „Krimi és Politikai Regényírók Nemzetközi Szövetségét”.

„A vállalkozó szellemű író élete örökös harcban telik. A hatalom nem viselte el szabadelvű gondolkodását. Amikor <A tavasz 17 pillanata>megalkotóit kitüntetik, őt kihagyják”

A miért kérdésre a választ 1989-es, a peresztrojka kapcsán adott interjújának néhány mondata adja meg: „A szabadság visszaszerzése elképesztő  ellenállásba ütközik…  Néha az az érzésed, hogy ismét érlelődik a  vágy az „erős kéz” után. Az egyszemélyes hatalom, a nagyszerű, zseniális, kiemelkedő vezér egyeduralma katasztrófához vezet…” A viszontagságoknak, támadásoknak szervezete nehezen áll ellen. 1990-ben agyvérzést kap és utána élete utolsó három esztendejét ágyhoz kötve, vegetálva éli le.

„Sok téves elképzelés kering személye körül. Gyakori külföldi útjaira, értékes kapcsolataira célozva egyesek szerint a KGB, a szovjet hírszerzés ügynöke is volt. Írói és közéleti munkássága ellentmond ennek. A kérdésre aligha kapunk választ”

Magyarul több mint fél tucat könyve jelent meg. S volt egy koprodukciós film is, a Tanácsköztársaság idejét felelevenítő, Szász Péter rendezte „Kapaszkodj a fellegekbe”, melynek forgatókönyve az ő munkája, ám a főcímről levetette a nevét.

Nem volt a hatalom kegyeltje. Megszívlelendők rendező kollégájának és harcostársának, Borisz Alekszejevics Grigorjevnek a szavai:

„Természetesen valamennyien halandók vagyunk, de Szemjonov betegségével és halálával nincs minden tisztázva, egyszerűen a halálba kísérték… Julian sokak útját keresztezte, sokaknak kényelmetlen volt, mert olyan körökbe próbált bejutni, ahová nem kívánták bebocsátani… Ezért a kíméletlenül kemény agyvérzés, ami állítólag lesújtott rá, nagy kételyeket ébreszt bennem. Természetesen ez csupán az én véleményem, nem vagyok orvos és nincsenek bizonyítékaim”

Ez lehetne akár egy krimi alapja. Vajon lesz olyan bátor ember, aki felvállalja megírását? Stirlitz már nincs közöttünk…

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.