Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal egy romantikus lélek rejtelmeibe vezet el bennünket. Olyan íróval ismerkedhetünk meg, aki lírai megjelenítője nemzedéke útkeresésének és helytállásának a nehéz esztendőkben. Konsztantyin Pausztovszkij az emberi és írói tisztesség élő példája volt. Úgy élte le az éltét, hogy nem írt egyetlen dicsőítő mondatot a szovjet nép nagy vezéréről, Sztálinról, nem lépett be a pártba, s egyetlen írótársát elítélő dokumentumot sem írt alá. A kort ismerve, ez önmagában megsüvegelendő, de ha ez nem lenne elég, még írni is tud. De még hogyan?! Az orosz irodalmi hagyományokat folytatva a kispróza nagy lírikusaként tartjuk számon. Marlene Dietrich isteníti, és négyszer még a Nobel-díjra is jelölték…

Négyszer jelölték Nobel-díjra – egyszer sem kapta meg.

Ne kérdezzék, hogy miért.

Évtizedeken át iskolai tananyag volt számos műve. Az orosz nyelv tisztaságának, a cselekményvezetésnek, és a szépirodalmi stílusnak legragyogóbb mintái. Annak ellenére, hogy szerzőjük ereiben ukrán, lengyel és török vér csörgedezett. Az orosz-török háborúban fogságba esett kozák-ukrán nagyapja török asszonyt hozott feleségül, így keverve meg a vért a családban. Évtizedeken át tanította ifjabb kollégáit a moszkvai íróiskolában. Arra, ami reménytelen, amire talán nem is lehet. Neki sikerült. Kezei közül olyan írók kerültek ki, mint Vlagyimir Tyendrjakov, Grigorij Baklanov, Jurij Bondarev, Jurij Trifonov. Egyik tanítványa, Inna Goff így emlékezett meg róla:

„Birtokában volt a Tanító ritka képességének. Képes volt megteremteni az alkotás különleges, titokzatosan nagyszerű légkörét”

Még életében annyian jelentkeztek összegyűjtött műveinek kiadására, hogy a kiadó le kellett, hogy mondja az akciót, nem volt annyi kapacitása, papírja. Végül „csak” 250 ezer példányban adták ki.

Az emberi és írói tisztesség élő példája volt, ebben senki és semmi nem gátolhatta. Közbenjárt, hogy Alekszandr Szolzsenyicin lakást kapjon Moszkvában. Tiltakozó levelet írt az SZKP KB főtitkárának, Leonyid Brezsnyevnek Sztálin visszacsempészése ellen a szovjet történelembe. Nyíltan kiállt a később emigrációba kényszerített, majd a peresztrojka alatt rehabilitált író, irodalomtörténész Andrej Szinyavszkij, és a börtön után belső emigrációba menekült Jurij Danyiel mellett. Nem sokkal halála előtt, nagybetegen levélben kérte Alekszej Koszigint, hogy ne rúgják ki a később hazáját elhagyni kényszerült világhírű színházi rendezőt, Jurij Ljubimovot a Taganka Színház éléről. A szovjet kormány fejével az ügyben még eredményes telefonbeszélgetést is folytatott, Ljubimovot akkor nem mozdították el a helyéről.

„Úgy élte le éltét, hogy nem írt egyetlen dicsőítő mondatot a szovjet nép nagy vezéréről, Sztálinról, nem lépett be a pártba, s egyetlen írótársát elítélő dokumentumot sem írt alá”

„Születésemet tekintve moszkvai vagyok, de lelkemben kijevi” – vallotta később ifjúkorának meghatározó élményeiről Konsztantyin Pausztovszkij (1892-1968). Családja felbomlása után a hosszú kijevi évek elmúltával az első világháború Moszkvában éri. Felvételt nyer a moszkvai egyetemre, de élnie kell valamiből: villamost vezet, kalauz, majd szanitéc az első világégésben, amelyben két bátyja is elesik. Innentől kezdve élete vándorlások sorozata. A nevét sokat váltogató Dnyepropetrovszkban gyári munkás, Taganrogban kazánokat épít, halász szövetkezet tagja az Azovi-tengeren. A februári forradalom idején már újságíró. Nem véletlenül, első novellája 1912-ben jelent meg, s nyomban felfigyelnek tehetségére. Az októberi forradalom eseményeit Moszkvában tapasztalja meg. A polgárháború zavaros esztendeit Ukrajnában éli át. Behívják katonának, és a váltakozó politikai helyzetnek megfelelően különböző alakulatokban, még büntető században is szolgál.

„A háború szele elviszi Odesszába, ahol együtt dolgozik Ilja Ilffel és Iszak Babellel. Majd következik a Krím, utána a Kaukázus, Szuhumi, Batumi, Tbiliszi, Jereván, Baku és észak Perzsia, ahol mint tudósító megfordul. És csodálatosan gazdag anyagot gyűjt későbbi műveihez”

1923-ban visszatér Moszkvába. Jó társaságba kerül, a ma is létező és több százezer olvasóhoz eljutó vasutas újság, a Gudok egyik szerzője, amelynek nevezetes, negyedik szatirikus oldalán a munkások beküldte levelekből témát merítve olyan illusztris szerzők figurázzák ki az új rendszer visszásságait, mint Ilf és Petrov, Mihail Bulgakov, Valentyin Katajev, Jurij Olesa, Mihail Zoscsenko. Első nagy könyvsikeréig a ROSZTA hírügynökség, a TASZSZ elődjének a munkatársa, ahol a 20-as évek elején megjelentek a Roszta-ablakok, kép és szöveg találó, magas művészi értékű és agitatív, nem ritkán a múlt árnyait epésen kifigurázó ötvözete. Létrehozásukban, mint költő, és mint illusztrátor Majakovszkij is tevékenyen részt vett.

És akkor jön a nagy áttörés. 1932-ben megjelenik regénye a „Kara Bugaz”, a Kaszpi-tenger egyik rejtélyes öbléről, s arról, hogyan győzhetjük le a természet nem mindig kegyes erőit. Gorkij elragadtatással fogadja, s nyomban rátapint Pausztovszkij alkotói habitusának legfontosabb vonására:

„<Hát maga voltaképp micsoda, prózaíró vagy költő?>, mire az író így válaszol: <Azt hiszem, költő!>. Így lesz belőle a kispróza nagy lírikusa”

Az orosz próza nemes hagyományait folytatja, oly mélyen ismeri az emberi lélek rezdüléseit, mint Turgenyev, olyan nagyszerű mestere a szónak, a hangulatok átadásának, mint Bunyin és olyan csodálatosan írja le a természetet, mint Prisvin.

„Az íróság számomra nem foglalkozás, nem csak munka, de létforma, belső lelkiállapot. Gyakran azon kapom rajta magamat, mintha benne élnék egy regényemben vagy elbeszélésemben.”

Pausztovszkij kiköltözik a városból, és Rjazany vidékén Szolotcsában tölti ideje nagy részét. Hamarosan több író követi s átteszi írói műhelyét a csodálatos szépségű közép-orosz vidékre: Arkagyij Gajdar, az ifjúsági íróként ismertté vált Tuvim Frajerman, Vazsilij Grosszman. Majd 1938-tól a Gorkij Irodalmi Főiskolán tart szemináriumot az orosz szovjet irodalom prózaíró reménységeinek.

A békés alkotói éveknek a háború vet véget. A déli frontról tudósít, szinte végig az első vonalból, majd hazarendelik Moszkvába, ahonnan Alma-Atába kerül, a Művész Színháznak írja „Amíg a szív dobog” című drámáját, amit végül az Alekszandr Tairov vezette, Barnaulba evakuált Kamara Színház mutat be. És közben folyamatosan dolgozik, novellák és egy regény  „A haza füstje” kerül ki tolla alól a Nagy Honvédő Háború éveiről, melynek kézirata csak 1959-ben kerül elő.

„Ebben nem annyira a hősi küzdelmet, mint az emberséget, a sorsok véletlenszerű egymásra találását örökíti meg a háború szörnyű kataklizmájában. És nem utolsó sorban nemzedéke helytállását, ami végül elvezetett a győzelemhez, az igazság diadalához”

Legnagyobb vállalkozása az „Életem regénye”, melyet hat megjelent kötete ellenére sem tudott befejezni.

Negyedik, az 1920-as évek Odesszáját felidéző része 1959-ben a Novij mir-ben jelent volna meg. A kultúrpolitika próbálta nyesegetni keményebb kijelentéseit, és a saját elképzeléseinek útjára terelni a szerzőt, ezúttal sem sok sikerrel. Ami történt, az az író kérlelhetetlen egyenességét és az elvtelen kompromisszumokat elutasító magatartását jellemzi. A folyóirat szerkesztői bele akartak javítania szövegébe, rá akarták venni, hogy vegyen ki részeket a Bábelről írottakból,  s egészítse ki regényét a munka dicséretével, és számos aktuálpolitikai megállapítással. Végül a negyedik rész változtatások nélkül az Oktyabr folyóiratban jelent meg.

„Ha el akarunk igazodni a szovjet történelem forradalom utáni évtizedeiben, s nem a pártpolitikai fővonalának sodrában, az általa szabott történelmi művek tálalásában, hanem az emberi sorsok igaz tükrében, Pausztovszkijnak ez a memoárja  biztos fogódzót nyújt”

Vallomását az írói munkáról „Az aranyrózsa” című, nehezen meghatározható műfajú, sok apró, érzékletes részletből összeálló könyve tárja legpontosabban elénk. Pausztovszkij a kifejezés pontosságának és érzékletességének jeles mestere lévén gondosan ügyelt az orosz nyelv tisztaságára. Ebben segítségére voltak kedvencei, a nagy elődök, elsősorban az orosz költészet általa annyira szeretett klasszikusai: Puskinról, Lermontovról drámát is írt. Írói portréiban a legmelegebb hangon emlékezett meg Csehovról és Gorkijról.

„Pausztovszkij romantikus lélek volt, lírai megjelenítője nemzedéke útkeresésének és helytállásának a nehéz esztendőkben, és éppen ez a magatartás, a hit a jóban és a szépben tette olyan népszerűvé”

„Azt hiszem javíthatatlan romantikus vagyok, ám ez nem gátol meg abban, hogy ne érdekelne a mindennapi „durva” élet, hiszen a valóság minden szeletében, ritka kivételektől eltekintve, ott rejtőznek a romantika búzaszemei. Észre kell vennünk, és nem eltaposni őket, hanem ellenkezőleg, hagyni kell, hogy szárba szökkenjenek s virágzásukkal megszépítsék és nemesebbé tegyék az ember belső világát.”

Ez műveiben maradéktalanul sikerült, és meghódította a szovjet olvasók szívét. Ebben senki nem kelhetett versenyre vele. Ehhez hozzájárult hihetetlen munkabírása és termékenysége, a z 1980-as években kilenc kötetben adták közre összegyűjtött műveit.

Ifjúkorában beutazta az orosz birodalom, majd a Szovjetunió számos vidékét, és hiteles, megragadó útirajzokban osztotta meg élményeit olvasóival.  Nehéz időszakban lett íróvá. Csak hatvannégy esztendős korában, 1956-ban az olvadás időszakában jutott el oda, hogy külföldre utazzon, Athén, Róma, Párizs tárult fel előtte. Ám később, a hatvanas években az utazásban már rohamosan romló egészségi állapota, asztmája, majd szívinfarktus gátolta. Ennek ellenére ismét eljut Párizsba, Londonba, Gorkij nyomában egy hónapot tölt Capriban. Útirajzai tudnak újat mondani az európai kultúra elődei és kortársai által oly gyakran bemutatott központjáról, Párizsról is, élvezetes olvasmányok.

„Ebben az időben ismeri meg a világ is írói munkásságát. Marlene Dietrich isteníti, kedvenc írói között említi, oroszországi útja során sikerül találkoznia az akkor már nagybeteg íróval”

1968-ban a szíve viszi el, a ravatalára egybegyűlt tömeg közlekedési dugót okoz Moszkva központjában.

Hozzánk kivételes művészetének hírét az Illyés Gyula szerkesztette és 1936-ban kiadott „Mai Orosz Dekameron” hozta el. Ennek előszavában Illyés így ír róla: „Pausztovszkij mesél, angyalian arról, ahogyan az igazi közösséget, az emberek testvériségét ő álmodja”. Művei igazából csak 1945 után jutottak el a magyar olvasókhoz. Sajnos az elmúlt több mint negyven esztendőben magyarul nem adták ki. Szülőhazájában viszont változatlan népszerűségnek örvend. Sorra jelennek meg művei immár ki tudja hányadik kiadásban. Igaz, már nem százezres, csupán 3-4 ezres példányban, puha fedelű kötésben. Neve nem merült feledésbe.