A Gazeta.ru által megszellőztetett kínai információk szerint a Középső Birodalom közel 10 éves szolgálatot követően megválna legelső repülőgép-hordozójától. A hírek szerint nem kizárt, hogy a szabályos vadkeleti történettel Kínába szállított, karrierjét még Rigaként, majd Varjagként kezdő Liaoninget áruba bocsájtják. Megérné-e Oroszországnak visszavásárolni a Kuznyecov egykori testvérhajóját, és milyen kihívásokkal néz szembe az orosz flotta a repülőgép-hordozók terén?

A pekingi központú, alapvetően a nagykövetségek és a Kínában élő külföldiek számára készülő Beijing Today hetilap szerint az elmúlt évek drasztikus flottafejlesztése, illetve kapacitásbővítése kapcsán felmerült a kérdés, mi legyen a hadrendben álló idősebb egységek sorsa. A Gazeta.ru által szemlézett írás úgy véli, az eredetileg a szovjet flotta számára készült Liaoning hamar eladósorba kerülhet. A Liaoning ugyanis karrierjét 1985-ben a nyikolajevi hajógyárban az Admiral Kuznyecov testvérhajójaként kezdte Riga majd Varjag néven, és a portálunk által is bemutatott kalandos módon került át Ukrajnából Kínába.

„Hiába a majdnem 10 évig tartó modernizáció, és az egykori szovjet tervdokumentáció átvétele, az első kínai hordozó lassan újabb költséges fejlesztésre szorul”

Miután viszont szinte folyamatosan épülnek immár kínai tervek alapján az újabb, a Varjaghoz képest jócskán átdolgozott, és nagyobb vízkiszorítású egységek, kérdéses, hogy mennyire érné meg felújítani a legelső kínai hordozót. Ugyanis az újabb példányok hadrendbe állításával a Liaoningre egyre inkább csupán a kiképzési feladatok hárulnak, és társaihoz képest kisebb harcértéket képvisel. A Beijing Today szerint Kínának érdekében állna a Liaoning értékesítése egy lehetséges külföldi vásárló részére, amelyek közül kiemelt helyen szerepel Oroszország és India.

A CGTN rövid összefoglaló videója a kínai hajófedélzeti repülés kezdeteitől napjainkig. 

Elsőként érdemes a kevésbé valószínű vásárlóval, Indiával kezdeni. Az ország jelenleg egy aktív hordozóval, a karrierjét még a Kijev-osztály tagjaként Baku néven kezdő, a szeverodvinszki Szevmas hajógyár által jelentősen átalakított INS Vikramadityaval rendelkezik. Mellette vélhetően 2022-ben szolgálatba áll az első hazai tervek alapján gyártott hordozó, az INS Vikrant, ám a Kína részéről vélt fenyegetés szempontjából az új-delhi kormányzat aktívan érdeklődik egy harmadik egység beszerzése iránt. Ezzel pedig meg is válaszoltuk a kérdést.

„A két ország közt egyre csak növekvő geopolitikai feszültség következtében teljes egészében kizárt, hogy Inda kvázi riválisától szerezzen be haditechnikát”

Mintha Oroszország az Sz-400 légvédelmi rendszer helyett Patriot ütegeket telepítene Moszkva védelmére. Legjobb szcenárióban maximum orosz közvetítéssel juthatna el a Liaoning Indiába, ám utóbbi eshetőség valószínűsége is konvergál a nullához. Oroszország ezzel elvesztené a kínai exportpiacát, míg Kína vélhetően külön szerződésben szabályozná a tovább értékesítés tilalmát.

Így a legfontosabb kérdés, hogy szüksége van-e Oroszországnak az egykori Varjagra? A bonyolult választ úgy lehetne leegyszerűsíteni, hogy gyakorlatilag igen, de mégse. A története során főképp meghajtó rendszer problémáitól szenvedő Kuznyecov mellé a repülőfedélzeti képességek bővítéséhez, illetve fenntartásához kifejezetten előnyös lenne egy második hordozó hadrendben tartása. Viszont, ahogy azt a Gazeta.ru-nak nyilatkozó Vlagyimir Komojedov, a Fekete-tengeri Flotta egykori parancsnoka is felvázolta,

„Oroszországnak teljesen új gyártású, a modern harctéri és üzemeltetési körülményeknek megfelelő hordozóra van szüksége”

Bár az 1983-as, gerincfektetésű Kuznyecovnál testvérhajója két évvel fiatalabb, és a 2012-ig tartó időszakban mély modernizáción esett át, mégis ugyanarról a dizájnról van szó minimális változtatásokkal. Továbbá bár vélhetően a Kuznyecov Achilles-sarkának számító olajkazánok terén a kínai példányok jóval jobb állapotban vannak orosz társaikhoz képest, mégis ugyanarról a problémás típusról van szó, amely semmilyen szinten nem jelentene előrelépést a flotta képességeit illetően.

Ráadásul maga a beszerzés csupán egy aspektus, a hordozókat üzemeltetni is kell. Ennek egyik része maga a hordozócsoport – CSG, Carrier Strike Group –, avagy a repülőgép-hordozók sose egyedül, hanem egy ilyen formáció részeként mozognak. Míg a hordozóra jórészt a hajófedélzeti repülőüzem hárul, addig magát a védelmet, illetve az offenzív kapacitásokat a kísérőhajók biztosítják. Bár a hordozócsoport összetétele országonként eltérő, mégis tartalmaznia kell rombolókat, és fregattokat a légvédelem, illetve az ellenséggel szembeni támadóerő biztosításaként, ellátóhajókat, valamint potenciálisan tengeralattjáró kíséretet is. Tehát nem elég csupán egy hordozót rendszeresíteni – mivel az önmagában védtelen – hanem egy egész hordozócsoportot kell hozzá kiépíteni. Ezáltal hiába lenne immár két hordozója Oroszországnak, ahogy azt a Kuznyecov szíriai bevetése is mutatta, a megfelelő számú kísérőhajó biztosítása már problémát jelent a flotta állománya számára.

„Az úgynevezett kékvízi képességek kiépítésében az első lépcsőfok a szükséges fregattok és rombolók megépítése, a hordozó már a következő etap része”

A másik kérdés a lehetséges bázis helyszíne. Ugyanis jelenleg az Északi Flotta zászlóshajójaként az Admiral Kuznyecov honi bázisa a Kola-öböl mentén fekvő Szeveromorszk. Ahogy Ilja Kramnyik, az IMEMO RAN kutatója is megemlítette, bár Oroszország geopolitikai érdeke úgy kívánná, hogy az ország második hordozója a Csendes-óceáni Flottához kerüljön, ott egyszerűen nincsenek meg sem az üzemeltetési feltételek, sem egy olyan honi kikötő, amely képes lenne befogadni egy ekkora hajóegységet.

Maradt tehát ismét Szeveromorszk, viszont ott hasonló módon a már meglévő infrastruktúra költséges kibővítése szükséges két hordozó számára. Továbbá a TASzSz információi szerint több éves, bírósági perekkel is kísért eljárást követően legkorábban 2022 júniusára készülhet el Murmanszkban az a régen várt szárazdokk, amely már megfelelő méretű egy hordozó számára. Ugyanis miután 2018 októberében jórészt emberi mulasztások kulminációjának köszönhetően fedélzetén a Kuznyecovval elsüllyedt a PD-50 kódjelű úszó szárazdokk, nincsen olyan létesítmény Oroszországban, amely azt be tudná fogadni.

„Miután pedig a hordozók gyártásáért a szovjet időszakban az Ukrán SzSzK területén található 198. számú nyikolajevi hajógyár felelt, orosz területen nem épült ki a kellő gyártói-kiszolgáló infrastruktúra”

Továbbá, ahogy Kramnyik is említette, elsődleges prioritás jelenleg orosz szempontból az Admiral Kuznyecov. A jelentős késésekkel és költségtúllépéssel tarkított folyamat – a teljes összeg már meghaladja a 100 milliárd rubelt – jelen állapot szerint vélhetően 2023 végére fejeződhet be, és térhet vissza a Kuznyecov az aktív szolgálatba. A Kuznyecovra a modernizációt – igaz lehet inkább jobban illene a munkálatokra a kibővített nagyjavítás kifejezés – követően vélhetően még hajófedélzeti ezred pilótáinak kiképzésén túl körülbelül 10 évnyi aktív szolgálat várhat. Ezt követően viszont már nem megoldható az alapvetően is problémás egység hadrendben tartása, és elkerülhetetlenné válik a pótlása. Bár egyes helyekről sokat hallani, hogy a Kuznyecov állapotát figyelembe véve egyszerűbb és olcsóbb lenne a hajó azonnali kivonása a szolgálatból, majd egy új hordozó építésének megkezdése, a helyzet koránt sem ilyen egyszerű.

„Sem a kellő anyagi, sem az infrastrukturális háttér nincs meg egy hordozó építésének megkezdéséhez”

A PD-50 úszó szárazdokk elsüllyedését követően még mindig nincsen Oroszországon belül akkora dokk, amely egy Kuznyecov méretű hajót képes lenne befogadni. A kellő kapacitású és egyben megfelelő technikai felszereltségű üzem lehetséges helyszíne szintén kérdéseket vet fel. Logikus választás lehetne a már említett Szevmas, ám annak kapacitásait az atom meghajtású rakétahordozó tengeralattjárók építése, illetve a Kirov-osztályú Admiral Nahimov, és a későbbiekben a Nagy Péter rombolók modernizációja köti le.

Mint bebizonyosodott, a Kuznyecov modernizációja kapcsán, a murmanszki 35. számú „Zvezdocska” hajójavító üzem esetében kihívás egy már meglévő egység modernizációja, és vélhetően önállóan biztosan nem lenne képes egy új hordozó gyártására. A lehetséges versenyzők közül kiemelendő a távol-keleti Zvezda hajógyár, amely az elmúlt években részben koreai közreműködéssel a legmodernebb orosz hajógyárrá fejlődött, ám hasonló probléma áll fenn, mint a Szevmas esetében. Avagy jelen esetben a kereskedelmi olajtankerek, jégtörők és olajfúró tornyok jóval jövedelmezőbb megrendelései mellett nincsen szabad kapacitása, sem tapasztalata egy hordozó építéséhez.

Másrészt, Vlagyimir Poszledovnak, a kormányzat tengerészeti tanácsának a tagját idézve egy legalább 70-80 ezer tonnás vízkiszorítású – avagy a Kuznyecovnál 10-20 ezer tonnával nehezebb – új hordozó kifejlesztésének és megépítésének összköltsége elérheti az 500 milliárd rubelt. A jelenlegi árfolyamon számolva 6,7 milliárd dolláros összeg ráadásul még nem is a végső szám, miután Poszledov szerint is 10-20 százalékos – avagy akár 100 milliárd rubeles, azaz 1,35 milliárd dolláros – költségtúllépés teljesen elképzelhető. Viszonyításképpen a 2021-re vonatkozó teljes orosz védelmi szektorra fordítandó költségvetés összértéke 3113 milliárd rubelt – 42,16 milliárd dollár – tett ki.

„Avagy csak egy hordozó építésének optimális összegével számolva az az egész évi védelmi kiadások 16 százalékát emésztené fel”

Viszont miképp a Kuznyecov példája is mutatja, a flotta igényeit, és az orosz geopolitikai érdekeket figyelembe véve csupán egy hordozó megléte elégtelen. Nem is beszélve a jelenlegihez hasonló, több éve elhúzódó modernizációs munkálatokról. A Kuznyecovon szolgáló légi ezredek 2018 óta gyakorlatilag nem képesek a fedélzeti repülőüzem gyakorlására, és csupán a szárazföldi létesítményeken – mint a Krímben található NYITKA – tudják jártasságukat részlegesen fenntartani.

A flottafejlesztéssel foglalkozó orosz terveket, és az átalakuló nagyhatalmi viszonyokat vizsgálva nyilvánvalóvá válik, hogy nemcsak az Északi, de a Csendes-óceáni Flotta számára is szükséges a hordozó kapacitás megteremtése. Avagy egy hordozó nem hordozó, azaz a megfelelő szintű működéshez, és erőkivetéshez minimum két hajó rendszeresítése szükséges. Sőt Poszledov az optimális számot egyenesen háromra teszi.

„Bár két hordozó építése nem jelenti azonnal az összköltségek megduplázódását, miután a közgazdaságtudomány szabályai alapján az egy egységre jutó állandó költségek – például a fejlesztésre fordított kiadások – csökkennének, mégis ezáltal még nagyobb összegről lesz szó”

Hagyományosan a haderőnemek közül a flotta fejlesztése szokott a legköltségesebb lenni, és egyes szerzők az elszabaduló védelmi büdzsé részeként Gorskov admirális kékvízi flottát megteremtő ambiciózus programját is a Szovjetunió széthullásához vezető gazdasági összeomlás okai közt tartják számon.

Itt pedig még mindig nincs vége a történetnek, révén egy hordozó értelmét veszti a fedélzetén szolgáló repülőgépek nélkül. Ennél a pontnál ismét problémába ütközik Oroszország. A Kuznyecov harci állományát képező Szu-33 és MiG-29K típusok ugyanis finoman szólva sem a csúcstechnológiát képviselik.

„Továbbá olyan működés szempontjából kritikus elemek, mint a hajófedélzeti légtérellenőrző, illetve szállító repülőgép, vagy épp tanker a Szovjetunió felbomlásának következtében nem is jelentek meg a Kuznyecovon”

A Szu-33 alapvető problémája, hogy egyszerűen túl nagy a hordozón való üzemeltetéshez, gyártása évtizedekkel ezelőtt leállt, fedélzeti rendszerei és avionikája elavult, az alacsony darabszám mellett pedig nem érné meg modernizációjuk.

Bár a MiG-29K már frissebb gyártmány, mégis alapvetően a 40 éves MiG-29 platform modernizációja, és képességei már nem teljesen elégségesek a modern hadszíntérre. Az új hordozóhoz tehát új hajófedélzeti típusok is szükségesek.

„Noha hallani a Szu-57, illetve az orosz katonai repülőipar üdvöskéjének szánt Szu-75 „Checkmate” navanizálási terveiről, még kérdéses, hogy ezek megvalósulása egyáltalán mikor kezdődhet meg”

Továbbá ahogy a légierők esetében, úgy a haditengerészeti repülés terén is a jövőben jelentős tér nyílhat a pilóta nélküli csapásmérő, felderítő vagy éppen tanker típusok számára, így az sem elképzelhetetlen, hogy Oroszország az Sz-70 „Ohotnyikon” túl újabb fejlesztéseket telepít a Kuznyecov mellett leendő hordozóira. Utóbbi ráadásul nemcsak a hadrafoghatóságot és üzembiztonságot javítaná – miután a Kuznyecov 30 éve alatt nem volt olyan időszak, mikor egyszerre tucatnál több pilóta volt képes a hajóról történő fel- és leszállásra –, de a modern flotta méregfogát jelentő pilótahiányon is enyhítene.

A Grumman E-2 Hawkeye szovjet analógjának szánt Jak-44 légtérfelderítő repülőgép prototípusa az akkor még Tbiliszi nevet viselő Admiral Kuznyecov fedélzetén 1990-ben. A tervek szerint a Projekt 1143.7 Uljanovszk hordozón debütáló típus hozta volna el a szovjet flotta számára a hiányzó légtérellenőrző – illetve átalakítással a szállító – képességeket, ám a program a Szovjetunió széthullásával az Uljanovszkkal együtt 1993-ban törlésre került. Fotó: Arszenal i PVO, https://image.isu.pub/090526115211-a662444ba1dc4e2fbdd032cc428fb9c7/jpg/page_87.jpg

Egyelőre még nem született döntés arról, vajon a jelenleg kidolgozás alatt álló, 2024-2033 közötti állami fegyverkezési program – GPV – tartalmazni fogja-e egy új hordozó építését. Viszont az idő telik, a Kuznyecov sem lesz fiatalabb.

„Ha pedig Oroszország nem tud időben dönteni az építésről, az lényegében a repülőgép-hordozó haderőnem, illetve hajófedélzeti repülőüzem végét jelentené”

Vélhetően a jelenleg a kercsi Zaliv hajógyárban építés alatt álló két Projekt 23900 osztályú helikopterhordozó munkálatai részben kellő tapasztalatot biztosítanak az orosz haditengerészet, illetve hajóépítő iparág számára egy nagyobb hajóegység gyártása során felmerülő lehetséges buktatókról. Révén a 25 ezer tonnás hordozók az 1991 óta gyártásba kerülő legnagyobb felszíni hajóegységek orosz hajógyárban, és egyfajta ugródeszkaként működhetnek a jövőbeli repülőgép-hordozó számára.

A történet pikantériája mégis inkább az, hogy a hagyományosan az orosz haditechnika egyik legnagyobb export piacának számító Kínától vásárolna Oroszország haditechnikát, még ha az eredetileg a saját tulajdonát is képezte.

„A globális nagyhatalmi erőviszonyok átalakulásának újabb mérföldkövét jelentené, ha Moszkva attól a Pekingtől szerezne be bármilyen hadfelszerelést, aki még 20-30 éve az egykori szovjet csúcstechnika megszerzésével kívánta fejlettségi hátrányát ledolgozni”

Noha szakértői szinten már felmerült, hogy Oroszország a felettébb lassan operáló flottafejlesztését kínai segítséggel gyorsítaná fel, erre azonban vélhetően nem fog egyhamar sor kerülni. Még ha évtizedes léptékben is mérhető egy-egy fregatt gyártásának ideje, Moszkva gyakorlatilag beismerné gyengeségét azzal, ha Kínától venne technikát.

Ahogy azt a korábban idézett Ilja Kramnyik említette, a fregattok és rombolók esetében az orosz fél már erősen elgondolkodott a kínai típusok hazai rendszeresítésén, ám annak megvalósulásához a két ország közti jelenleginél jóval szorosabb szövetség lenne szükséges. Természetesen érdemes hozzátenni, hogy nem komplett egységeket venne Moszkva Pekingtől, hanem csupán magát az alap hajótestet, amelyet aztán saját rendszereivel szerelne fel. Azaz a kiemelten fontos részegységek továbbra is orosz gyártásúak maradnának.

„Bár az Admiral Kuznyecov révén a repülőgép-hordozó haderőnem, illetve a hajófedélzeti repülés képességei rövid és középtávon biztosítottak, mindez jelentős hiányosságok mellett történik”

Ahhoz, hogy Oroszország ténylegesen csatlakozni tudjon a repülőgép-hordozó üzemeltető országok táborához, szignifikáns befektetések szükségesek a kormányzat részéről, illetve elkerülhetetlenné válik a hajóépítő iparág drasztikus átstrukturálása. Ám az alapvető kérdés továbbra is az, egyáltalán akarja-e mindezt Moszkva?