A Szovjetuniótól kezdődően egészen a mai időkig a december mindig is a védelmi ipar kulcs időszakaként ismert. Számos típus első felszállása, bemutatása, hadrendbe állítása köthető ehhez a hónaphoz, illetve általánosságban az adott évre vonatkozó állami megrendelések teljesítése is jórészt december folyamán történik. Nem történt másképp ez idén sem, ugyanis Oroszország hivatalosan is bemutatta az Sz-70 Ohotnyik – avagy magyarul Vadász – névre keresztelt pilótanélküli légijármű második, immár közel teljes értékűnek számító példányát.

Bár a típus szűzfelszállására már 2019 augusztusában sor került, az Ohotnyik első prototípusa még számos tekintetben különbözött a jelenlegi példánytól. Többek között számottevő, a harci tevékenység közben elengedhetetlennek számító fedélzeti rendszer hiányzott az első példányról, amely inkább szolgált egyfajta repülő tesztplatformként, mint a sorozatgyártáshoz közel álló termékként. A decemberben bemutatott példány esetében immár minderről nincsen szó, ugyanis számos tekintetben megújult, bár alapvető külső karakterisztikái változatlanok maradtak.

„A nyilvánosan elérhető információk alapján a 14 méter hosszú és 19 méter széles csupaszárny konstrukciójú Ohotnyik felszálló tömege teljes fegyverzet mellett meghaladja a 20 tonnát, míg maximális sebessége 1000 km/h közelében alakul, tehát egy szubszonikus típusról beszélhetünk”

Figyelembe véve a csupaszárny kialakítás jellegzetességeit, illetve az ilyen alapon megalkotott külföldi analógokat, ezen forma nem is kedvező a szuperszonikus sebességtartományban. Ám nem is ez a cél, hisz akár a B-2 Spirit stratégiai bombázó, vagy az RQ-170 Sentinel felderítő drón, úgy az Ohotnyik esetében is a tervezés során a fő fókusz az alacsony észlelhetőségre irányult, amelyre leginkább ez a konstrukció az alkalmas. A csupaszárny kialakítás további előnye az ugyanakkora méretek mellett elérhető magasabb terhelhetőség. Noha a manőverezősége e típusoknak elmarad a hagyományos – például deltaszárnyú – vadászgépekhez képest, mégis az általuk betöltött feladatkörben nem is az agilitás, hanem a nagy terhelhetőség, és az elérhető legkisebb radarkép a lényeges.

Noha nyilvánosan nem ismert sem az Ohotnyik szerkezeti tömege és lehetséges hatótávja, sem az általa a belső fegyvertérben hordozható fegyverzet mennyisége, orosz források egybehangzó állítása szerint a típus terhelhetősége közelíti egy ugyanezen kategóriájú ember vezette vadászbombázóét. Miután külső méreteit tekintve az Ohotnyik gyakorlatilag megegyezik a Szu-57-tel, így nem kizárható, hogy az unifikáció és egyszerűbb fejlesztés/gyártás érdekében átvételre került utóbbi fegyvertere.

„E pontban fontos megemlíteni az elnevezések tisztázása érdekében, hogy az Ohotnyik esetében nem egy pilóta nélküli vadászgépről beszélünk. Az Ohotnyik egy többfeladatú pilóta nélküli nehéz légi jármű – az eddigi legnagyobb az orosz fejlesztések között – amely egyaránt alkalmas felderítő és földi csapásmérő feladatokra vagy épp légi célpontok megsemmisítésére”

Az Altiusz és a Szíriában már bizonyított Orion – hivatalos kommunikációban immár Inohogyec – drónokkal szemben az Ohotnyik főbb feladata közé tartozik az ellenséges légi járművekkel szembeni harc, amelyhez az orr szekcióban elhelyezett fedélzeti radar szolgál segítségül.

A prototípushoz képest a legnagyobb újdonságot az átdolgozott, szögletes fúvócső képezi, amely egyedülállónak számít a modern orosz repülőiparban. Ugyanis általánosságban pár kivételtől eltekintve a katonai sugárhajtóművek – főképp az utánégetővel rendelkező típusok – mind kör alakú fúvócsővel rendelkeznek. Miután a szerkezeti, illetve az utánégetés okozta terhelések egyenletes elosztására a kör keresztmetszet a legalkalmasabb a repülőiparban ez honosodott meg hosszú évtizedeken keresztül. A változás igényét az alacsony észlelhetőség hozta el, miután egy repülőgép nemcsak radar, de hőképpel is rendelkezik, amelynek legfőbb kibocsátója maga a hajtómű. A környezetéhez képest magasabb hőképet detektálva pedig az infravörös – IR – alapon működő, főképp kisebb hatótávolságú, légiharc illetve légvédelmi rakéták meg tudják semmisíteni az esetleg radarral nem befogható légi célpontokat.

Az infravörös tartományban történő jelcsökkentés egyik legjobb módszerének pedig a szögletes fúvócső bizonyult, ugyanis jelentős mennyiségű hűtőlevegő beáramlásával gyakorlatilag hatékonyabban „keveri el” a környező levegővel a hajtóműből kiáramló forró gázokat kör keresztmetszetű társához képest. Az infravörös sugárzás csökkentésével pedig a detektálási távolság is csökken, avagy az ellenfél optimális esetben már csak túl későn tudja csak észlelni a felé közeledő repülőgépet.

„Ráadásként – köszönhetően a lapos fúvócsőnek -nemcsak az infravörös tartományban csökken az észlelhetőség, de egyben maga a sárkány mérete is csökkenhetett, ezáltal redukálva annak radarképét”

A lapos fúvócső bár több hadrendbe állított alacsony észlelhetőségű típusnál – így például az ikonikus F-117 vadászbombázó, vagy az első ötödik generációs vadásznak számító F-22 – megjelent, mégsem vált tömegesen elterjedtté. Noha még a Szovjetunió is kísérletezett a maga szögletes fúvócsövével, annak fejlesztése az ország 1991-es összeomlásával félbeszakadt és csupán az Ohotnyik fejlesztése kapcsán került újra reflektorfénybe.

Ugyanis egy szögletes hajtómű megtervezése rengeteg modellezést, speciális anyagokat és erőforrásokat igényel. Ráadásul az Ohotnyikhoz hasonló szubszonikus típusokon túl már erősen szembeötlőek a lapos fúvócső hátrányai. Egyik oldalról keresztmetszete okán a lapos fúvócső visszafojtja a hajtómű által generált tolóerő maximumát, ami egy nagy manőverezhetőségű szuperszonikus vadászgép esetében kritikus fontosságú szempont. Továbbá még a speciális anyagok használata ellenére is az utánégetés hatására jelentkező jelentős hőterhelés sokkalta hamarabb okoz fáradásos repedéseket, és ezáltal végső soron törést a fúvócsőben, gyakorlatilag idő előtt leamortizálva azt.  Nem véletlen tehát, hogy az 1980-90-es évek szülöttének számító F-22 F119 hajtóművén túl az összes többi ötödik generációs vadászgép a hagyományos kör alakú fúvócsöveket alkalmazza, amelyek infravörös tartományban történő árnyékolása már szintén megoldott, mint az látható az F-35 Pratt & Whitney F135 kódjelű erőforrása esetében.

Ennek fényében kellő óvatossággal kezelendőek azon nyilatkozatok és állítólagos illusztrációk, amelyek azt állítják, hogy az Ohotnyikon túl hamarosan a Szu-57 is megkaphatja ezen szögletes fúvócsövet. Egyszerűen a Szu-57 esetében annak beépítése több hátránnyal, mint előnnyel járna, és további feladatokat gördítene az amúgy is késésben lévő Izgyelije 30 hajtómű fejlesztése elé, amely sorozatgyártása a legújabb hírek szerint csupán 2027-ben indulhat meg.

Ahogy a Szputnyik rádiónak nyilatkozó Viktor Litovkin nyugalmazott ezredes is fogalmazott, az Ohotnyik legfőbb előnye a többi hasonló típussal szemben a működés során alkalmazott magas fogú mesterséges intelligencia.

„Ezen rendszerek révén ugyanis az Ohotnyik nemcsak a Szu-57 – illetve a későbbiekben a Szu-75 – szárnysegédjeként tud működni, de a kommunikációt esetlegesen blokkoló erős ellenséges ellentevékenység alatt autonóm feladat végrehajtásra is képes”

Bizonyos esetekben több Ohotnyik akár egyfajta rajként együttműködve automatikusan oszthatja ki egymás közt a felderített és kijelölt célpontokat.

Sőt, az Ohotnyik egyszerre alkalmas mind a Szu-57-tel tandemben, mind pedig egy földi operátorral együttműködni. A TASzSz információi szerint egyidejűleg egy Szu-57 négy Ohotnyik műveleteinek koordinálására lesz képes. Részben az Ohotnyik fejlesztése, és a csapásmérő dróntechnológia fontosságának megértése következtében történt változás a Szu-57 programban is. Az eredeti tervekkel szemben a Szuhoj tervezőiroda mégis kifejleszti utóbbi kétüléses verzióját. Ám a hagyományos kétüléses vadászgépekhez képest itt a másodpilóta szerepe nem a fegyverzet kezelésére, illetve a célpontok kijelölésére, hanem éppen a drónok koordinációjára irányul.

„Az Ohotnyik egyaránt képes az ember vezette típusok fegyverzetének széleskörű alkalmazására a légi harc rakétáktól kezdve egészen az irányított lövedékek használatáig, ezáltal gyakorlatilag jelentősen kibővítve a vezérgépként szolgáló Szu-57 képességeit”

Kivételt vélhetően egyedül a hiperszonikus fegyverek jelenthetnek, mivel ahogy Roman Guszarov, az Avia.ru portál főszerkesztője is kiemelte azok optimális indítási sebessége az Ohotnyik által nem elérhető szuperszonikus tartományban van.

500 kilogrammos FAB-500 M-62 bomba oldása az Ohotnyikról.

Felmerülhet természetesen az olvasóban a kérdés, mégis miért van szüksége Oroszországnak egy ekkora és ilyen összetettségű eszközre? Nos, a válasz az egyre inkább a digitalizálódó harcmezőben, illetve azon alapulva a haderőknek a pilóta nélküli eszközök irányába történő eltolódásában keresendő.

„A jelenleg is zajló, ám igazán csak az elkövetkező évtizedekben kibontakozó harctéri forradalom részeként az ember vezette eszközöket – legyen szó vízi, légi vagy szárazföldi típusokról – fokozatosan kiegészítik a személyzet nélküli analógok”

Ezek nemcsak nagyobb számban, és az ember vezette típusoknál olcsóbban tudnak operálni, de a haderők számára a legfontosabb erőforrást óvják meg, magát a szolgáló személyzetet. Ugyanis akármelyik haderőnemet nézve a legfőbb értéket maga a kiképzett és rutinos katona jelenti, akinek elvesztése, majd pótlása igazán nem is pénzben mérhető veszteséget jelent. Viszont ezen eszközökkel a hadviselés egy új módja jelenik meg, ahol ember nélküli eszközök távirányítással, vagy autonóm üzemmódban támadhatnak ellenséges célpontokat vagy keveredhetnek harcérintkezésbe.

Mindazonáltal az ember, mint komponens adta limitációk szintén csökkenthetők a személyzet nélküli járművekkel. Míg például egy repülőeszköznél nincsen szükség pilótafülkére, addig egy szárazföldi járműnél jóval kisebbé válik a páncélozandó terület nagysága, hisz ember helyett mindössze magát a vezérlő elektronika, és bizonyos részt a szenzorok védelmét kell ellátni. Ráadásul az ember vezette típusokhoz képest olcsóságuk és könnyebb előállíthatóságuk folytán nagyobb számban is válnak bevethetővé ezen eszközök akár önállóan, akár a már említett csoportos – avagy raj – formációban.

„Utóbbival felettébb könnyűvé válhat például ellenséges légvédelmek túlterhelése, illetve megsemmisítése, amelyet követően az ember vezette típusok már biztonságosan jelenhetnek meg az adott légtérben”

Példának okáért egy Szu-57 vezette négy gépes rajon belül nem is feltétlen kell mindegyik Ohotnyiknak támadó felszereltségűnek lennie.  Egyrészt egy szem Sz-70 is többlet fegyverzetet biztosít a Szu-57 alap munícióján túl, másrészt a vezérgép előtt több tíz kilométerrel haladva az Ohotnyik raj korábban azonosítja az ellenséges erőket, megadva a lehetőséget az irányító gép számára, hogy milyen fegyverzetet, illetve taktikát alkalmazzon ellenük. Míg mondjuk a felderítő feladatkörű Ohotnyik azonosítja a célpontokat, a kommunikációs továbbítja azt a Szu-57 vezérgépnek, amely a rajban található csapásmérő Sz-70-nek parancsot adva megkezdi a légi harcot. A harci érintkezéstől távol lévő Szu-57 eközben biztonságos távolságból láthatja át az eseményeket, saját épségének veszélyeztetése nélkül.

Ahogy a Gazeta.ru-nak nyilatkozó Gyenyisz Fedutyinov megjegyezte,

„az Ohotnyik legközelebbi nyugati analógjaként az Egyesült Államok haditengerészete által ígéretesnek talált, ám végül nem rendszeresített X-47B tekinthető”

Mint ahogy azt a Beszpilotnaja aviacija című újság főszerkesztője is elmondta, bár az X-47B első felszállása mintegy 10 évvel megelőzte az orosz típust, csapásmérő feladatkör tekintetében az Egyesült Államok haditengerészete nem kíván még egyelőre a drónok felé fordulni. Az X-47B viszont bepillantást nyújthat az Ohotnyik lehetséges maritim jövőjébe is.

Ugyanis ahogy a légierő tekintetében, úgy a haditengerészeti repülés is aktívan érdeklődik a pilótanélküli eszközök alkalmazása iránt mind csapásmérő, mind felderítő vagy akár tanker szerepkörben. Ez pedig mellékágon új szerepet, és a gyakorlatban végre kézzel fogható igazi képességet biztosíthat az Admiral Kuznyecov számára. Egy esetleges navanizált Ohotnyikkal ugyanis nemcsak drasztikusan lehetne növelni a Kuznyecov légi flottájának kapacitásait a Szu-33 és MiG-29K típusokhoz képest fényévekkel fejlettebb eszközzel, de a legnagyobb problémát jelentő pilótahiányra is orvosságot jelenthet. Elég csak Törökország próbálkozásaira tekinteni, amely F-35B hiányában az Anadolu nevű helikopter hordozóját a forgószárnyas technika mellett a Bayraktar és TAI vállalatok hazai fejlesztésű haditengerészeti drónjaival kívánja ellátni.

„Az Sz-70 Ohotnyik sorozatgyártása a tervek szerint a novoszibirszki Cskalov Repülőgépgyárban zajlik majd a jövőben. A NAPO/NAZ-ként ismert gyáregység felelős többek közt a Szu-34, illetve a továbbfejlesztett utódjának szánt Szu-34M vadászbombázók sorozatgyártásáért, valamint a szintén Szuhoj nevével fémjelzett Superjet gyártásában is aktív szerephez jut”

Az Ohotnyikon túlmenően mindenképp érdemes egy apró kitekintést tenni az orosz repülőgépipar diverzitásába a vadász típusok gyártását illetően. Míg például a Szu-35Sz példányok a Szu-57-tel együtt jelenleg a Komszomolszk-na-Amure-ban található Jurij Gagarin Repülőgépgyárban készülnek, addig a kétüléses Szu-30 család, és annak továbbfejlesztései – a Szu-30M2 kivételével – már az irkutszki Irkut égisze alatt öltenek formát. Hasonlóan az említett Szu-34 novoszibirszki gyártmány, míg a szebb napokat is látott és vélhetően immár csupán nevét megtartó Mikojan-Gurjevics példányok manufakturális gyártása a Moszkvai területen található Luhoviciben zajlik.

Ahogy az Egyesült Államok esetében, úgy a fennmaradás érdekében az orosz politikai vezetés is igyekszik minden repülőgépgyárnak folyamatos hazai megrendeléseket biztosítani, és ezért is eshetett a választás az Ohotnyik esetében Novoszibirszkre. Míg a jövőben Komszomolszk-na-Amure fokozatosan a Szu-57, és a még fejlesztés alatt álló Szu-75 Checkmate példányok előállítására áll át, a Szu-35Sz gyártósora a Szu-30SzM mellé Irkutszkba települ – és megindul a két típus közötti jelentős rendszerszintű és gyártási optimalizációt jelentő Szu-30SzM2/SzMD program. Bár az Irkut fő attrakcióját így is a nagy reményekkel illetett MSz-21 keskenytörzsű utasszállító fogja jelenteni. A Szu-34, illetve a Szu-34M gyártásának kifutásával viszont a jelentős modernizáción és fejlesztéseken átesett NAPO megrendelés állomány nélkül maradna, így immár érthető miért Novoszibirszkre esett a választás.

A Rosszija-24 csatornának nyilatkozó Alekszej Krivorucsko védelmi miniszter-helyettes közlése szerint

„az Ohotnyik megrendeléséről szóló szerződést a felek az elkövetkező fél év során véglegesítik, míg az első sorozatgyártott példányok várhatóan 2024-ben jelenhetnek meg a csapatoknál”

A 2024-es dátumot az Izvesztyija információi is alátámasztják, amelyek szerint az Ohotnyik rendszeresítése a 2024-2033 közti állami fegyverkezési program – GPV – egyik fontos fejezete. Az Izvesztyija információi szerint maga az Ohotnyik program eddig mintegy 6 milliárd rubelbe – jelen árfolyam szerint 81 millió dollár – került, amelyhez hozzátartozik a prototípusok egyenkénti 1,3 milliárd rubeles – 17, 62 millió dollár – ára. Összehasonlításképp a már sorozatgyártás alatt álló Szu-57 egy prototípusa 4, míg sorozatgyártott példánya 3 milliárd rubelbe – 54,22 és 40,66 millió dollár – kerül orosz belpiaci árak szerint.

„A csapásmérő, illetve autonóm működésű drónok megjelenése természetesen nem jelenti az ember vezette típusok alkonyát, de belátható időn belül jelentős változás fog kibontakozni a harctereken. A távoli jövőt illetően bár cél az emberi tényező minimalizálása a harcászatban, ám még maguk a fejlesztő országok sem tudják pontosan megmondani, vajon mikorra, és milyen léptékben csökkenhet le az ember szerepe”

Egyesek már a még pontos követelmény rendszerrel sem rendelkező hatodik generációs vadászgépek sajátságaként említik a pilóta nélküliséget, mások szkeptikusabbak a témában. Kétséget kizáróan az automatizálás szempontjából a légierő a vezető haderőnem világszerte, de még minden erőfeszítés ellenére is az elkövetkező évtizedekben bőven szükség lesz képzett pilótákra.

Ám az Ohotnyik rendszeresítésével a dróntechnológia terén korábban hátul kullogó Oroszország immár hatalmas ugrást végrehajtva az elsők közé kerülhet.