­Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal az egykori kommunista szombatok kapcsán arról elmélkedik, hogy miként jelent meg az irodalomban egykor a munka világa, és miért nem jelenik meg ma.

Hét ágra sütött a nap. A vagon fala még jobban felforrósította az amúgy is meleg levegőt. A téglapor beleivódott a bőrödbe és átszivárgott a szád elé kötött vékony kendőn. A kora nyári árvíz, a zöldár elöntötte a Felső-Tisza vidékét. Jómagam, harmadéves bölcsészhallgató – jövendő kultúr külügyér – nagyokat fújtattam, és megigazítottam a kezemen a kirakodásra váró tégla reszelős hatását csökkenteni hivatott kesztyűt. Társam, a hazai újságírás legrégibb lapjának, a munkásmozgalmat dédelgető Népszavának majdani gondos olvasószerkesztője szeme előtt a verítéktől még nem a betűk folytak össze, hanem a falusi vasútállomás monarchiabeli épületének kontúrjai. Harmadik rakodótársunk, a jövendő fiatal írótehetség, aki később a puha diktatúra időszakában ösztöndíjasként járja be az Egyesült Államok útjait, a nevezetes 66-osat is, elfojt egy szitkot magában. Valamennyien az építőtábor gyönyöreit élveztük, nem gondolva az önként felajánlott szocialista építőmunka kötelességére.

„Ismerős kép villan fel előttem. A Kreml udvarán a fiatal szovjetállam vezetője, Lenin egy hatalmas gerenda végét tartva segít a rendcsinálásban. A kép feltehetően nem beállított, a polgárháború viszontagságaitól szorongatott országban nem igazán gondoltak a PR kínálkozó lehetőségeire”

Helyreállítani a több éves háborúban szétzilált országot életbevágóan fontos volt. És ha az első ember hívott, akkor nem volt mese. Menni kellett. Önként és dalolva. Közismert oroszul is a mondás: „Minden kezdet nehéz”.  A szovjet történelem gondos histográfusai megörökítették, hogy bizony az első kommunista szombaton alig 15-en vettek részt, közülük 13-an voltak párttagok.

Ám nem volt megállás. Főként miután Lenin 1919 júliusában lelkesítő cikket írt az önkéntes építőmunka mellett, kiemelve a munkásosztály hősiességét, amivel gyakorlatilag is hozzálátott a szocializmus építéséhez.

„Ettől kezdve az önkéntes építőmunka, mint jövőt építő fegyver került be a gazdaság arzenáljába. És ha a haza hívott, nem mondhattál nemet, annak komoly következményei is lehettek”

Ne gondoljuk azonban, hogy ez szemben ment a kor „fő áramlatával”. A boldogabb jövő építésének lehetősége és vágya benne volt a levegőben. Ébren tartásában olyan jeles írók is részt vettek, mint Valentyin Katajev (1897-1986) regényével a „Hurrá!”-val. 1931-ben Magnyitogorszkban grandiózus ipari komplexum építésébe kezdtek. A korábban a kispolgári életforma ostorozásában már hírnevet szerzett író most egy új műfajban, az úgynevezett „termelési regényben” elevenítette meg a gigászi munkát. A cselekményt egy napba sűrítve az aktivista irodalmi irányzat egyik legmutatósabb, sodró lendületű alkotását hozta létre, ami különleges helyet foglalt el az író gazdag és sokszínű életművében. Becsületére legyen mondva, a művet, amiből film is készült és agitatív színpadi változatát országszerte játszották, soha nem tagadta meg.

„Mi több, a mű példaképe lett a dolgozó ember életét, a munkát bemutató regényeknek, s a munkában más jeles alkotók is részt vettek. Aligha hihetjük, hogy kényszer nyomására, hiszen valamennyien kegyeltjei vagy befogadott alakítói voltak a gazdag szovjet literatúrának”

A szovjet irodalom egyik legeurópaibb alkotója Ilja Eherenburg (1891-1967) 1932 nyarán és őszén elutazott a szénszállítás felgyorsítását szolgáló Moszkva-Donbassz vasútvonal építésére, és 1934-ben már meg is jelent sokat bírált termelési regénye  „A második nap”. Furcsa kuriózuma a kornak, hogy a szerző vette a bátorságot, és a könyv megjelenése után elutazott Voronyezsbe, hogy megkeresse az építkezésen nem éppen önkéntes, kommunista szombati munkát végző Oszip Mandelstamot.  Ehrenburg egyébként azok közé tartozott, akik a hruscsovi „olvadás” folyamatába bekapcsolódva műveikben elsőként ítélték el a sztálini személyi kultuszt.

„Persze ne higgyük, hogy csak remekművek születtek, ahogy a nem csak „társadalmi kényszer” alatti önkéntes munka sem bizonyult mindig kiemelkedően eredményesnek”

Sok volt az irodalomban is a hamis próféta és botcsinálta szerző, akik a munkásság életének sablonos ábrázolásával próbáltak karriert csinálni. Ám az vesse ránk az első követ, aki azt hiszi, hogy ez csak orosz-szovjet sajátosság. Ki emlékszik a Petőfi kortárs Jámbor Pálra, alias Hiadorra. A honleányok keble az ő verseitől dagadt, s nem az örökké izgága, forradalmár költőétől, aki amellett, hogy évekkel később hősi halált halt Segesvárnál, az Életképek kapitalista szellemű főszerkesztője ellen az első írói sztrájkot szervezte honi irodalmunkban.

Maradjunk hát a minőségnél. Érdekes, hogy a munkásságában kiegyensúlyozott, és pályája második felében elsősorban a természet védelmét középpontba állító Leonyid Leonov (1899-1994) is szentelt regényt a szocialista építés lázának a „Megindul az erdő”-t (Соть). Munkásságában azért felismerte a létező szocializmus gondjait, és 1990-ben aláírta a 74-ek levelét, ami végső soron a párt vezető szerepének az elutasításához, és a Szovjetunió felbomlásához vezető út első, igen hangsúlyos állomása volt. Tempora mutantur – változnak az idők.

„Legyen szabad emlékeztetnem rá, hogy a munka, mint téma, a munkásember ábrázolása az iparosodásban nem volt ismeretlen más irodalmakban sem. Sok más szerző mellett a legegyértelműbben az amerikai Upton Sinclair (1878 –1968) életművében ismerhető fel”

 Most vegyük szemügyre az úgynevezett „létező szocializmust”. Mint minden ötlet, csak addig jó, amíg egyes lelkes apparátcsikok nem kívánják túlteljesíteni. Ez a túlteljesítés az átka mindennek. Mondhatnánk azt is, hogy a politika pokolig vezető útja a „túlteljesítés macskaköveivel van kikövezve”. A kommunista szombatok önkéntes ragálya átterjedt, – igaz szerényebb méretekben – a szocialista közösség országaira. Még a tábor sok mindenben sokáig ellenálló és külön utakat járó legvidámabb barakkjára, Magyarországra is. És beszüremlett mindenki életébe.

A nyolcvanas évek elején, a gulyásszocializmus tollasodó időszakában a több ezer újságírót tömörítő szuperintézmény közösségi telkén vásároltunk egy kis nyaralót, és tavasztól őszig a ráckevei Duna-ág partján töltöttük lányainkkal a hétvégeket. Ha hideg sörre támadt kedvünk, vagy egy kis teniszezésre, akkor átsétáltunk a szomszédba, a Csepel Vas és Fémművek üdülő telepére. Itt büfé, borpince, sportpálya – igaz csak aszfalt borítású – kínálta szolgálatait – beengedték a szerényebb szomszédvár lakóit is. A fabungalókat konyhával és ebédlővel felszerelt emeletes kőépület, medence egészítette ki. A kis település főterén szerény réztábla bújt meg, csepeli proli ifjak neveivel. Nagy, Kiss, és a viselőjük hovatartozásáról „beszélő nevek”: Kőműves, Lakatos, Asztalos, Kovács – egyszerűségükben is árulkodók. Ők voltak, akik a hétvégeken lejártak ide munkájukkal, amolyan „kommunista szombatokon” segíteni az építést. S amikor már állt a telep, nyáron sokgyermekes családok zsivaja verte fel a Duna parti csendet, ősszel nyugdíjasklubok, az üzemi kórusok tagjai sétáltak a csendet élvezve az árnyas fák alatt.

„Három évtized telt el, és a telep még áll. Csak kissé más képet nyújt. Az elprivatizált területen milliós, többnyire beruházási céllal emelt proccos nyaralók sorakoznak”

A közösségi épület – nem lévén őt használó közösség – omladozik. A kapu zárva, tilos a belépés, illetve csak a kiválasztott tulajdonosoknak szabad. Nyáron decensen kihalt a korábban mindig eleven part, – a nyaralók birtokosai a világ melegebb és módosabb vidékein múlatják idejüket. A két nagy közösségi stég egyikén tábla hirdeti, hogy privát használatra elkülönített.

Vajon hol lehetnek, élnek-e még az egykori építők? Utódaik voltak azok, akik a rendszerváltást elősegítendő, zsíros kenyeret nyomtak a Lenin szobor kezébe Vörös Csepel főterén? Unokáik most hol nyaralnak? Egyáltalán, nyaralnak-e? A „proletariátus fellegváraként” elhíresült nagyüzem sincs már meg, helyén tucatnyi kisebb-nagyobb vállalkozás búvik meg a régi dicsőség romjaiban.

Dolgozni kell, munka nélkül nem megy a szekér. Sem a közösségé, sem a családé. Felismert szükségszerűség. De nem lehet kényszer, rabság – ebben egyetértünk.

„Egy dolog azért fáj.  Nem a történelem kérlelhetetlen változásokat hozó mozgása. Nem a kommunista szombatok hiányoznak. Hiányzik az irodalomból a dolgozó ember, a mindennapok életének felrajzolása”

László Bencsik Sándor (1925-1999) szociográfiája, a „Történelem alulnézetben” valami ilyesmit próbált meg. A szerző a Fősped exportcsomagolójaként a saját bőrén tapasztalta meg a munkásosztály vezető szerepét a valós szocializmusban. Nem egyedül tette. Hová lettek az irodalmi szociográfia ma is élő nagy öregének, Moldova Györgynek a munkásságát folytató alkotók? Moldova „Tisztelet Komlónak”, és sok más szociográfiai könyvében őszintén és szépítés nélkül térképezte fel, mit ér az ember, ha dolgozó? Van-e bátorság valakiben, hogy tovább vigye a harmincas években elkezdett, és az „átkosban” félszáz kötettel kirukkoló, majd elhaló sorozatot? Miféle következtetésekre ébresztenének rá mai szerzői, ha találnának kiadót a folytatására?

„Társadalmi munka, építőtábor, brigádnaplóba vésett felajánlások – nyomás alatt születtek vagy anélkül, önként vállaltak vagy elszenvedtek  – ma már csak emlékek. A múlté lettek, mint a kor jó néhány rekvizituma. A rémes munkatáborok, amelyeket politikai erőszak hozott létre. De nem tűnt el az önként felajánlott segítség, a tenni akarás a köz javára”

És nem csak nálunk. Világhírű filmsztár vagy az életet most kezdő, a munka monoton mókuskerekébe belefásult kisember menekvése valahová a világ végére, hogy önkéntesként segítsen embertársain. Ma már nem csodálkozunk ezen. De vajon a hálátlan utókor gyermekei meglátják-e valaha nagyszüleik neveit az elkótyavetyélt üdülőtelepen? Megtalálják-e lassan feledésbe merülő elődeik „bűneinek” nyomát, a megszenvedett történelem rézbe vésett tanúságát?