//Egy király tündöklése és bukása
Igor Szeverjanyin #moszkvater

Egy király tündöklése és bukása

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal az orosz irodalmi emigrációról szóló cikkek sorát lezárva Igor Szeverjanyinról, a Majakovszkij által csiripelő verebecskének nevezett költőről emlékezik meg, aki különbejáratú futurizmusával, az úgynevezett egofuturizmussal robbant be az irodalomba. A valóság felett lebegő költőt nem érintette meg a forradalom, el is hagyta Oroszországot. Az észtországi emigrációban aztán hirtelen levedlik róla a modernista máz, és egyszeriben klasszikusan tiszta verseket ír.

Igor Szeverjanyin #moszkvater
Igor Szeverjanyin
Fotó:Wikipédia

A költők szeretnek játszani. Gyakran versenyre is kelnek. Ez történt a mi Petőfi Sándorunkkal is, aki 1845 tavaszán, Eperjesen vendégeskedve Kerényi Frigyessel és Tompa Mihállyal vívott költői versenyt. Egy témára írtak költeményt „Erdei lak” címmel. Hogy valóban megtörtént-e a nemes vetélkedés, arra hitelt érdemlő információink nincsenek, ám a Villech-hegyen az Eperjesi Széchenyi-kör 1884 őszén a verseny emlékére azért emeltetett egy obeliszket.

A XX. században másképp, Goethe „Vándor éji dalá”-nak fordításá  vetélkedtek legjobb költőink. Az eredmény jól ismert. Szabó Lőrinc változata kifogástalanul lírai, Móricz Zsigmondé gyönyörűen prózai, Weöres Sándor – mint mindig – tökéletes prozódiailag, Kosztolányi Dezső selymesen gyöngéd, Tandori Dezső nem hazudtolva meg önmagát, modernül szikár és játékos.

„Most lássuk, mi történt a polgárháború legzivatarosabb évében, 1918 februárjának végén a Moszkvai Műszaki Egyetem nagy előadótermében. Később a terem az orosz-szovjet líra nagy nemzedékének, Jevtusenkónak és társainak lett kedvenc fellépési terepe. Ám ekkor másért hívták oda Oroszhon jeles költőit. Azért, hogy királyt válasszanak”

Néhány neves lírikus, Brjuszov, Balmont és még mások távollétével tüntetett a kissé perverz ötlet ellen. A petrográdi költők verseit színészek adták elő. Igor Szeverjanyin és Majakovszkij maga szavalta költeményeit. Hatalmas zsivaj és majdnem ökölharcig fajuló veszekedés közepette végül a temetőből kibérelt királyi mirtusz koronát Szeverjanyin fejére tették fel. Majakovszkij sértődötten – joggal vagy sem, ezt mindenki maga döntse el – elhárította a második helyért járó koszorút, inkább még egy részt olvasott fel poémájából a „Nadrágba bújt felhő”-ből.

Természetesen nem hagyta annyiban a dolgot, és ugyanennek a poémának egy későbbi részében epésen emlékezett meg győztes költőtársáról, és tette őt helyre:

És a szivarfüstből

mint likőrös pohár 

kinyúlt Szervejanyin elázott képe.

Még költőnek meri magát mondani –

szürkécskén csiripel, pirinyó veréb!

„Hogy ki lehetett volna akkor, az orosz költészet ezüst korának királya, azt ma sem igazán tudnánk eldönteni, legfeljebb az első hely kapcsán ingathatnánk kissé a fejünket. Na, de lássuk csak, ki ez a pirinyó csiripelő verebecske?”

Igor Szeverjanyin – polgári nevén Lotarev (1887-1941) nemesi család sarja. Édesapja egy vasútépítő ezred első osztályú kapitányaként szolgál egy ideig a Távol-Keleten, majd mint kereskedő üzletel a kínai területen frissen alapított orosz városokban, Dalnyijban és Port Arturban.

Az apját szülőhelyétől több ezer kilométerre meglátogató 16 éves ifjút rabul ejti a flotta-romantika, első költői próbálkozásai a távoli kikötővároshoz kötődnek. Igazából azonban Petrográdban mutatkozik be, mint költő, amikor az orosz-japán háború kitörése előtt hazatér édesanyjához. Nem poéta tollára való élmény, az orosz hajóhad szörnyű pusztulása indítja el a lírikusi pályán. A tragikus eseménynek egy teljes versciklust szentel. Ezek a költeményei ugyan még magukon viselik egy kezdő próbálkozásainak jegyeit, ám megjelennek. Későbbi köteteiben – „Aranylíra” és az „Ananász pezsgőben” – is helyet kapnak.

„Igazi szenzáció lett 1911-es jelentkezése, amikor meghirdette programját, elkötelezte magát a modernizmus, a futurizmus mellett. Csakhogy ez az ő különbejáratú futurizmusa, az úgynevezett egofuturizmus. Ami csakis az övé, eltulajdoníthatatlanul”

Egyik értő kritikusa ekképp jellemezte az irányzatot: „A félelem az élet fonalát oly gyorsan megszakító haláltól, a vágy, hogy meghosszabbítsa kurtára szabott létét, arra készteti az ember, hogy megteremtse a vallást és a poézist. A halál szüli a költészetet…”

A költő beindul. Igaz, a következő évben megválik az általa kitalált, és neki ismertséget hozó irányzattól, de nem a modernizmustól. Pár év alatt kezdetben polgári, majd költői nevén 35 brosúrát ad ki, tele modernül ható versekkel. Az egyik füzetet elviszik az irodalom koronázatlan fejedelméhez, Tolsztojhoz is.

„Mire fecsérelik az idejüket, ugyan mire? Ez nekik irodalom? Körös-körül akasztófák, munkanélküliek tömege, gyilkosságok, elképesztő alkoholizmus – ők pedig a dugók rugalmasságáról értekeznek…” – mondja ki a nem túl dicsérő véleményét Jasznaja Poljanában a nagy író.

„Tolsztoj szavai nem hatottak különösebben a műértő polgári publikumra. És egyáltalán nem befolyásolták az excentrikus öltözékben fellépő, néha már a komikum határát súroló módon recitáló költő széplelkű imádóit”

 Első kötetéhez a „Dörgő-forrongó kehely”-hez nem más, mint Fjodor Szologub ír előszót: „Nincs édesebb vigasza az életnek, mint a szabad költészet, az ég könnyed, derűs ajándéka. A költő jelentkezése felvidít, s amikor egy új poéta lép színre, a lelkünk felizzik, mint amikor beköszönt a tavasz.”

1913 tavaszán Szeverjanyin esztrád fellépések sorozatán vesz részt. Szologub szervezésében Minszk, Vilnius, Harkov, Odessza, Baku, Tiflisz és a hatalmas birodalom számos nagyvárosa fogadja az odalátogató költőt. Négy év alatt 48 közös és 87 egyéni fellépése van. „Poezo koncertek”-nek nevezi ezeket s itt  adja elő „egopoémáit és – himnuszait”.

1914 elején a nagy háború előestéjén elkezdődik az orosz költészet egyik legnagyobb esztrád vállalkozása. Költő társuk Vlagyimir Ivanovics Szidorov megszervezi „Az orosz futurizmus első olimpiájá”-t, melynek vetélkedésein rajta kívül, Szeverjanyin, Burljuk és Majakovszkij vesz részt. A program Peterburgból indul, a Komiszarzsevszkij színházból és végigzúg Oroszhon városain.

Szverjanyin sikere fenomenális. Barátai szerint elképesztő zenei emlékezettel rendelkezett, kapásból fel tudott idézni bármely opera áriát. Ráadásul a hangja betöltötte a koncerttermet. Első fellépéseiről így emlékezik meg a korabeli szemtanú, a költő Szergej Szpasszkij„Smink nélkül, elegáns, gondosan vasalt öltönyben lépett ki a színpadra. Kezében hosszú szárú liliomot tartott. Néma hallgatóság fogadta. Azután éneklőn szavalni kezdett. Hihetetlenül komikus, dandysan süvítő baritonon, franciás orrhangokkal fűszerezve. És ehhez még hozzájárult a nyúlánk költő megvető nyugalma, ahogy elnézett a publikum feje felett. A közönség kacagásban tört ki, egyes nézők a röhögéstől elcsigázva vörös fejjel rohantak ki a teremből… Ki hitte volna, hogy másfél-két év múlva ugyanez a publikum megbabonázva, lelkesült ájulással hallgatja majd….”

„A kor azonban rohant a forradalomba, ám ezek az események nem érintették meg a költőt. Maradt az, aki volt, a valóság felett lebegő, örökké szerelmes költő, s szinte természetes volt lépése, hogy 1919-ben Észtországba emigrál”

S mint elkopott bőr, levedlik róla a modernista máz – egyszeriben klasszikusan tiszta verseket ír, szerelemről, kapcsolatairól nőkkel, rajongóival. Csak egy közülük az Anyegint átültető Galgóczy Árpád hiteles fordításában.

Emlékezés

Hát mégis elmentél. Volt – s nincs tovább!

Oly egyszerű – s mily kimondhatatlan!

Megérted-é, hogy minden gondolatban

Te égsz bennem, utánad hajt a vágy?!

A lelkem vérző, béna tetszhalott:

Még tegnap – tegnap! – itt ültél ölemben.

S most egymagam vagyok! A szörnyű gyötrelemben

Nem lélegzem, nem érzek, megfagyok!

Itt mindent együtt éltem át veled:

Kínt, szenvedélyt, vágyunkat, terveinket.

“Te láttad egybefolyni könnyeinket?” –

Idézem hozzám írott versedet.

Tavaszodból két tündöklő hetet

Adtál nekem örömmel, bőkezűen,

És úgy szerettél, oly becézve-hűen…

Van-é asszony, ki ily forrón szeret?!

Sorra jelennek meg kötetei, ír négy önéletrajzi regényt versben, vagy inkább „verses regényt”. Az orosz emigráció kezdetben a tenyerén hordozza, végig vendégszerepli Európát, fellép Lettországban, Litvániában, Németországban, Csehszlovákiában, Finnországban. Ám a ’20-as évektől tartózkodik a politikától, s ahelyett, hogy a szovjethatalmat gyalázná, pamfletekben leplezi le az emigráció legfelsőbb köreit.

„Ez a fajta kiállás és költészet nem tetszett az emigráció korifeusainak, s ezért később mellőztetés is lett az osztályrésze”

Ez azonban egyelőre nem fenyegeti. 1931 februárjában eljut Párizsig, ahol a Raszputyin meggyilkolásában részt vett Féliksz Juszupov herceg két fellépést szervez neki a Debussy, majd a Chopin koncert-teremben. Utóbbin jelen van, az akkor még Párizsban élő Marina Cvetajeva is, aki így emlékezik a varázslatos estre: „Az egyetlen örömöm – verseim kivételével – a hosszú hónapok alatt Igor Szeverjanyin költői estje. Nem jó szó rá, hogy megmaradt költőnek. A színpadon huszonéves poéta. Szívfájdítóan öregen, háromszáz éves ráncokkal, de ahogy felkapja a fejét – mindez egy szemvillanás alatt eltűnik. Csalogány énekel. Mit énekel. Nincs rá szó… Számomra ő az első költő Oroszhonból való távozásom kilenc éve után, pontosabban ő „a költő”…”

„Ám múlnak az évek, fogy, asszimilálódik az emigráció. Egyre kevesebb a megjelenési, fellépési lehetőség. Magánélete talán rendeződni látszik”

A költő életében sok asszony játszott szerepet, de Felissza Kruut (1902-1957) az egyetlen, akihez törvényes házasság kötötte. Őt emigrációja első esztendeiben ismeri meg, és az asszony 16 évig óvón vigyáz rá. Sokáig tűri a költő esztrád kalandjait, ám végül már nem bírja tovább, kiadja az útját.

Ekkor lépett be Szeverjanyin életébe egy észt tanítónő, Vera Boriszovna Korendi (1903-1990), aki viharos tevékenységbe kezd, hogy meghódítsa a költőt. Levelekkel árasztja el, találkát követel, öngyilkossággal fenyegetőzik. 1935 márciusában végül összekötik életüket, ám Szeverjanyin titokban bűnbánó levelekkel ostromolja egykori élettársát. Ezeket később új asszonya, akit „lelkiismeretből” vett el, kiveteti a költői hagyatékból. Szeverjanyin tanítónő asszonyával egy ideig az akkoriban Finnországhoz tartozó Szarjkuljában él. Itt a pályaudvaron találkozik a Nobel-díj átvételére Svédországba utazó Ivan Bunyinnal.

„A költő élete végén sokat betegeskedik. A nehéz időkben őt fél évszázaddal túlélő új asszonya tartja el, gondoskodik róla”

A költő panaszosan írja: „Igazi versre már nem találsz kiadót. Olvasót sem. Fejben írom a verseimet s majdnem mindig el is felejtem őket.” 1940-ben Észtország a Szovjetunió része lesz. Szeverjanyin felvehetné a szovjet állampolgárságot, ám a kitörő háború megakadályozza ebben. A németek által elfoglalt Tallinnban hal meg, 1941-ben decemberében. A sors szétdobálja gyermekeit. Lánya, 35 évvel éli túl apját, egy halász szövetkezetben dolgozik. Fia még éppen megéli a Szovjetunió felbomlását. Gyermekei, a költő Svédországban élő unokái – már nem igazán emlékeznek nagyapjukra.

A költészet egyre fogyatkozó számú kedvelői viszont még emlékeznek Szeverjanyinra, ha nem is tartják ma már az ezüstkor költőkirályának. Azt, hogyan adta elő verseit, sajnos a technika nem őrizte meg. Színészek előadásában csak elképzelni tudjuk, hogyan hangozhattak a művek a költő szájából.

 

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.