A nagy honvédő háború… A Sztálingrád lövészárkaiban című regényt dicsérték a kortársak, elismeréssel szólt róla még Sztálin is. Pedig íróját a háborús irodalom idősebb generációjával ellentétben nem a magasztos eszme vezérelte. Sokkal inkább az élni akarás. A pátoszát elkerülő prózájával Viktor Platonovics Nyekraszov új korszakot nyitott a szovjet háborús irodalomban. Az őszinte és hiteles háborús próza megalapozója ennek ellenére elfeledve hunyt el a párizsi emigrációban.

Ez az a mű, ami fordulatot hozott a háború ábrázolásában a szovjet irodalomban,  pontosabban új irányokat jelölt meg. A klasszikus krónikások, a nagyok –  Solohov, Szimonov – a forradalom, majd a polgárháború során szerzett tapasztalataikkal a tarsolyukban kerültek bele a nagy világégésbe.  És egy nagy eszme még eleven támogatásával.

Ez a háború azonban sok mindenben eltért az előzőktől. Először a hadviselésben. Tömeges bevetésre kerültek olyan harci járművek, például a tankok, melyek létezéséről csak sejtelmük volt a stratégáknak. Hatalmas, ugrásszerű fejlődés ment végbe a légi hadviselésben. Egy dolog – talán a lényeg – azonban nem változott. Az emberi élet értéke, illetve elértéktelenedése a harcok közepette. Sőt, valami sokkal ordasabb dolog tört rájuk. Pedig ők vérrel és verítékkel egyszer már kivívták az új társadalmi rendet, aminek a megvédéséért kell most harcolniuk. Ez lett a háború megjelenítésének a sarokköve. Tágabb távlatokkal, de mindenkihez szóló üzenet – védjük meg a hazát és rendszerünket.

„És sikerült. Győztek, s a győzelem mámora megszépítette a valóságot”

Nem így az ifjabb nemzedék esetében. Az 1941-től besorozottak „új fiúkként”, nem ritkán az iskolapadokból kerültek a harcok poklába. Nem, vagy nem csak a magasztos eszme vezérelte őket. Sokkal inkább az élni akarás. Nem hadvezetési pontokról, tábornokok közeléből szemlélték a harcot, a sűrűjébe vetették be őket.

„Mondhatnánk azt is, hogy ők béka perspektívából látták mindezt, amit Szimonov és társai az irányítás csúcsáról”

Az már szinte természetes, hogy írásművészetükben nagyobb hangsúlyt kapott az általuk szerzett tapasztalat, a megélt élmények, nagyobb érdeklődéssel fordultak a személyiség és torzulásai felé, és egyfajta sajátos önéletrajzi ihletés vezérelte őket.

A „Znamja” folyóiratban 1946-ban megjelent egy mű, amely lerakta egy új háborús irodalom alapjait. S amelyet megjelenése után negyedszázaddal betiltanak, példányait kiveszik a könyvtárakból és megsemmisítik, szerzőjének a nevét pedig újabb negyed évszázadig ki sem lehetett ejteni. Pedig a szerző eredetileg nem akarta kiadatni, és csak Tvardovszkij unszolására adta be a Szovjetszkij piszatyel kiadónak, mely nem vállalta a megjelentetést, s innen került át a Znamjához. Olyan nagyszerű kor- és sorstársak dicsérték, mint Vszevolod Visnyevszkij, Andrej Platonov, Vaszil Bikov. Még a generalisszimus is nagy elismeréssel szólt róla, s a sok más kitüntetés mellett Sztálin-díjat is kapott.

„Ugyan mivel érdemelte ki ez a könyv, a <Sztálingrád lövészárkaiban> a nagy dicsőséget?”

A szerző egyes szám első személyben azt írja le, mi történt a Déli fronton 1942. júliusa és 1943. februárja között. Hogyan hátráltak a szovjet csapatok Harkovtól a Donig a háború legfontosabb időszakában, majd Sztálingrád alatt fordult a kocka. Főhőse Kerzsencev mérnök, aki majdhogynem azonos az íróval, így sok a történetben az életrajzi elem. Kerzsencev részt vesz a visszavonulásban, a sztálingrádi traktorgyár kényszerű felrobbantásában, nehogy az ellenség kezére kerüljön, majd harcol a híres Mamajev kurgánon is. A szerző rokonszenvvel ír a mindennapok hőseiről, a matematika tanárból lett századparancsnokról, a félelmet nem ismerő tengerészgyalogos felderítőről. De nem mindenki hős, vannak dezertőrök, és ott a vezérkari tiszt, akinek parancsára emberek pusztulnak az értelmetlenül megindított rohamban. Van tiszt, aki érezve, hogy hamarosan fogságba kerül, letépi rangjelzéseit.

„Ki volt a szerző, aki a háborús irodalom pátoszát elkerülve elsőre  remekművet alkotott? Viktor Platonovics Nyekraszov (1911-1987) az arisztokrata Motovilov-család sarja, Antol Wilhelm von Ern cári tábornok dédunokája”

Fura család volt, a mama orvos Kijevben, az apa banki tisztviselő Petropavlovszkban. A doktornő anya még Párizsban is élt pár évet gyerekeivel. Onnan később Kijevbe költöznek. Az apa szívrohamban meghal, a gyerekekről a nagybácsi gondoskodik Kijevben. Itt a bátyját Kolját, aki csak franciául beszélt, kémnek hiszik, halálra verik és holttestét a folyóba hajítják. Viktort ez nem gátolja meg abban, hogy mint építészmérnök elvégezze az egyetemet, betagozódjon a forradalom utáni életbe. Még Le Corbusierrel is levelez, hogy majd később egy szép esszében emlékezzen meg a XX. századi modern architektúra atyjáról.

„Nyekraszovot érdekli az irodalom, s mint építészt a színház is. Először a díszlettervezés, majd a színészkedés. Viszont a háború kitörésekor elutasítja a szereplést a csapattesteket sorra látogató kulturtársulatban, s hadimérnökként, utász zászlóalj parancsnok-helyettesként harcolja végig a háborút”

Sztálingrádban is megfordul, védi a híres Mamajev kurgánt. Kitüntetésekkel jutalmazzák helytállását, felveszik a pártba. 1943-ban sérüléséből felgyógyulva sikerül meglátogatnia a felszabadult Kijevben a megszállást ott átvészelő édesanyját. 1944 nyarán ismét megsebesül, de már nem térhet vissza a frontra, 1945-ben századosként leszerelik.

Az 1946-ban megjelent könyvet elismeri Tvardovszkij, Ehrenburg, Szimonov. A magyar irodalommal behatóan foglalkozó jeles szovjet irodalomtörténész Vlagyimir Laksin az alábbi frappáns értékelését adta a könyvnek: „Úgy bújt ki Nyekraszov könyvéből őszinte és hiteles háborús prózánk, mint Gogol „Köpönyegé”-ből az orosz irodalom.”

„A <Sztálingrád lövészárkaiban> bevégezte küldetését. Új háborús irodalom született. Baklanov, Bondarev, Bikov és társai, követve az úttörő mű érdemeit, valós és hiteles képét adják majd a négy nehéz esztendő eseményeinek. Nyekraszov közben járta a maga úját. Könyvét 36 nyelven 4 millió példányban teszik elérhetővé”

Műveit sorra kiadják, ám nyugtalan természete nem esik egybe a hruscsovi, majd brezsnyevi kor konfliktusokat elkenő konformizmusával. Amikor a kijevi Babij Jar-i tömeggyilkosság helyén stadiont akarnak építeni, elfedve több ezer ember holttestét, nem állja meg, hogy ne emelje fel szavát. A tömeggyilkosság áldozatainak emlékműve végül megépül. A kortárs Jevgenyij Jevtusenko nagyszerű poémával állt ki az áldozatok emléke mellett. Nyekraszovot cionizmussal vádolják. Az író eléri, hogy Bulgakov regényében szereplő Turbin-család  házából múzeum legyen.

Nyekraszov egyre gyakrabban kerül összeütközésbe a hivatalos politikával. 1966-ban Brezsnyevhez írt levelében szót emel Sztálin lassan, lappangva beindított rehabilitációja ellen. Bejárja a világot, de ezért is megkapja a magáét, rásütik, hogy „hajbókol a Nyugat előtt”. 1974-ban útlevelet kér és kap, hogy külföldön dolgozhasson. Miután nem tér haza, megfosztják állampolgárságától.

„Bekapcsolódik az orosz emigráns irodalomba. Kérésére kiengedik hozzá mostohafiát. Az ő lakásában, Párizs külvárosában, méltatlanul elfeledve hal meg tüdőrákban, 1987-ben”

Műve megtette a magáét, korszakot nyitott a szovjet háborús irodalomban. Könyveit újra kiadják, elérhetők a könyvtárak polcain. De vajon emlékeznek-e még rá, mint a háborús irodalom bátor úttörőjére?